|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Hatvan-hetven évvel ezelőtt még megszokott esemény volt a bérházakban, hogy egyszer csak valaki betolt az udvarra egy furcsa, zongoraszerű építményt, majd az oldalán lévő kart tekerni kezdte, hogy azután az egész házat betöltsék az éppen divatos slágerek hangjai. A napközben otthon lévő lakók – többnyire nők és öregek – ilyenkor kiszaladtak a gangra, és olykor együtt is dúdolgatták a dallamokat a verkli néven ismert hangszerrel. Amikor pedig véget ért a műsor, papírba csomagolt pénzdarabokat dobtak le az udvarra a koldusnak, aki ezt a rövid szórakozást lehetővé tette a számukra. És bár ezekben az években már bőven voltak a háztartásokban rádiók és lemezjátszók, de az emberek mindig szívesen fogadták a sajátos hangú verklit, és pénzt is szívesen adtak az ezeket működtető szegényeknek, akiket gyakran kintornásoknak is hívtak.
|
|
|
|
|
|
|
 |
|
A nyomtatás európai felfedezése (1440-es évek) előtt természetesen nemcsak a rövidebb szövegeket, hanem a nagyobb terjedelmű és összefűzött lapokból álló könyveket is kézzel írták.
Az ókori sumer, egyiptomi, görög és latin könyvek gyakorlatilag agyagtáblák ill. illetve tekercsek voltak, az összefűzött lapokból álló és fedéllel-gerinccel is rendelkező, valódi könyvek csak az ókor végén jelentek meg. A 4-dik századtól a leggyakoribb kéziratos könyv a kódex volt, amely kinézetében a mai könyvre emlékeztetett. Kódexeket nemcsak a templomokban és a kolostorokban használtak, hanem az oktatásban is, ezért is kellett belőlük egyre több példány. A kódex onnan kapta a nevét, hogy kezdetben fa- és viasz táblákra írták, s a latinban a fatörzs ill. a fa írótábla elnevezése caudex vagy codex volt. A kódexeket olyan emberek írták, akik a kolostori, káptalani vagy a katedrálisok melletti iskolákban tanultak, és szerzetesnek vagy papnak készültek. Igaz, a világi hivatásokra készülő diákok is itt tanultak, rájuk azonban később nem a kódexmásolás várt, hanem a királyi-fejedelmi kancelláriáknál használt hivatalos iratok elkészítése. És bár ezeket is nagy műgonddal készítették, a művészi szabadságnak igazán a kódexek adtak teret.
|
|
|
 |
|
Egy ideje könnyen előfordulhat, hogy ha egy menedzser ezt látja leírva: „A következő tárgyalásunk Georgiában lesz”, vissza kell kérdeznie, hogy „jó, de melyikben?”
Ezt persze csak a jól tájékozott menedzserek kérdezik meg, akik tudják, hogy 2008 óta két Georgia is létezik a világban: az egyik az USA-ban, amelyet dzsordzsának ejtünk, a másik pedig az eddig Grúziaként emlegetett ország neve, amelyet úgy kell ejtenünk, ahogy le van írva.
Grúzia ugyanis a 2008-as grúz-orosz konfliktus miatt megvált az orosz nyelvű nevétől, és visszavette az eredeti grúz, vagyis kartuli nyelvű Georgia elnevezést. Ez egyébként a huszadik századig bevett neve volt az országnak, pl. nálunk is így ismerték. (Például a Pallas nagy lexikona a 19-dik század végén szintén Georgia néven tett közzé szócikket az országról, és a „Grúzia” c. bejegyzésnél az áll, hogy „Georgia orosz neve".) A magyar Földrajzinév-bizottság 2010. áprilisi állásfoglalásának jegyében pedig az egykori Grúziát Magyarországon is Georgia néven kell megnevezni. Ez azonban nem az egyetlen olyan eset, amely arra utal, hogy egy földrajzi név egyszerre több helyen is megjelenhet. Számos olyan városnév is akad, amely a világ több országában föllelhető. A magyar városnevek pedig különösen gyakran kettőződnek meg a térképeken.
|
|
|
|
|
 |
|
Védőmaszk a csiszoláshoz, műtősmaszk az orvoson-nővéren, altatómaszk a műtétre előkészített betegen, ijesztő, vagy épp ellenkezőleg: különlegesen szép maszk a színészen, máskor egy maszkabál vagy karnevál résztvevőin, fekete maszk a bankot megtámadó rablón, látványt kivágó maszk-keret a fénykép másolásakor vagy nagyításakor – ha nem is a hétköznapok állandó része, de a „maszk” szó elég gyakran előfordul az életünkben. És még átvitt értelemben is használjuk. „Ismerlek, szép maszk!”, mondjuk olyankor, amikor azt szeretnénk tudatni a másikkal, hogy hiába tesz úgy, mintha csak jó dolgokra készülne, mi átlátunk rajta, tudjuk, mit rejt az álca, amit például hamis szavakból állított maga elé, és amivel szeretné elrejteni a valóságot. A maszk legfeltűnőbb szerepe tehát az elleplezés, miközben emellett másféle funkciója is lehet. Gyakran azt is tapasztaljuk, hogy valakire „ráégett a maszkja”, vagyis a végén valóban olyanná vált, mint amilyen szerepet, álarcot magára erőltetett. Ilyenkor mintha visszatérne az a mágikus erő, amit a maszkok születésekor tulajdonítottak ennek a tárgynak.
|
|
|
|
|
A befagyott vizek és lefagyott utak már több évszázaddal ezelőtt rákényszerítették az embert, hogy kitaláljon valamit, amivel mégis jó tempóban tud végigmenni, pontosabban végigsiklani a gyalog bejárhatatlan utakon. Így született meg a simára csiszolt talpú, keskeny lapból álló, jéghez való korcsolya, amely később a művészetben is helyet kért magának. A kerekeken gördülő görkorcsolya mögött azonban hasonló, külső kényszert nem találhatunk - ezt már kizárólag az ember belső vágyai hozták létre: annak igénye, hogy olykor a lábunk kínálta tempó meghaladásával, tehát a megszokottnál gyorsabban is tudjunk haladni. A jégkorcsolyának ez a „kistestvére” ezért jóval később is született meg, csak a 18-dik század vége felé. Megszületése viszont mindjárt sokkal látványosabbra is sikeredett.
|
|
|
|
|
 |
|
Az ezredforduló óta Magyarországon is sokan megtartják a Halloween ünnepét, október 31-én. Felnőttek és gyerekek egyaránt jól szórakoznak az addig inkább csak az amerikai képregényekből vagy filmekből ismert ünnepnapon. És mivel ennek lényege a halál és a hozzá kapcsolható borzalmak valamint az élet közti határvonal képletes átlépése, ilyenkor az emberek a lakásukat és önmagukat is véres műanyag testrészekkel, denevérekkel és egyéb, riasztó dolgokkal díszítik fel. Emellett nem maradhat el a világító töklámpás sem, amely jó ideje a Halloween legfontosabb kelléke lett. A vidám és olykor horrorisztikus elemekkel teli szórakozás jó alkalmat teremt arra, hogy a gyerekek és felnőttek közösen faragjanak ki egy hatalmas tököt, és tegyék vicces térré a lakásukat, mielőtt nálunk beköszönt az ennél jóval komolyabb és szomorúbb halottak napja, amely már merőben másképp kezeli az élők és holtak közti viszonyt. Így a kettő együtt tökéletesen kiegyensúlyozza azt a sokféle érzelmet, amellyel az ember a halálhoz viszonyul, és amelyeknek a kinevetés és a mély szomorúság a két végpontját jelenti.
|
|
|
|
|
|
|
 |
|
1944-ben egy alpinista a grúziai hegyek egyik, különösen szép vidékén járt, ahol egy különleges gránitoszlop is áll. Ez arról nevezetes, hogy a tetején akkoriban egy romos házikót lehetett látni. Az alpinista kíváncsi volt a házra, ezért felmászott a kb. negyven méter magas oszlopra, amelynek tetején egy több száz éves kápolnát talált, benne egy emberi holttest maradványaival. Mint azután kiderítették, egykor egy olyan szerzetes élt odafenn, az oszlop tetején, aki a kora középkori oszlopos szentek gyakorlatát követve magányosan és imákkal töltötte a napjait, és csak olyankor jött le, amikor az élete tanulságait meg akarta osztani a többiekkel. Mivel a kápolna nehezen elérhető helyen volt, ekkor semmit nem tettek vele, csupán megőrizték. 1993-ban azonban megjelent ott egy 39 éves férfi, aki épp akkor tett szerzetesi fogadalmat. Ő nem kis nehézségek árán újjáépítette a kápolnát, majd maga is beleköltözött, és ettől kezdve ennek az oszlopnak a tetején éli az életét. Elsőként a több országban is kapható amerikai lap, a The Huffington Post közölt róla egy képes riportot, 2013-ban. Innen lehet tudni, hogy mit is jelent, ha valaki az oszlopos szentek életmódját követi.
|
|
|
|
|
Európában az első egyetemek a következő sorrendben alakultak meg, a különböző városokban: Salerno kb. 1050, Bologna 1088, Párizs kb. 1090, Padova kb. 1222, Prága 1348, Krakkó 1364, Bécs 1365, Pécs 1367, Erfurt 1379, Heidelberg 1385, Köln 1388, Óbuda 1395, Lipcse 1409, Löven 1423. A fenti városok azóta is rangos kulturális központoknak számítanak Európában. Olyannyira, hogy közülük már többet is kiválasztottak arra, hogy egy éven át az Európa kulturális fővárosa címet viselhesse. Ezt 1985 óta ítéli oda az Európai Unió Tanácsa, Melina Mercouri görög kulturális miniszter javaslatára. A magyarok közül eddig Pécs kapta meg, 2000-ben. Nemegyszer egy egész ország rangját is azon mérik, hogy milyen minőségűek az egyetemei.
|
|
|
|
|
|
|
– Sziszifuszi munkát igényelne a végrehajtása! – halljuk nemegyszer, amikor egy különösen nehéz, inkább reménytelen munka elvégzéséről van szó. – Sőt, még akár tantaluszi kínokat is kiállhatunk közben – tesszük esetleg még hozzá, ha fokozni akarjuk a szenvedéseink érzékeltetését. De miért éppen Sziszifuszt és Tantaluszt– pontosabban: Sziszüphoszt és Tantaloszt – emlegetjük ilyenkor? Miért beszélünk esetleg még pyrrhuszi győzelemről is – egy Pyrrhosz nevű személyre utalva –, ha úgy gondoljuk, hogy túl sok áldozattal járna valami? Egyáltalán: hogy kerülnek az említett személyek a mondatainkba, szólásainkba? Hiszen ők nincsenek benne a mindennapi életünkben, sőt, jószerével a többségükről már alig tudjuk, hogy ki volt. Ám mivel a nevük örökre összefonódott egy-egy jellemző helyzettel vagy jellemvonással, érdemes utánanézni, hogy mi is volt ennek az alapja.
|
|
|
|
|
Az év utolsó napját jelölő szilveszter eredetileg személynév, amely a humanizmus és a kora reneszánsz idején az egyik legnagyobb tisztelettel övezett név volt. Jelentése: erőben lakó ember, vagyis olyan személy, aki szerény, Istennek tetsző életet él és figyelmét a természet szeretetére, önmaga jellemének nemesítésére fordítja. (A név alapjául szolgáló „silva” szó a latinban az erdő neve.) A beiktatásakor több pápa is ezt a nevet vette fel, az év végi ünnep pedig I. (Szent) Szilveszter pápáról kapta a nevét, aki 335-ben éppen december 31-én halt meg.
Érdekes, hogy pl. Magyarországon a név ennek ellenére sem családnévként, sem utónévként nem került be a legnépszerűbbek közé. A neves, kiemelkedő személyiségeink közül is csak egyet tudunk említeni: a Biblia Újszövetségének első fordítóját, Sylvester Jánost.
|
|
|
A karácsonyhoz sokféle étel kapcsolódik, és mivel ez egyben a születés, és a téli napfordulóhoz kapcsolódón a fény újjászületésének ünnepe is, főként olyasmi, ami a bőségre és a csírázásra-újraéledésre utal. Ezért élt hosszú ideig az ókereszténységből fennmaradt szokás, amely szerint az ünnepi asztalon az abrosz alá gabonaszálakat kell tenni, az asztalra pedig egy tálkában, egy gyertya köré pedig csíráztatott búzát. A süteményeket a sok-sok magból álló – tehát bőséget jelképező – mákkal ill. a szintén sok, apró darabból álló dióval kell megtölteni. Ugyanígy az ünnephez tartozik az alma is, amelyből annyit kell kitenni az asztalra, ahányan a családban vannak. És persze nem maradhatnak el a csillogást fölerősítő étkek is, mint amilyen például a díszes papírba csomagolt szaloncukor, vagy a fehérségével villogó habcsók, amelyek már viszont a fenyőfára kerülnek.
|
|
|
|
|
A pompára és kincsekre vágyó emberek a legkülönfélébb tárgyakat képesek ellopni-elrabolni, ha erre lehetőségük nyílik. Így számos, olyan esetet tudunk felsorolni, amelyek során képeket, szobrokat, drágaköveket, ékszereket, különleges könyveket, kódexeket, esetleg királyi koronákat tettek magukévá, hol hivatásos, hol alkalmi tolvajok. Az azonban nem túl gyakori, hogy egy egész szobát lopjon el és vigyen magával egy hadsereg. Nem is igen lehet más példát felhozni erre, mint a legendás borostyánkő-szobát, amelynek az ellopása végül sajnálatos módon a megsemmisülését is jelentette.
|
|
|
Sokan ismerik a szólást: „Én sem most jöttem le a falvédőről!”. Ezt olyankor mondja valaki, amikor egy találó képpel szeretné kifejezni, hogy neki is vannak tapasztalatai, ő sem kezdő vagy naiv abban a témában, amelyről éppen szó van. Nem csupán egy hímzett alak a falon, hanem hús-vér ember, akit nem lehet átverni. Rokona a „nem most jöttem a hat huszassal” szólás, amely hangsúlyosabban utal arra, hogy a naivitás, a járatlanság régen inkább a vidéki élettel kapcsolódott össze. De mit kerestek a hímzett alakok a falon, és egyáltalán: mi volt a szerepük a falvédőknek, amíg voltak?
|
|
|
Bár a sajt nem a legveszélytelenebb étkünk (influenza, torokgyulladás vagy allergia esetén például súlyos, ödémás rohamokat is kiválthat, ezért ilyenkor jobb elkerülni), az egyik legnépszerűbb, leggyakrabban asztalra kerülő finomság, szerte a világban. A francia étkezési rendnek például elkerülhetetlen része: az előételt követő főétel után szinte kötelezően ott kell lennie, a szintén elmaradhatatlan desszert előtt. De vajon ki és mikor jött rá, hogy a tejből nemcsak aludttejet, kumiszt vagy kefirt, hanem sajtot is lehet készíteni?
|
|
|
|
|
A labdajátékok egyik, legtöbbek által kedvelt és legszebb sportága a tenisz, amely egyben olimpiai ág is. Az első teniszversenyt (amelyet akkor tenisztornának hívtak) valószínűleg az angol M. William Appleton rendezte meg, nahanti birtokán, 1876 augusztusában. Ezt a tornát John Dwight nyerte. A következő évben, 1877. július 9. és 16. között rendezték meg az első wimbledoni tenisztornát, amelyen 22 férfi teniszező indult, és amelynek az angol W. Spencer Gore volt a győztese. A tenisz mindezek ellenére nem angol, hanem francia eredetű játék, de az kétségtelen, hogy az angolok fejlesztették fel önálló sportággá.
|
|
|
|
|
|
|
Húsvét előtt, nagypénteken és nagyszombaton nem halljuk a templomok közelében a megszokott harangszót – a népnyelv megfogalmazása szerint ilyenkor „a harangok Rómába mentek”. Ezen a két napon ugyanis a keresztény egyházak Jézust gyászolják, és a gyász idején mellőzni kell minden olyasmit, ami ellentmondana a befelé fordulásnak illetve bármiféle örömre lehetőséget adna. Így mindenfajta hangos megnyilvánulást, tehát a zengő harangszót is kerülni kell. Érdekes, hogy kezdetben éppen fordítva volt: a kötelező harangozást először épp hogy nagypéntekre, Jézus szenvedésének emlékezetére rendelték el, 1413-ban, a kölni egyházmegyei zsinaton. Később azonban a gyász kifejezése mellett döntöttek. Azóta a harangok csak nagyszombat estéjén térnek vissza, ilyenkor azonban sokszoros erővel: van, hogy a templom összes hangszerét – tehát az orgonáját, csengettyűit és minden harangját – egyszerre megszólaltatják, így jelezve, hogy van feloldása a gyásznak, és nemsokára az öröm ünnepe következik.
|
|
|
Mint oly sok modern, városi szolgáltatás, a sajátos nevű taxizás is a 19-dik század végének szülötte. A taxi olyan bérkocsi, amelyet bárki igénybe vehet egy településen, aki gyorsan és kényelmesen akar eljutni, egyik pontból a másikba. Tapasztalt sofőrök vezetik, akik jó esetben a legrövidebb, kötetlen útvonalon viszik el utasaikat a célpontig. Kötött útvonalon kizárólag az ún. iránytaxik közlekednek, amelyek pl. a repülőterek és az egyes városrészek között járnak. Az első, modern taxik Európában és Amerikában egyszerre jelentek meg, az 1890-es években.
|
|
|
|
|
Annak ellenére, hogy a televízió jóvoltából ma már több bűvésztrükk is lelepleződött az emberek előtt, egy jó bűvész rendületlenül el tudja kápráztatni a közönségét. Hiszen az embernek természetes és örök igénye, hogy olykor úgy érezhesse: ha ő maga nem is, de azért létezik olyan ember, aki túljár a fizika „eszén”, és ezzel mégiscsak lehetővé teszi, hogy egy időre kiszakadjunk a világ szigorú és kérlelhetetlen rendjéből. A bűvészek megadják azt az illúziót, hogy legalább arra az egy-két órára, ameddig őket nézzük, az ember számára minden lehetséges.
|
|
|
|
|
Ostoba, gyakran gonoszkodik, máskor meg épp ellenkezőleg: megvédi az embert a gonoszoktól, titkos helyen él és megfoghatatlan az alakja – ez a troll. Mesefiguraként gyakran találkozni velük a skandináv szuvenírek között, vagy az erdők világát ábrázoló, többnyire karácsonyi képeslapokon. A meséken kívül azonban a net világában is megjelennek a trollok. Ott azokat az embereket hívjuk trollnak, akik a valódi nevük fölfedése nélkül és csak azért, hogy megzavarjanak másokat és gonoszkodjanak velük, vagy egyszerűen kiéljék az indulataikat, kéretlenül beleszólnak mások beszélgetéseibe, megzavarják a posztjaikat. Ha ezt nagyon durván teszik és rasszista, emberellenes beírásokkal is előállnak, jelenteni lehet a facebook vezetésének, és ott egy rövid vizsgálat után törlik az ilyeneket a rendszerből. Egyszerűbb esetekben azonban elég a főszabályt betartani: „Ne etesd a trollodat!” Vagyis: ne válaszolj arra, amit mond, és egy idő után meg fogja unni.
|
|
|
|
|
|
|
Európa kultúrájában szintén hosszan és több formában volt jelen a sárkány képe, amely azonban kevésbé kötődik a kínai, alapvetően pozitív sárkánykultuszhoz. Az európai képzetek a görög mítoszok szigorúbb felfogására vezethetők vissza, és ezeket azután a bibliai szövegek formálták, módosították tovább. Az is ezekre a gyökerekre utal, hogy a mai, közismert, angol „dragon” kifejezés a görög drakón (δράκων) szóból ered.
A középkor idejére alapvetően kétfajta sárkány képe alakult ki: a többfejű, amely tüzet okádott és embereket, állatokat rabolt, miáltal afféle morált provokáló szerepet játszhatott (hiszen lehetőséget adott a jóknak az állhatatosságuk bizonyítására), és a repülő sárkány, amely elérhetetlen magasságokban lakott, rontást hozott, vihart keltett és inkább a fátumot jelentette. Mindkét típusnak több változata alakult ki, de a róluk szóló mesékben, történetekben közös vonás, hogy a főhősük egy gonosz, démonszerű lény.
|
|
|
|
|
Az idén ünnepli fennállásának hatvanadik évfordulóját a Guinness Rekordok Könyve, amelyet először 1955-ben adtak ki, Írországban. Ettől kezdve az ’57-es és ’59-es évet kivéve minden esztendőben megjelent az új kiadása, gondosan válogatott, ellenőrzött és frissített adatokkal. Szakértők egész csapata gyűjtötte össze, hogy egy-egy évben hol állítottak fel valamiben egyedülálló rekordokat, ki nyert meg valamiben kiugró eredménnyel egy versenyt vagy rendelkezik valamiféle, különleges méretű testrésszel vagy tárggyal. Természetesen más országok is átvették ezt az egyre sikeresebb kiadványt: például 1956-tól az USA-ban, 1962-tól Franciaországban, 1963-tól Nyugat-Németországban, 1989-től pedig Magyarországon is felkerült a polcokra az ekkorra már 35 nyelven olvasható kiadvány. 1974-ben maga a Guinness Rekordok Könyve is bekerült a rekordok közé: addigra ugyanis egyedülálló, 23,9 milliós példányszámot mondhatott a magáénak.
|
|
|
A Gutenberg-galaxis kifejezés a kultúrtörténetnek arra a szakaszára utal, amelyben az ismeretek és az élmények átadásában a nyomtatott könyv játszotta a legnagyobb szerepet. A könyvnek ez a vezető szerepe azonban időről időre megkérdőjeleződik, a film, a televízió, a számítástechnika ill. az internet terjedése miatt. Egy neves tudós, Marshall McLuhan például A Gutenberg-galaxis című, 1962-ben megjelent művében végigelemezte a könyvnyomtatás óta eltelt, csaknem majd hat évszázadot, és azt jósolta, hogy a könyvek hamarosan elveszítik a jelentőségüket. Hogy ez valóban így lesz-e, vagy sem, azt ma még nem tudhatjuk, de az egészen biztos, hogy a könyvnyomtatás feltalálójára, Johannes Gutenbergre mindenképp érdemes emlékeznünk.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Jézus Krisztus születését már az Ószövetségben is összekötötték egy csillaggal – "Csillag származik Jákóbból, és királyi pálca támad Izráelből" (4Móz 24,17) –, de ott más értelemben, mint később, az Újszövetségben. Ez utóbbiban a csillag nem magát Krisztust jelképezte, hanem azt az égi jelzést jelentette, amely a világ legnagyobb királyának megszületésére utalt, és amelynek nyomában a napkeleti bölcsek (más leírások szerint: pásztorok) eljutottak hozzá, Betlehembe. Az égi jelenség azonban a mai napig izgatja a csillagászokat, hiszen az, hogy mit tudunk az akkori égboltról, sok esemény értelmezését vagy pontosítását is befolyásolja.
|
|
|
|
|
|
|
Klasszikus zenei koncertek plakátjain gyakran látni a „zongoraverseny” vagy a „hegedűverseny” megjelölést. Sokan szó szerint veszik a kifejezést, és úgy képzelik, hogy a színpadon ilyenkor tényleges versenyzés zajlik, zongorák illetve hegedűk között, és ennek során valamelyik hangszer győz a végén. Annyiban indokolt az elképzelés, hogy a versenyművek zenéjében ott van a versengés szelleme is, de ez természetesen nem valóságos verseny. Inkább olyan párbeszéd, amelyben egy szólóhangszer és a mellette lévő zenekar felváltva világítja meg, részletezi, fokozza fel vagy csendesíti le, mutatja be másféle megközelítésben azt az érzelmet-gondolatot, amelyet a zene egy-egy tétele fölvet.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Ha élne, 2014. április 25-én a kilencvenhetedik évét fejezné be a „jazzéneklés nagyasszonya”, Ella Fitzgerald. 1996 óta azonban a születésnapja már csak emlékezést jelenthet. Ám biztosak lehetünk benne, hogy három év múlva, a századik nagy ünnep lesz a világon, hiszen Fitzgerald igazi művész volt, aki az elsöprő erejű rock-korszak kezdetén is meg tudta őrizni kiemelt helyét. Hangjára milliók emlékeznek. Budapesten először 1968. február 29-én adott koncertet, a Tee Carson trió kíséretével. Másodszor 1970. május 20-án járt a fővárosban. Mindkét alkalommal az Erkel színházban lépett fel, ahol a pótszékeken is ültek. Az 1970-es koncertről rádió- és TV felvétel is készült, ám a rajongók csak a rádióban hallhattak egy-egy számot, a tévében a koncertet nem adták le. A rádiófelvétel alapján jóval később, 1990-ben, egy külföldi, Ella in… (Hamburg, London, Rome stb.) című sorozat keretein belül megjelent egy CD, Ella in Budapest, Hungary címmel.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Bár a karácsony ma már univerzális, világi szeretetünnep, az alapjául szolgáló, bibliai történet alakjait ma is jó felidézni. Ilyen személyek a napkeleti bölcsek is, akik Máté evangéliuma szerint a gyermek Jézusnak három, az életünkben ma is gyakran jelen lévő anyagot: aranyat, tömjént és mirhát ajándékoztak. Közös ezekben, hogy mindegyik Jézus életének és szolgálatának egy-egy fontos szerepére utal. Az arany, amely általában királyi ajándék volt, arra, hogy belőle szellemi értelemben nagy király lesz majd. A tömjén arra, hogy annak felszálló füstjéhez hasonlóan ő segíti hozzá az emberiséget a magasabb rendű világba való betéréshez. A gyógyító erejű mirha pedig Krisztus saját kínjait és gyógyító erejét vetítette előre. A három anyagnak azonban némileg eltérőek mind a jellemzői, mind pedig a szimbolikus jelentéstartalmai.
|
|
|
Éppen hatvan éve, 1953-ban jártak először emberek a Föld legmagasabb pontján, a "Föld istenanyja" jelentésű Csomolungmán, európai nevén a Mount Everest-en. A nagyjából 8848 m magas csúcsra ketten értek fel a meghódítására induló expedícióból: egy új-zélandi hegymászó, Edmund Hillary, és egy nepáli serpa, Tendzing Norgaj. Az évfordulóval sajnálatos módon egybe esett egy magyar tragédia: két hegymászó, Erőss Zsolt és Kiss Péter az életét vesztette a szintén „nyolcezres” (8586 m-es) Kancsendzöngán, a csúcsról való visszatérése közben. Mint az évtizedek óta megszokott, ebben az expedícióban is dolgoztak serpák, akik közül néhányan szintén meghaltak, néhányan viszont később részt vettek a holttestek felkutatásában is. Mindez ismét ráirányította a világ figyelmét a serpákra, akikről valószínűleg ma sem tudnak sokat az emberek Európában.
|
|
|
186 éve, 1827. március 26-án halt meg a világ egyik legnagyobb zeneszerzője, Ludwig van Beethoven. Művei azonban valószínűleg további, sok száz év múlva is ugyanolyan átélhetőek, érthetőek, sőt, fontosak lesznek az emberek számára, mint ma. Akinek fogalma sincs róla, hogy ki volt ez a német zeneszerző, még annak a fülében is ott van például a IX. szimfónia zárótételének fő dallama, amely ma, tisztán zenekari változatában az Európai Unió himnusza. De ugyanígy rengetegen ismerik az ötödik, Sors melléknevű szimfóniája kopogó ritmusú első tételét, vagy a Für Elise című szonátája főtémáját, amely ma több lakásban is rendszeresen hallható – igaz, kissé hétköznapias módon: géphangon, a kapucsengőn. Aki pedig bármiféle hangszeren, de különösen, ha zongorán kezd el tanulni, Bach, Haydn, Mozart vagy Bartók mellett előbb-utóbb vele is meg fog ismerkedni.
|
|
|
Boleróval több, egymással cseppet sem összefüggő helyen is találkozhatunk, így például a spanyol bikaviadalokon, a nyár esti vízpartokon és a hangversenytermekben. A boleró ugyanis két fogalmat jelöl: egy ruhadarabot és egy zenei formát. A kettőt a spanyol eredet köti össze. A bikaviadorok rövid, egy gombbal összefogható, de többnyire gomb nélküli, díszes kabátkát hordtak, és ezt nevezték el egyszer csak bolerónak. A szó eredetileg azt jelentette, hogy „hazug ember”, és vélhetően a bikát félrevezető szerep miatt utalhatott a viadorra, és tapadt végül a kabátkára, amely lassan más körben is divatossá vált. Amikor pedig 1780 körül elkezdett kiformálódni a népi táncok között a boleró, a mozdulatok hasonlósága okán a táncoló nők többnyire ugyancsak bolerót viseltek – így ment tovább a név magára a táncra.
|
|
|
Akik a klasszikus zenét is kedvelik, azok karácsonykor szívesen hallgatnak oratóriumokat. Ezzel a zenei műfajjal egykor kizárólag a templomokban lehetett találkozni, hiszen sokáig ott voltak a kisebb-nagyobb közösségek „hangversenytermei” is. Aki nem a népzenészek, vándormuzsikusok, igricek, hegedősök vagy lantosok muzsikájával akart éppen szórakozni, az a templomban hallgatott komponált, kottával és a zeneszerző nevével együtt rögzített zenét. Az ünnepi alkalmak pedig mindig jó lehetőségeket kínáltak arra, hogy a zeneszerzők újabb és újabb formákkal kísérletezzenek. Az oratórium a 17. században született meg, akkor, amikor az egyéb, színpadi műfajok is egyre sikeresebbek voltak, de azoktól eltérően ez a műfaj szorosan kapcsolódott az ünnepekhez és a karácsonyhoz.
|
|
|
Mint az köztudott, a kereszténység megjelenésekor, a hit megszilárdítása érdekében mindent igyekeztek betiltani, ami a pogánysággal, a többistenhittel bármilyen módon összefüggött, így az olimpiai játékokat is. Az utolsó, ókori olimpia Kr.e. 393-ban volt, mert ekkor Nagy Theodosius császár megszüntette. Több évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a keresztény egyház ne érezze Isten ellen való véteknek, ha az emberek a testüket is edzik és összemérik az erejüket, ügyességüket és leleményességüket.
|
|
|
Ennek a hangszernek a szó szoros értelmében nincs párja. Egyszerre vonós- és billentyűs hangszer, amely időnként dudára emlékeztető hangokat is kiad, emellett olyan, mintha sípolna, dobolna és nyekeregne… nem véletlenül kapta egy időben a nyenyere nevet is, a hangja után. Egyúttal ez az egyik legrégebbi hangszer, amely furcsasága ellenére a zene meglepően sok területén megjelent már. A nevei szinte megszámlálhatatlanok: a tekerőlant és a már említett nyenyere mellett hívták organistrumnak, symphoniának, cifoninak, vielle-nek, lira tedescának, hurdy-gurdynak (ez az angol elnevezése), Drehleiernek, Radleiernek, Bauernleiernek és Bettleilernek (ezek a német nevei), orosz nyelvterületen pedig relja a neve.
|
|
|
A hárfáról szólva kivételesen nem kezdhetjük úgy a mesét, hogy „már az ókori görögök is”, mert a hangszer története még régebbre nyúlik vissza. Ám a hárfa egyik legszelídebb, legegyedibb formáját mégiscsak az ókori görögök adták a világnak. Hogy pontosan hol történt, azt nem tudni, de egy biztos: szeles vidék lehetett, ahol valaki két, enyhe ívben hajló fadarab közé bélhúrokat feszített ki, és a szerkezetet kitette a tengerpartra, hogy így a húrok megszólaltatását a szelekre bízza. És mivel a szél istenének neve a görögöknél Aiolosz volt, őt is „bevették” a hangszer nevébe, így lett először aiol-, majd eolhárfa. Később több korszakban is nagy divat volt az ablakokba eolhárfát tenni, és ábrándosan hallgatni az emberi közreműködés nélkül keletkező „zenét”, mint a természet ajándékát.
|
|
|
Nem könnyű elképzelni, de Felix Mendelssohn-Bartholdi tizenhét éves volt, amikor megírta a Szentivánéji álom című kísérőzenét (Shakespeare színművéhez), 1826-ban. Könnyen kiszámolható, hogy a mű életkora viszont mára elérte a száznyolcvanöt évet. Ám ez egyáltalán nem látszik meg rajta. Az esküvőkön még ma is az ennek részét képező Nászindulóra vonulnak be a legszívesebben a párok. A gyerekek és a mindenre nyitott felnőttek pedig változatlan izgalommal hallgatják a mű elején az egyre magasabban rezgő akkordokat, amelyek mintha egy hatalmas, fokozatosan kitáruló kapu mozgásának hangjai lennének, hogy azután a tündérek világa nyíljék meg az ember előtt. És miután beléptünk, a hegedűk egy időtlen világ zsibongását, önfeledtségét és szépségét varázsolják körénk. Mendelssohn már rég nincs itt a világban, hiszen százhatvannégy éve, 1847. november 4-én meghalt, de amit elképzelt és papírra is vetett, az bármikor „feltámasztható”, a mai hangszeresekkel és énekesekkel.
|
|
|
A húszas években történt, hogy kamasz fiúk, a nyolcadik kerületből, átugrottak a lágymányosi Duna-partra, úszni egyet a nagy melegben. Hogy, hogy nem, a közelükben egy kínai kereskedő sodródott a vízben. Mivel nem tudott úszni, kétségbeesve kiáltozott segítségért. A fiúk egyike, Gács Rezső nemcsak kiváló úszó, de bátor gyerek is volt, ezért gondolkodás nélkül beúszott a kereskedőért, és kimentette a vízből. Mint a parton kiderült, a kínai egy gyöngyárus volt, akit bámulatos kézügyességel áldott meg a sors.
|
|
|
Mindenki tudja: április elseje a bolondok napja.
Azt viszont senki sem tudja, hogy vajon honnan ered ez az „ünnep”, amelyet a világ szinte minden részén megtartanak. Egyesek szerint az ókori tavaszünnepek maskarás-bolondozós színjátékaiban, mások szerint különféle, középkori naptárrendezésekben, esetleg különleges eseményekben kereshetjük a gyökereit. Valószínűleg mindegyik feltételezés igaz, és a bolondok napja sokgyökerű ünnep. Volt idő, amikor eldurvultak és egyre féktelenebb formát öltöttek a bolondozások, ezért az egyház, amely a középkorban állami erővel rendelkezett, egyre több tiltó rendszabályt vezetett be az április elsejék miatt. Mára a szokások gyakorlata inkább egymás ugratására korlátozódik.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
.jpg)
.jpg)
