Ollók, tűk, varrógépek

2012. szeptember 13., 06:23
 

Az, hogy az embernek védenie kell a testét, és nem járhat mesztelenül, sajátos feladatok megoldását igényelte. Először is meg kellett találnia a teste befedésére alkalmas anyagokat, majd ezeket hozzá kellett igazítani a teste formáihoz, és úgy kellett rögzítenie, hogy közben a mozgásában se korlátozza. Persze azt se felejtsük el, hogy a „jól áll?“ kérdésének abban a pillanatban meg kellett jelennie, amikor az emberek kiléptek a barlangjukból, és meglátták, hogy mit hord a többi barlanglakó. Nem csoda, hogy a ruhavarrás eszközeinek fejlődése önálló történetté vált


 

Ennek az ollónak a látszat ellenére nincs köze a pelikánokhoz: a gyertyákat oltották el vele.

Nyissz!
Bármilyen anyagból is akartak ruhát készíteni, azt először darabokra kellett vágni. Az első emberek ezt is valószínűleg a pattintott, éles szélű kövekkel oldották meg, amelyekkel a vastagabb bőröket, szőrméket ketté lehet hasítani, de a vékonyabb, finomabb anyagokhoz ezek már nem voltak alkalmas szerszámok. Nem volt nehéz rájönni, hogy a fémekhez kell nyúlni, ha vágó- és nyírószerszámot akartak készíteni, és hogy két fémlappal többre lehet menni, mint eggyel. A régészet tanúsága szerint az első ollókat az ókori Mezopotámiában és Egyiptomban használták, körülbelül négy évezreddel ezelőtt. Mivel a kezdetekkor még nem ismerték a vasat, a Nílus mentén az ollók még rézből és bronzból készültek, és csak nagy vonalakban hasonlítottak a későbbi ollókhoz. Két vágópengéből álltak, amelyeket rugalmas, U alakú bronzpánttal kötöttek össze. A használatához ezt a bronzpántot kellett erősen összenyomni, amitől a pengék élei is egymáshoz nyomódtak, és elvágták az anyagokat. Később a Római Birodalom kézművesei fejlesztették tovább ezeket a vágószerszámokat. Megtartották a rugalmas pántot, de az ennek két végéből kiinduló szárak már keresztezték egymást, hogy jobban egymáshoz feszüljenek.
Ezek az ollók már vasból készültek, és így keményebbek, élesebbek is voltak.
A római fémművesek ismerték a vas edzésének módszereit (vagyis fölhevítették és lehűtötték az anyagot), így az ollók rugói erősek, tartósak és rugalmasak voltak, a pengét pedig gyakran rátétekkel, sőt, olykor aranyozással is díszítették. Az ollók némelyikével már ekkor is különleges tárgyként lehetett büszkélkedni.
A középkorban többnyire a rómaiaktól megszokott ollókat használták, és igyekeztek tökéletesíteni rajta a rugószerű ívet. A szabászmesterség fejlődésével azonban egyre fontosabbá vált, hogy minél könnyebb legyen az olló használata, amit a rugó jelenléte valójában csak nehezített. A gyakorlat azt mutatta, hogy ha valamelyik pontján rögzítenék, akkor könnyebb és hatékonyabb lenne a használata. Valószínűleg a fizikai-mechanikai tudás elterjedése is kellett ahhoz, hogy rájöjjenek: az olló végül is az emelőrendszerek elvén alapul. Mindkét szára egy-egy emelőkar, amelyeket akkor lehet hatékonyan működtetni, ha a megfelelő helyen támasztó pontként behelyeznek egy tengelyt, amely körül elfordulhatnak a karok. Így került be az ollók kereszteződési pontjába egy szög, amelynek szára a tengely. Ekkor a rugó egyértelműen feleslegessé vált, és örökre el is tűnt az ollókról. A modern és ma ismert formájú ollók acélöntvényből készülnek. Az első acélollót Robert Hinchcliffe mutatta be, 1761-ben, Londonban, sorozatgyártásra is alkalmas találmányként. 

Tűket persze nemcsak varráshoz használhatunk, hanem gyógyításhoz is. Íme, néhány injekcióstű, amelyet a gyógyszerrel teli fecskendőkhöz lehet illeszteni.

Először a lyukasztást kellett fölfedezni
Az olló természetesen nem oldott meg mindent a ruhakészítésben, kellett még valami, amivel összefogják és biztonságosan egymáshoz rögzítik a szétvágott anyagokat: ez volt a tű és a cérna. A kőkorszakban olyan csontdarabokat kerestek, amelyek egyik vége kampósan visszahajlik, esetleg van rajta egy lyuk, a másik vége pedig hegyes. A lyukakon különféle, a természetben föllelhető, szálszerű anyagokat, például állati ínakat húztak át, majd a csont hegyes végével az anyagokat is kilyukasztották, és azon húzták át a tűket. Más szóval: a varrás a lyukak megfelelő elhelyezésének és felhasználásának módjából jött létre J.  Ekkoriban mamutagyarból és rénszarvasagancsból is készültek tűk. A nílusi kultúrákban már a sáslevelet vagy a nádból kihasított szálakat is felhasználták, mígnem a középkorban a különféle növényekből, egyre kifinomultabb tehnikákkal fontak-sodortak olyan szálakat, amelyeket már szövéshez és varráshoz egyaránt lehetett használni. A cérnák legtöbbjének ma is természetes az alapanyaguk (főként pamut, amelynek felhasználása kb. 150 évvel ezelőtt forradalmasította a varróanyag-gyártást), de egyre nélkülözhetetlenebbek az erősebb szakítószilárdságú, és kevésbé kinyúló-szakadó szintetikus cérnák.
Természetesen a tűk is hatalmas fejlődésen mentek keresztül, amelyhez szintén a fémipar elterjedése kellett.

Ilyen művészi formát adtak az egyik első Singer-varrógépnek, az 1860-as években.

Jobb volna gyorsabban és nagy tételben 
Ahhoz, hogy ne váljon vég nélküli rabszolgamunkává a varrás, előbb-utóbb gépesíteni kellett. A varrás gépi megoldásán a 18. század közepén kezdtek el gondolkodni, amikorra a szabómesterség az egyik legelterjedtebb szakmává vált. Kezdetben a tű formájában keresték a megoldást, ezért az első gépeken például a két végén hegyes tű is volt, a közepén elhelyezett nyílással (ez Charles Weisenthal ötlete volt), majd kampós tűt használtak, amellyel huroköltéssel lehetett varrni (ennek az angol Thomas Saint volt az ötletgazdája, 1790-ben). A ma is használt, csak az egyik végénél lyukas tűt egy hurokfogóval együtt 1810-ben vezette be Balthasar Krems, akinek gépén láncöltéssel lehetett varrni. Ám a lyukat itt még a tű felső végébe vágták, így ez sem bizonyult a legcélszerűbbnek, főként, hogy csak ezt az egy fajta öltést lehetett vele alkalmazni. Ugyanakkor egyre inkább sejthető volt, hogy valójában a cérnaszál áthurkolásának módja a megoldás kulcsa, és hogy nem elegendő az egyetlen szál, felülről bevezetett cérna. Végül Elias Howe érkezett meg az alsó szál alkalmazásának gondolatáig, amelyhez a szövés technikája vezette el, hiszen abban játszanak nagy szerepet az alapként fölfeszített szálak. Végül a szövésben használt vetélő alapján találta ki, hogy két cérnaszálat kell alkalmazni, egymással szemben. Az alsó szálat a vetélőhöz hasonló, hajó formájú tartóban helyezte el. 1843-45-ben készítette el az első, hajós varrógépet, amelyben úgy mozgott a hajó, hogy a benne lévő tekercs szála mindig bele-bele hurkolódott a felső szálba. Az ő találmánya révén jött létre később a ma is használt, gömbölyded, ide-oda mozgó bobin, amely egy rugalmas hurokfogót is tartalmaz. Amikor a tű leviszi a felső szálat, majd visszafelé indul, a hurokfogónak pontosan a tűlyuk felett kell lennie, és el kell kapnia a felső szálat, amelyet azután körbevisz a bobin körül, és ezzel kapcsolja egybe a cérnákat. Ennek kifejlesztése jelentette az egyik legfontosabb állomást a varrógépek történetében, 1852-ben. A leghíresebb gépgyártó, Isaac Merrit Singer (1811-1875) is csak ezt követően hozhatta létre az üzemeit, amelyek azután az egész világ varrógépgyártását megalapozták.

Lévai Júlia

 

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum