Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Nofertiti szobra és az egyiptomi kincsek ügye

2012. december 15., 13:22
 

Olykor előfordul, hogy egy több ezer éves nő okoz súlyos konfliktusokat az egyes országok között. Ez történt Németország és Egyiptom esetében is, akik 2009-ben – nem először, és nem is utoljára – ismét nem tudtak megegyezni abban, hogy kié is igazából az ókor egyik legszebb, női mellszobra. Ráadásul, ha élne, a szobor modelljének is volna oka a sértődésre, hiszen még a nevét sem tudta eldönteni az utókor: hol Nefertitinek, hol Nofertitinek hívják. Az esetek többségében az utóbbit alkalmazzák.


 
Andreas Rentz művészi fotója Nofertiti lenyűgöző szobormásáról.
Nagyításhoz kattints a képre!

Ki volt Nofertiti?
Nofertiti kb. Kr. e. 1370 és 1330 között élt, s a neve azt jelentette, hogy „A szépség megérkezett”. Az Egyiptom életét sok területen meghatározó Ehnaton fáraó felesége volt, akinek halála után azonban olyan nagy politikai változás következett be, hogy egy időre mindkettőjük nevét igyekeztek mindenhonnan kitörölni. Ezért azt sem lehet tudni, hogy pontosan mi történt Nofertitivel, hogyan és hol fejezte be az életét. Egy azonban nagyon valószínű: már az életében különleges szépségnek tarthatták, és nemcsak a természetadta vonásai miatt, hanem azért is, mert szokatlan, belső ragyogást, fenségességet láttak kifejeződni az arcán.
Egyiptomban a szobrászatnak kezdettől nagy volt a jelentősége. Az előkelők síremlékeiben, vagyis a masztabákban már korán megjelentek a falakon a domborművek, s mellettük a fából vagy mészkőből észült, önálló, körbejárható szobrok. Ezek elválaszthatatlanul hozzá tartoztak az épületekhez, amelyekkel együtt a vallás szerves részét képezték. Az egyiptomiak hite szerint az emberek lelke a halál után továbbélt, és szoros kapcsolatban maradt a testével. Ezért is volt fontos, hogy az itt maradtak minél hosszabb ideig és minél gondosabban őrizzék meg az elhunytak testét, részben a balzsamozással, részben pedig azzal, hogy szobrokkal is megörökítették a vonásaikat. Külön gondot fordítottak a szemek megmunkálására, hiszen az embernek tényleg a tekintete a legjellemzőbb. Az egyik, leghíresebb egyiptomi szobor a párizsi Louvre (lúvr) múzeumban látható írnok szobor, amelynek megszületése fontos határvonal átlépését jelentette, a társadalom különféle rétegei között: már nemcsak az uralkodók voltak méltóak arra, hogy megörökítsék őket.

Miért hordhatták szét Egyiptom kincseit, egyes régészek?
Egyiptom hosszasan idegenek által megszállt, éppen ezért rendkívül szegény és az önálló fejlődésében folyamatosan hátráltatott ország volt. Még a huszadik század elején is brit fennhatóság alatt éltek, és a megszállók csak nagyon lassan segítették hozzá az országot a modernizációhoz. Ez nemcsak azt jelentette, hogy Egyiptomban a tudománynak nem lehetett jelentős szerepe, hanem azt is, hogy ami mégis működött, annak sorsa is kizárólag a megszállók jó- vagy rosszindulatán múlott. Az egyiptomi régészet ügyét történetesen egy becsületes, francia egyiptológus, Auguste Mariette (1821-1881) tette nemzeti üggyé. Ő sem erkölcsösnek, sem szakszerűnek nem tartotta volna, hogy csak mert ő fektetett munkát a feltárásokba, mindjárt magával is vigye a történeti értékű kincseket. Célja az volt, hogy jogilag és szervezetileg is rendezze a műkincskutatást. A helyzete azonban cseppet sem volt egyszerű, mert az egyiptomi uralkodók nem feltétlenül voltak ugyanilyen felelősek. Igaz, 1857-ben elérte Szaíd alkirálynál, hogy az megtiltsa az önkényes ásatásokat és a leletek külföldre szállítását, valamint hogy az ország érdekében a lefoglalt műkincsekből és Mariette saját leleteiből itthon alapítsanak múzeumot, valamint egy olyan intézményt, amely a műkincsek védelmével foglalkozik. Így jött létre az akkori Bulak, ma Kairó városában az első, nemzeti múzeum valamint az Egyiptomi Régészeti Hivatal, amelynek Mariette lett az igazgatója. Mindez azonban nem biztosította teljes mértékben a kincsek védelmét.

A 2011-es politikai változások idején a Kairói Nemzeti Múzeumba felbőszült emberek törtek be, és vandál módon fosztogatni kezdtek. Szerencsére nem volt terepismeretük, és jó néhány tárgy felett csak a vitrin üvege tört össze. Másnaptól élőlánccal védték a kairóiak a nemzeti kincseiket.
A képre kattintva galéria nyílik!

Mariette-nek egy alkalommal erőszakkal kellett elfoglalnia egy kincseket szállító hajót a Níluson, mert feltételezhető volt, hogy Szaid pasa a háremében tervezi szétosztani az ott lévő ékszereket és aranytárgyakat. Más alkalommal a párizsi világkiállításon került bajba, ahová fényes gyűjteményt vittek. Ez annyira tetszett III. Napóleon feleségének, Eugéniának, hogy jelezte: jó néven venné, ha Iszmail pasa neki adná.  Iszmail boldogan teljesítette volna a kívánságot, mert szerette volna elnyerni a franciák kegyeit, de szerencsére a törvények már megkötötték a kezét, ezért kénytelen volt tárgyalni a Régészeti Hivatal igazgatójával. Mivel azonban Mariette foglalkozni sem volt hajlandó az ötlettel, a kincsek maradtak Egyiptomban. A feldühödött Iszmail azonban ettől kezdve minden anyagi támogatást megvont a múzeumtól. Mariette halála után a franciák ellenőrzést gyakorolhattak az ország régészete felett. A Régészeti Hivatal ismét kapott anyagi támogatást, ám ez azt is jelentette, hogy a Nílus-völgy régészeti feltárását nemzetközi alapokra helyezzék. A múlt század elején a megszállók nagylelkűen osztogatták a néha „több példányban is meglévő” (értsd: hamisítványokkal szaporított) leleteket, és vitették a saját országukba a felmérhetetlen értékű kincseket, hogy ott a saját múzeumaikat gyarapítsák és a forgalmát növeljék ezzel. Nofertiti szobra is így került Németországba.

Ki találta meg Nofertitit?
A szobrot 1912-ben tárta fel Ludwig Borchardt német régész, aki 1907 és 1914 között folytatott kutatásokat, az egyiptomi Amarnában, Nofertiti és férje, Ehnaton fáraó birodalmának fővárosában. Borchardt rögtön tudta, hogy különleges kincsre bukkant, amikor a kezében volt a festett mészkő szobor, amelynek szokatlanul kifejező arcot faragott az egykori szobrász. Azonnal eldöntötte, hogy a szobrot hazaviszi. Az ásatást végző németek és az egyiptomi hatóságok között ekkoriban az volt a megállapodás, hogy megosztoznak a feltárt leleteken, de az osztozkodásban az egyiptomiaké a döntő szó. Ezért Borchardt okkal tartott tőle, hogy ha meglátják, nem fognak lemondani róla. Ezért, kihasználva, hogy a szobrot gipsz réteg borította, úgy tett, mintha egy szokványos, értéktelen gipsz szoborról lenne szó, emellett Nofertiti portréját rossz megvilágításban, tisztítatlanul lefotózva mutatta be az egyiptomiaknak, számos, egyéb tárgy között. Így amikor már a döntésben illetékes ellenőrök jöttek hozzá, addigra gondosan elcsomagolták az értéktelennek beállított tárgyak közé a műalkotást. Ettől kezdve Nofertiti az egyik legnagyobb német múzeumot gazdagította, s a nácizmus idején kifejezetten a nemzeti öntudat helyreállítójaként tekintettek a mellszoborra, amely majd „új királynőként” vezeti újra dicsőségre az országot. Maga Hitler is nagy rajongója volt a mellszobornak, ezért a kutatások finanszírozójának, James Simon porosz kereskedőnek semmi esélye sem volt, hogy betartassa a németekkel az ő, adott szavát, amely szerint amikor kérik, a szobrot vissza kell szolgáltatni az egyiptomiaknak. Ráadásul James Simon zsidó származású volt, így a nácizmus előretörésekor végképp nem lehetett semmi szava. A szoborra a háború és a bombázások idején is nagyon vigyáztak: először egy berlini légvédelmi bunkerbe, később pedig egy sóbányába szállították – ott bukkantak rá a győztes amerikai katonák, akik azonban nem vitték magukkal. Az USA-val valószínűleg hamarabb célt értek volna a tárgyalások.

Visszakerülhet-e még Nofertiti a hazájába?
A huszonegyedik század ismét jelentős politikai változásokat hozott Egyiptom életében, így szükségszerűen ismét előtérbe került a régészeti kincsek ügye is. Az első botrány egy londoni  egyiptológus konferencia utáni vacsorán tört ki, amikor a konferencia egyiptomi résztvevője, Záhi Havvász azt mondta a British Múzeum  igazgatójának, hogy Egyiptom nagyon hálás lenne, ha Nagy-Britannia visszaadná a rosette-i követ. A kérdésben azonban nem tudtak megegyezni. Ugyanígy függőben maradt  Nofertiti szobrának ügye is, amelyet 2009 júniusában vetett föl ugyancsak Záhi Havvász, egyiptomi régészeti főfelügyelőként. Havvász a birtokában lévő  dokumentumokra hivatkozva hangsúlyozta, hogy a mellszobrot törvénytelen módon szállították el a múlt században Egyiptomból. A németek azonban azt teszik a mérleg másik serpenyőjébe, hogy már csaknem egy évszázada gondosan karban tartják és őrzik a szobrot. Ám mivel a művészi és a nemzeti érték kevésbé számítható át konkrét pénzre, így az érveket nagyon nehéz lesz egymással összevetni – ezek a tárgyalások vélhetően hosszasan elhúzódóak lesznek.

Lévai Júlia

A témához ajánljuk a Mi MICSODA sorozat Az ókori Egyiptom című kötetét

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum