Az eltüntetésre ítélt papír

2013. január 09., 11:50
 

Lehet festett mintás, nyomott mintás, kamillás vagy sárgadinnye illatú, vastagabb-vékonyabb, hajtogathatják, tekergethetik, de az biztos, hogy ha egyszer megfogják, mindjárt ki is dobják – mi az? Kis gondolkodás után ma már sokan rávágják, hogy „WC-papír”, de ez annak ellenére nem volt mindig ennyire könnyű kérdés, hogy a felsorolás néhány elemét, külön-külön már az ókortól be lehetett volna venni a tulajdonságok sorába. Így pl. az illatosítás már megvolt, miközben a tekercselés még föl sem merült.


 

Kínában kezdték
Bár az európaiak hatalmas, kiemelkedő találmányként ünnepelték a 19-dik század közepén itt megjelenő WC-papírt (különösen, hogy addig WC sem igen volt, hiszen árnyékszékre, más néven budira járt a többség), ez csak azért lehetett így, mert az egyes kultúrák sokáig nagy elszigeteltségben éltek. Így a legtöbb helyen az ürítés utáni tisztálkodáshoz csak azok a módszerek terjedtek el, amelyek természetesen adódtak az ember környezetéből. Így például a leggyakrabban egy darabka fakérget, maroknyi füvet, leveleket, szalmát, esetleg sima felületű követ vagy kagylóhéjat, homokot, mohát, kukoricaháncsot, gyümölcshéjat, vagy ahol volt, patakvizet vagy havat használtak a pisilés-kakilás utáni tisztálkodáshoz. Később, akinek volt rá pénze, gyapjút vagy kendert rendszeresített az árnyékszéken. Az ókori Római Birodalom nyilvános vécéiben pedig egy botra szúrt szivacsdarabbal oldották meg a problémát. A botot szagtalanítás céljából egy sós vízzel megtöltött vödörben tartották.
Ugyanakkor Kínában, ahol már a 2-dik századtól ismerték a papírt, hamar rájöttek, hogy ez az anyag is alkalmas a higiénikus megoldásokhoz. Néhány, korabeli feljegyzésből arra lehet következtetni, hogy kezdetben egyszerűen a már kiolvasott könyvek lapjait használták, természetesen vallási megszorításokkal. Bizonyos, szentnek gondolt, vagy tisztelettel övezett személyek neveit is tartalmazó szövegeket semmiképp sem mertek azzal „meglázni”, hogy a hátsójukat törlik ki velük.

Reménykedjünk, hogy miután „kiolvasta”, nem ez landol a háta mögött. A festékes papírt nem a legszerencsésebb a bőrünkhöz odadörzsölni.
Ezt Jan Zsitui, tudós és hivatalnok 589-ből fenn maradt írásából is tudni, amelyben ez állt: „Olyan papírt, melyen idézetek vagy kommentárok vannak az Öt Klasszikusból, vagy amire bölcsek neveit írták, nem merek tisztálkodási célra használni”. Abban persze egy percig sem lehetünk bizonyosak, hogy ne akadtak volna, akik viszont éppen a szabály megszegésével fejezték ki valamely, hatalmaskodó tanítójuk vagy császáruk iránti ellenszenvüket…
Körülbelül a hatodik évszázadra alakult ki annak gyakorlata, hogy külön, kifejezetten tisztálkodási céllal kezdtek el papírt gyártani. A WC-papír megítélése azonban korántsem volt egyértelmű. Egy muszlim utazó például, aki a Tang-dinasztia (618–907) korának végén járt Kínában, úgy gondolta, hogy ez egy sokkal elmaradottabb megoldás, mint amilyet az arabok használnak. Ezt írta erről, 851-ben: „[A kínaiak] nem túl kényesek a tisztaságra, és nem mossák meg magukat vízzel a szükségük elvégzése után, csak papírral törlik meg magukat”. A kínaiak azonban szerencsére nem hallgattak erre a kritikára, és – különösen az arisztokrácia köreiben – egyre nagyobb mennyiségben rendeltek ebből a hasznos tárgyból, amelyet később különféle fantázianevekkel is elláttak. 1391-ben például az akkor éppen lepedő nagyságú méretben gyártott papírkészletet a császár „A király öröme” megjelöléssel hozatta az udvarába. Előfordult, hogy a császári család számára 15 000 ív különlegesen lágy WC-papír készült, amelyeket finom parfümökkel illatosítottak.
A történelem változásai azonban úgy hozták, hogy Európa – a puskaport és a porcelánt kivéve – hosszú időre elkerülte a kínai kultúra áldásait, és így a WC-papír használatának szokását sem vette át, amivel egyébként csak még hosszabbra nyújtotta a kényelmetlenségek közt töltött időt. Igaz, ezzel egyúttal több humorforráshoz is jutott. Képzeljük csak el, mennyit nevethettek például a 16-dik századi, francia szatirikus író, François Rabelais azon javaslatán, hogy az ürítés utáni tisztálkodáshoz egy élő lúd hátának puha tollait használják, mert azok a legmegfelelőbbek!

Ezeknek a tüneményes baglyoknak a teste merő WC-papírguriga, de valószínűleg nem ettől bandzsítanak.

Amerikában folytatták
Az 1850-es években a Scientific American című, tudományos folyóirat adott hírt a szenzációs újdonságról: Joseph C. Gayetty egészségügyi papírjáról, amely elsőként került be a kereskedelmi forgalomba. A feltaláló a kor legnagyobb áldásaként beszélt a termékéről, és igyekezett orvosi jellegű érvekkel is kiemelni az előnyeit. Elsősorban azt hangsúlyozta, hogy az új megoldás jótékony hatással lehet a kor egyik leggyakoribb, ám annál nehezebben kezelhető betegségére, az aranyérre. (Ez a végbélben lévő visszér gyulladásos, nagy fájdalmakkal járó elváltozása.) A korabeli orvosok azonban valószínűleg attól féltek, hogy az emberek ettől kezdve majd nem járnak hozzájuk, mert azt hiszik, hogy ami segíti őket a gyógyulásban, az egyúttal a gyógyítás egyetlen lehetőségét is jelenti, ezért folyamatosan ellenpropagandát fejtettek ki a papírral szemben. Rosszul tették, de szerencsére kevés hatékonysággal, mert ettől kezdve a WC-papír használata megállíthatatlanul terjedt, hiszen minden másnál könnyebben kezelhető, tehát kényelmesebb volt.
A Scott fivérek mellett Seth Wheeler volt az első, akik perforált WC-papírt árult, és csőre tekerve, ami ismét jelentős lépés volt a minél kényelmesebb használathoz. Az első gurigás papír és a hozzá szükséges papírtartó 1883 februárjában jelent meg a piacon, az Albany Perforated Wrapping Paper Co. Nevű cég termékeként, s 1886-tól már mindenütt kapható volt. Ettől kezdve a papír megállíthatatlanul elterjedt az egész világon, és egyúttal a formai különlegességek versenypályájába is bekerült.
Magyarországon sokáig csak egyféle, hajtogatott és nem túl finom egészségügyi papírt lehetett kapni, amelyeket csak a hetvenes évek elején váltottak fel a korszerűbb tekercsek. Ettől kezdve azonban nálunk is „mindent tud” már a WC-papír: gurigái például nem egyszer kreatívabbak alapanyagaivá válnak, hogy végül– persze befestve, applikálva vagy bevonva más anyagokkal – a túlélés szimbólumaiként a játékpolcokon vagy falakon köszönjenek vissza.

 

Lévai Júlia

Még több egyszerű, de a mindennapi életünkben annál fontosabb találmányról olvashatsz a Mi MICSODA sorozat Találmányok című kötetében!

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum