Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Mióta hordunk harisnyát és zoknit?

2013. május 28., 16:43
 

Ha valaki véletlenül reneszánsz vagy kicsit későbbi ruhaviseletekről nézeget képeket, azt gondolhatja, hogy már akkor is kellett lenniük mosógépeknek. Hiszen egyébként hogy volna lehetséges, hogy sokakon felemás harisnya van?! Természetesen akkor még híre-hamva sem volt semmiféle háztartási gépnek, és a legkevésbé sem azért hordtak felemás harisnyákat, mert azok összevissza kerültek bele a forgódobba, és így piszkos maradt a párjuk. Csupán arról volt szó, hogy amikor elterjedt a harisnya viselete, rögtön annyira divatossá is vált, hogy a legkülönlegesebb színek és összeállítások sem voltak idegenek a gyártóiktól és viselőiktől.


 
Ezt a furcsa formájú, 5-6-dik században készült, kopt zoknit azért kötötték így, hogy hidegben is fel tudják venni a sarut.

Kezdetben csak ritkán volt talpuk
Az embernek természetesen kezdettől védenie kellett a lábát a különféle, természetadta körülményektől – kavicsoktól, szálkáktól, hidegtől, forró homoktól. Erre azonban sokáig elsősorban a különféle formájú és anyagú cipőket használták. Melegebb vidékeken sarut, hidegebb helyeken zárt cipőket és csizmákat készítettek, állati bőrből, és ha kellett, prémmel bélelték ki, de harisnyákat nem feltétlenül használtak hozzá.
Természetesen voltak kivételek. Így például az egyiptomi ásatások során két, ókori zokni maradványai is előkerültek: az egyik a Kr.e. 2-dik, a másik pedig az 5-6-dik századból. Mindkettő gyapjúból készült, és érdekessége, hogy kettéválik a lábujjaknál, hogy az öregujj és a többi közé beilleszkedhessen a saruk szíja. A sumerektől pedig olyan lábbeli maradt fenn, amilyet ma inkább otthoni, téli papucsként szoktunk használni: a talpa bőr, a további része pedig harisnyaszerű textil.
Az ókori görögöknél és rómaiaknál szintén pamutból vagy gyapjúból készültek a lábbelik, a téli, viszonylag hűvösebb időkre, de ezek igazából még szalagok voltak, amelyeket ügyesen rátekertek a lábszárukra, majd bőrszalaggal rögzítettek. Mindenesetre a „zokni” szó a latinok soccus elnevezésű, alacsony sarkú, többnyire a színpadokon használt cipőjének nevéből ered. A „harisnya” szavunk ezzel szemben már jóval későbbi származék, és az ukránok körében hordott, vastag, fehér posztónadrág, a holosni nevére vezethető vissza az eredete.
A ma is ismert formájú zokni és harisnya csak a 12-dik századtól vált mindennapos, megszokott ruhadarabbá.

A királyok lehetőleg a legelőnyösebb pózban és öltözékben festtették le magukat, lehetőleg a kor legnevesebb művészeivel. François Clouet finom harisnyában örökítette meg IX. Károly francia királyt (1560-1574), aki ezek szerint ezt a viseletet mindenképp a legmegfelelőbbnek tartotta. (Kunsthistorisches Museum, Bécs)

Miért a férfiharisnya volt az érdekesebb?
A vallásközpontú kora-középkor legfőbb igénye minden téren az volt, hogy idealizálja, légiesítse az embert és világát. Ekkor kezdték a magasba törő, gótikus templomokat is építeni, hogy minden szempontból közelebb jussanak a mennyek országához. Ez a törekvés az öltözködésen is meglátszott: szorosan a testhez simuló, elnyújtott szabású ruhákat viseltek, amelyek lehetőség szerint minden testrészt meghosszabbítottak, legalább is az érzetek, a látvány szintjén. A nők azonban az egyház által terjesztett prüdéria okán még csak a bokájukat sem villanthatták ki, csak hosszú szoknyákat viselhettek, így eléggé érdektelen volt, hogy milyen harisnyát vettek alá. Ezért azután – kivéve, ha papoknak mentek és szintén hosszú ruhákat hordtak – óhatatlanul a férfiak lába került a középpontba. Mindez azt is jelentette, hogy a harisnya fajtája – csak úgy, mint minden egyéb ruhadarabé –, egyúttal a társadalmi helyzet hű kifejezőjévé is vált. Minden rétegnek megvolt a maga divatja és a viseletének megvoltak a szigorú szabályai. Egy parasztlegény akkor sem vehetett volna fel szép, fényes és vékony szálakból kötött harisnyát, ha lett volna módja a megvásárlására (többnyire persze nem volt), és a főúri családok fiai sem húzhattak egyszerű, vastag, „pórias” harisnyákat. Ugyanez vonatkozott az akkor szintén fontos divatdarabnak számító kesztyűkre is.
Kis könnyebbség volt a nők számára, hogy ugyanekkor viszont megjelent a magasított talpú cipő is, amely fölött a bokánál kissé már kilátszódott a harisnya is, így olykor náluk sem volt annyira lényegtelen, hogy mi van a szoknya alatt.

Mit hordtak a piperkőcök?
A piperkőc fogalma is ebben az időben jelent meg, és akiket ezzel illettek, azok természetesen cifra és cicomás holmikat hordtak, hiszen maga a szó is a cifrálkodásra, szépítkezésre utal. Ám nemcsak a piperkőcök harisnyái voltak hangsúlyosan cifrák és cicomásak, hanem csaknem mindenkié, aki csak egy kicsit is jobb módban élt az átlagosnál.
A nemesek a 14. századtól hordtak harisnyát, amely akkor selyemből készült, de hamarosan megjelentek a pamutból (növényi alapanyag), gyapjúból, selyemből és angórából (állati eredetű alapanyagok) kötött példányok is. Ezeket változatos színűekre festették, és gyakran hímzéssel is díszítették. A harisnyákat még kézzel kötötték, s amíg meg fel nem találták a kötőgépet, jelentős céhek foglalkoztak az előállításával. Egyúttal azzal is, hogy miként lehet tökéletesíteni az anyagok megmunkálását és kidolgozását.
Londonban 1564-ben kezdett dolgozni az első, erre szakosodott harisnyakötő mester, de hamarosan a többi országban is sok, hozzá hasonló mesterember járult hozzá ahhoz, hogy egy-egy különlegesebb darab akár kiemelt ajándéknak is számíthasson. VIII. Henrik angol király például 1539 körül Velencében és Milánóban kötött selyemharisnyát kapott ajándékba.
A 17-dik században, főként Svájcban divatos eljárássá vált például a harisnya krétázása, amitől fényesen ragyogott a férfiak lábán. Az osztrák harisnyakötők pedig dörzsöléssel tették ezüstösen csillogóvá a harisnyát, amelyet a krétapor mellett szénporral is kezeltek, hogy telítettebb legyen a fénye.
A 16–18-dik században a felsőbb körökben a fehér és a fekete harisnya egyaránt nagy divat volt, de emellett még tartotta magát a csíkos és a felemás harisnya is.

Sandro Botticelli (1445-1510) Tavasz című képén a (szemből) bal oldalon álló férfi alak jellegzetes harisnyacipőt visel, amely szabadon hagyja a lábujjakat. Ha nem is pontosan ilyen, de hosszú ideig ehhez nagyon hasonló, lábfej nélküli harisnyában jártak a férfiak.

És amikor már tömegessé is vált
A kötőgép feltalálása (1589) természetesen sokat lendített a harisnyagyártáson. És bár ezek a gépek még emberi erővel (kézzel és lábbal) működtetett szerkezetek voltak – tehát igazából kötő-székek –, az első konstruktőr, William Lee gépén hatszor olyan gyorsan készült el a harisnya, mint kézi kötéssel. A harisnyadivatot ezután sokáig a franciák diktálták, akikhez egyébként kényszerből került ki Lee gépe – otthon ugyanis olyan nagy ellenségesség fogadta a találmányát, hogy kénytelen volt Franciaországba menni. Halála után a testvére visszavitte a gépet, és mivel akkorra lecsillapodtak az indulatok, neki már sikerült harisnyaüzemet is létrehoznia. A franciák azonban nem szerették volna elveszíteni az általuk megkedvelt lehetőséget. És mivel Jean-Claude Hindret-nek sikerült kicsempésznie Angliából egy pontos rajzot a Lee-féle gépről, Párizsban és más városokban is megalapíthatta a maga üzemeit. 1666-ban Hindret hatalmas gyárában már kétszáz kötőgépen gyártottak selyemharisnyákat, emellett a tulajdonos szakiskolát is létrehozott, s ezzel megalapozta a világhírűvé váló, francia harisnyaipart. Náluk jelent meg az első kék harisnya is, amellyel később, egybe írva – „kékharisnya” – az általuk tudálékoskodónak tartott, okos nőket gúnyolták azok a férfiak, akik bennük csak riválisokat láttak. Ma már a szót a valóban csak tudálékoskodókra szokás alkalmazni, akik azonban akár férfiak is lehetnek…
A harisnyakultusz következő tetőpontja a rokokó korában volt. Ebben az időszakban a harisnyáknak is az érzelmek tobzódását és legyőzhetetlen hatalmát kellett kifejezniük, ezért olykor hatalmas, színes csokrokkal rögzítették ezeket, hol a térd alatt, hol felette.
A kultusznak végül az vetett véget, hogy a technika fejlődésével megjelentek a feltűnően jó minőségű, finom angol szövetek, s az ezekből készített pantallók egyszerűen elsöpörték a harisnyák egyeduralmát. Egyedül a bricsesznadrág adott még némi esélyt ahhoz, hogy akinek különösen szép formájú volt a lába, az egy kicsit még mutogassa egy feszes harisnyában, de ez sem tartott sokáig, hiszen ma már a bricsesz is inkább múzeumi darabnak számít.

 

Lévai Júlia

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum