Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Ludwig van Beethoven

2013. március 27., 15:16
 

186 éve, 1827. március 26-án halt meg a világ egyik legnagyobb zeneszerzője, Ludwig van Beethoven. Művei azonban valószínűleg további, sok száz év múlva is ugyanolyan átélhetőek, érthetőek, sőt, fontosak lesznek az emberek számára, mint ma. Akinek fogalma sincs róla, hogy ki volt ez a német zeneszerző, még annak a fülében is ott van például a IX. szimfónia zárótételének fő dallama, amely ma, tisztán zenekari változatában az Európai Unió himnusza. De ugyanígy rengetegen ismerik az ötödik, Sors melléknevű szimfóniája kopogó ritmusú első tételét, vagy a Für Elise című szonátája főtémáját, amely ma több lakásban is rendszeresen hallható – igaz, kissé hétköznapias módon: géphangon, a kapucsengőn. Aki pedig bármiféle hangszeren, de különösen, ha zongorán kezd el tanulni, Bach, Haydn, Mozart vagy Bartók mellett előbb-utóbb vele is meg fog ismerkedni.


 
Beethovent szívesen ábrázolták szigorúan összehúzott homlokkal és zárt arckifejezéssel, ahogyan ezen a mellszobron is, holott valójában nyitott, társaságra vágyó ember volt.

Beethoven és a 18-19. század fordulója
Beethoven 1770-ben, tehát a felvilágosodás szellemét is elhozó 18. század végén született, nem kifejezetten szerencsés körülmények közé. Apja a bonni választófejedelem udvari énekese volt, de valószínűleg elégedetlen volt a sorsával, mert végül alkoholistává vált, a családja számára tehát inkább terhet, mint támaszt jelentett. Beethoven édesanyja a kor szokásainak megfelelően el volt zárva attól, hogy önálló szakmát tanulhasson, így a család anyagi fenntartásában nem vállalhatott szerepet, s ráadásul nagyon hamar meghalt. Mindez azt jelentette, hogy Beethovennek már tizenhét évesen családfenntartóvá kellett válnia, és két öccséről is gondoskodnia kellett. Ez azonban nem volt teljesen lehetetlen, mert szerencsére már gyerekként fölfedezték a különleges tehetségét. Egyik, jelentős tanára, Chr. G. Neefe – aki akkor másodorgonista volt Bonnban – annyira nagyra értékelte a tudását, hogy őt jelölte ki a helyettesévé. Ekkor Beethoven tizenkét éves volt. A következő évben pedig az udvari zenekar csembalistájaként is dolgozhatott, vagyis fizetett előadóművész lehetett. Ennek akkoriban igen nagy volt a jelentősége, hiszen a zeneszerzői munkából csak nagyon nagy szerencsével lehetett megélni. A zeneszerzők vagy udvari-hercegi muzsikusokként, vagy tanárokként tudták megkeresni a kenyerüket. Beethoven számára a zenekari munka azt jelentette, hogy egyszerre dolgozott és tanult. Ekkor jelentős gyakorlatot szerzett, mind játéktechnikában, mind pedig általában, a zenekari gyakorlatban, tehát a hangszeres együttműködésben. Iskolába ettől kezdve nem járt, ugyanakkor fokozatosan kifejezetten nagy műveltségre tett szert. A kor német arisztokráciája számára a tudás és a műveltség első helyen állt, és mivel Beethoven a tehetsége révén bekerült a köreikbe, folyamatosan informálódott az új, szellemi irányzatokról, könyvekről, műalkotásokról. A francia felvilágosodás irodalma, filozófiája ekkoriban vált mindennapos olvasmányukká, és a fiatal Beethovenre ez volt a legnagyobb hatással. Az arisztokraták közül sokan maguk is játszottak valamilyen hangszeren, improvizáltak is megadott témákra, sőt, témákat adtak fel a náluk elhivatottabb zeneszerzőknek, hogy írjanak ezekre kompozíciókat. Ebben az élő zenei közegben nagy jelentősége volt annak, ha egy zeneszerző egy magas rangú személynek ajánlotta a művét. Így például Beethoven az 1700-as évek végén az őt pártoló Lichnowsky hercegnek, majd Erdődi gróf feleségének ajánlotta néhány zongoratrióját. Nem sokkal később (1802-3-ban) pedig egy izgalmas, motorikus témával induló zongoraművében örökítette meg Waldstein gróf nevét (az opus 53-mas számú Waldstein szonátában), a gróf pedig hosszasan ösztöndíjakkal segítette őt abban, hogy nagyobb időben foglalkozhasson csak a zeneszerzéssel. Mindezzel együtt Beethoven igyekezett a kor legnagyobb zeneszerzőinél is tanulni, ám ez végül sem Mozart, sem Haydn esetében nem tudott beteljesedni: az előbbinél tett, első és egyben utolsó látogatását (1787) anyja halála miatt kellett félbehagynia, Haydn pedig éppen akkor indult angliai körútra, és ezért ért véget a kapcsolatuk. Beethoven kisebb mestereknél, Albrechtsbergernél és Salierinél tanult tovább. Hamar bebizonyosodott: annak, hogy Mozarttal és Haydnnal nem jött létre a konkrét, tanár-diák viszony, végül semmi jelentősége nem volt. Beethoven hatalmas elszántsággal rendelkezett ahhoz, hogy mindent pontosan megértsen, megtanuljon és beépítsen a saját műveibe, az elődei formai tudásából. Első, két szimfóniájában például határozottan föl lehet ismerni a Mozarttal és Haydnnal való, szellemi kapcsolatát. Mindkét műben ott vannak pl. a Mozarttól eltanulható, könnyed dallamvezetések és a Haydn által kidolgozott formai megoldások. Ugyanakkor már mindkét műben jelen van a Beethovenre különösen jellemző energikusság, életkedv és az olykor mély indulatokból építkező dinamizmus is.
A kor egyedülálló jelensége volt, hogy az európai arisztokrácia mindvégig bőkezűen támogatta a zeneszerzőt. A már említett Lichnowsky, Erdődy és Waldstein család mellett szoros barátság fűzte Beethovent a Martonvásáron élő Brunszvik családhoz is (ezért, hogy később a martonvásári kastély jelentős zenei központtá vált), de ugyanígy Razumovszkij grófhoz, Rudolf főherceghez és a szintén magyar Esterházy Miklós grófhoz is.

 

Ilyen ma az eredetileg neogót stílusban épített Brunszvik kastély és a parkja, Beethoven fiatalságának egyik színtere. A terület 1893-tól egy rövid ideig József főherceg birtokában volt, aki felújíttatta a kastélyt, majd 1897-ben eladta Dreher Antal sörgyárosnak, aki 1945-ig birtokolta. 1945-ben hadi kórházat rendeztek be az épületben, amely azután gazdátlan lett. 1953-tól a Tudományos Akadémia kezeli. A kastélyban ma Beethoven emlékmúzeum működik.

Miért írt Beethoven harminckét évesen végrendeletet?
Életének legnagyobb megpróbáltatása az volt, hogy – miközben különleges zenei memóriával, felidéző képességgel rendelkezett –, a füle már 1795-ben romlani kezdett, amivel a kor orvostudománya még nem tudott mit kezdeni. Betegsége annyira felgyorsult, hogy 1808-ban a külső hangokat már alig hallotta, 1819 körül pedig teljesen megsüketült. Ez például vezénylés közben különösen drámai helyzetekbe sodorta őt. Hiszen miközben belül, a fejében folyamatosan „játszotta” a művet – tehát pontosan tudta, hogy abban melyik szólam hol tart –, a zenekartól érkező hangokat, vagyis a visszajelzéseket már alig hallotta, ezért azt nem tudhatta, hogy a valóságban mi szól. Ettől képtelenség volt beintenie a belépésekhez az egyes hangszercsoportoknak, de általában a tempót sem tarthatta kézben, hiszen ez mindig a karmester és a zenekar együttműködésétől formálódik. Ezért 1808 után kénytelen volt visszavonulni a nyilvánosságtól. Ezt megelőzően azonban, még 1802-ben írt egy búcsúlevelet, a testvéreinek címezve, amelyet ma Heiligenstadti végrendelet néven tart számon a zenetörténet. Az ehhez vezető úton azzal kellett szembenéznie, hogy az emberek őt mogorvának, bolondnak vagy embergyűlölőnek nézik. Ám lassan rájött arra, hogy ezt a helyzetet ő hozta létre, mivel eltitkolta a süketségét, és ezért nem is számíthat mások megértésére. Ezért azzal kezdte a levelét, hogy megosztotta másokkal a viselkedése rejtett okát, és azt is, hogy milyen igazságtalannak érzi a mogorvaság vádját. Emellett azt a kétségbeesését is leírta, amelybe ez a helyzet belesodorta őt. „Az ilyen tapasztalatok a végső kétségbeesés szélére juttattak, s kevés híja volt, hogy nem magam vetettem véget az életemnek” – írta, majd azzal folytatta, ami minden, nagy művész hitvallása: „Csak a művészet tartott vissza, egyedül. Úgy éreztem, lehetetlen itt hagynom e világot, mielőtt létrehoztam volna, amire hivatásom képesít.”
1819-től haláláig már csak írásban érintkezett az emberekkel.

Beethoven életműve
Beethoven legismertebb művei a szimfóniái, amelyekből „csak” kilencet írt, ami a Haydn életmű száznégy szimfóniájához képest csekély mennyiségnek tűnik. Ugyanakkor ezek a szimfóniák a továbbiakban nagyon erősen meghatározták a műfaj további életét, s többen is úgy érezték, hogy szentségtörés „kilencedik szimfóniát” írni. Különösen, hogy Beethoven ebben az utolsó, befejezett szimfóniájában különleges formai megoldást is alkalmazott: az utolsó tételben olyannyira szétfeszítette a mondanivalójával a zenekari kereteket, hogy az emberi hangot is beemelte, egy kórussal és négy szólistával. Ezzel himnikussá emelte a tételt. Nem sokkal kisebb hatású a harmadik, Eroica melléknevű szimfóniája sem, amely ugyan a napóleoni áruláshoz kötődik (amikor Napóleon császárrá koronáztatta magát, a csalódott zeneszerző levette a műről a diktátor nevét), de teljes egészében az örök, univerzális emberi hősiességet, teremtő dinamizmust, erőt formálja meg. Ahogyan egyébként több, tematikus nyitánya is ezt teszi, mint pl. a Coriolanus, a Prometheus teremtményei vagy az Egmont nyitány, amely az 1956-os forradalom idején rendszeresen szólt a rádióban. Egyetlen, D-dúr hegedűversenye szintén a zeneirodalom utolérhetetlen művei közé tartozik, első tételének éneklően szárnyaló dallamával, a második tétel bensőségességével és szellemes variációival, és végül a játékos, táncos zárótételével. Négy zongoraversenye közül az utolsó, az Esz-dúr szintén a heroizmus kifejezőjének is mondható. Mindezek mellett állandóan játszott műve még a C-dúr hármasverseny, több vonóstrió és zongoratrió, tíz hegedűszonáta, amelyek közül a legismertebb a Kreutzer- és a Tavaszi szonáta, öt gordonkaszonáta, és nem utolsó sorban a tizenhat vonósnégyes, amelyek hangvétele nem egyszer a huszadik század életérzéseit is idézi. Harminckét szonátája, több bagatellje, variációja a zongoristák tananyagában is nélkülözhetetlen. Egyetlen operáját, a Fideliót szintén gyakran játsszák.
Zenetörténészek körében folyamatosan vita tárgya, hogy vajon Beethoven klasszicista vagy romantikus zeneszerző volt-e, de ez végül is szinte lényegtelen. Aki leül és átadja magát a zenéjének, az egyetlen dologban azonnal biztos lehet: amit most hall, abban a zene univerzális, minden embert bevonni képes ereje van benne.

 

 

Az Európai Unió himnusza az Örömóda 2003. augusztus 19-én, a budapesti Hősök terén, mintegy 100 kórus és 250 hangszer előadásában.

 

Lévai Júlia

 

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum