Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Kabócák

2013. április 25., 10:40
 

Közeleg a nyár, és akik figyelni szoktak a hangos élőlényekre, tudják, hogy bármikor elkezdődhetnek az énekes kabócák koncertjei. Igaz, Magyarországon csak az enyhébb éghajlatú tájakon terjedt el ez a kabóca faj, főként a Nyugat-Dunántúlon (pl. Baranya-, Vas-, Veszprém-, Somogy- és Zala-megyében), de másutt is előfordulhat. Aki pedig mediterrán országokba megy nyaralni, biztosan találkozik a kabócák leghangosabb képviselőivel.


 
Brehm híres könyvében, Az állatok világában így ábrázolta a rajzoló a mannakabócát (1) valamint a nagykabócát (2), amelynek lárváját is jól láthatjuk, a földben.

Rossz hír: nem mindenütt örülnek a kabócák megjelenésének
Az amerikai természettudósok az idén már jó előre figyelmeztették a lakosságot, hogy az Egyesült Államok keleti partvidékén jelentős kabócainvázió várható. Az első rajzást április végére-május elejére várják (ezt Észak- és Dél-Karolinában), a következőt pedig júniusra (Washington, New York és Philadelphia térségében). A jelenségnek a kabócák egy különleges, szokatlanul lassan kifejlődő faja a főszereplője, amelyet ma a „brood” (ivadék) szóval és a hozzá illesztett, római számokkal szoktak megjelölni (pl. Brood II., Brood XIX, stb.). Régebbi nevük pontosabban utalt a jellemzőikre: „tizenhét évszakos” ill. „tizenhárom évszakos” – összefoglaló néven „periodikusan kikelő” – kabócáknak hívták őket. Elsőként az indiánok figyelték meg, hogy ezek a rovarok szabályos periódusokban: tizenhét évenként jelennek meg a környezetükben, a köztes időszakokban mintha kihaltak volna. Az ő megfigyeléseik alapján azután a tudomány már utána tudott járni, hogy mi is történik valójában. Az derült ki, hogy az észak-amerikai kabócák lárvájának tizenhét (újabban olykor tizenhárom) év kell ahhoz, hogy kibújjon a földből, és kikeljen belőle a kifejlett, szárnyas rovar. A folyamat úgy kezdődik, hogy a fák koronáján élő kabócák nőstényei a párzás után erős tojócsövükkel hosszukban fölhasítják a vékonyabb ágakat, és az így keletkezett résekbe beletömködik a hosszúkás, fehér petéiket. (Ezt egyébként a többi faj nőstényei is ugyanígy teszik.) A szülők ezután elpusztulnak. Hat-hét hét elteltével a petékből fehéres, kezdetben a hangyákhoz hasonló lárvák másznak elő, és a földre potyognak, ahol ásószerű, elülső lábaikkal leássák magukat a talajba. Ott, a mélyben kezdik meg szokatlanul lassú növekedésüket, amelynek során négyszer vedlenek. (Más kabóca fajoknál ez az idő összehasonlíthatatlanul rövidebb: van, ahol évente két-három nemzedék is kikel.) A kifejlődött bábok náluk tehát tizenhét-tizenhárom év elteltével kezdik el kifúrni magukat, a föld felszínére. Majd miután megérkeztek (lehetőleg meleg időben), visszakúsznak a fára, ahol azután a hátoldaluk közepén fölreped a bőrük, és kibújik belőlük a már szárnyakkal rendelkező, kezdetben fehér színű kabóca. Az üres, barna bábhüvelyek még sokáig úgy csüngenek a faágakon, mintha összeaszalódott gyümölcsök lennének. S ha ilyenkor a kikelő kabócákat nem tizedelik meg legnagyobb ellenségeik, a verebek, akkor egész hadseregnyi mennyiségben áraszthatják el a környéket. Sajnos a természet egyensúlyának felborulása miatt olykor valóban úgy jelennek meg a földeken, akár egy sáskajárás: sokféle haszonnövényt tönkre tehetnek a szárak vagy levelek felhasításával, amitől a növények elszáradnak vagy megbetegszenek, a résekben megtelepedő gombák miatt. Egyébként a kabócák egyáltalán nem veszélyesek, sem az emberre, sem az állatokra, legfeljebb a létszámukkal okoznak riadalmat. A bulvársajtó természetesen mindig szívesen ír kabócák okozta pánikokról, főként, ha kiemelkedő eseményeket, pl. szabadban rendezett lakodalmakat zavarnak meg a rovarok, amelyek – édesszájúak lévén – szívesen tartanak seregszemlét a torták körül. És mivel a hímjeik rossz repülők, még azzal is fokozhatják a pánikot, hogy miután mindennek nekimentek, maguk is pánikszerűen röpdösnek tovább, ahelyett, hogy elmenekülnének.

Ilyen fantasztikus színekben pompáznak az USA keleti partvidékén élő kabócák.

Rokonok-e a kabócák és a ciripelő tücskök?
Bár az emberek a hangjuk alapján gyakran összetévesztik őket, a kabócáknak nem a tücskök, hanem a levéltetvek, pajzstetvek, poloskák és levélbolhák rokonai, amelyekkel együtt a szúró-szívó szájszervük alapján szipókás rovaroknak is nevezett rovarok tagjai. Emellett a kabócák félfedelesszárnyúak, mígnem a tücskök az egyenesszárnyúak rendjébe tartozók egyik családját adják. Amikor egy kabóca megül, szárnyának alakja gyakran háztető formában helyezkedik el a hátán, ami a tücskökre nem jellemző. Közös viszont a tücskök és kabócák felépítésében, hogy vastag hátulsó lábuk ugrólábbá alakult, így könnyen tudnak szökdécselni, és az üldözőik elől egy pillanat alatt elugranak. Szintén közös, hogy ritkán repül, de a kabócák közt e téren vannak kivételek: a Japánban élő rizskabócák például felhőszerű rajokban repülnek át a rizsföldek fölött, gyakran nagyon nagy károkat okozva. Jelenlétük egy időben olyannyira meghatározó volt, hogy népies nevük, az „unka” egyúttal a felhő, a köd fogalmát is jelölte. Ugyanilyen kivétel a trópusokon élő cukornádkabóca is, amely azonban éjjel röpdös. És bár az ember éppen ezért kevésbé élvezheti a látványát, tény, hogy ez az egyik legtarkább és legrikítóbb színekkel rendelkező kabócaféle.

Mivel adnak hangot az énekes kabócák?
Az énekes kabócák szabályos dobfelszereléssel rendelkeznek, amelynek alapja két, vékony kitinhártya, a potrohuk tövén. Ezek fölött egy-egy fedő csüng, akár egy fél cintányér. A kabóca azonban sajátos módon nem a fedőket mozgatja, hanem a hártyákat hozza rezgésbe, egy vékony kitinpálcával, amely két, erős izommal áll összeköttetésben. Amikor a hártyákat megrezegteti, azok hozzáütődnek a fedelekhez, és zörgő, surrogó zajokat keltenek. Ezek önmagukban nem lennének különösebben hangosabbak, ám a természet ezúttal kiváló akusztikusként működött közre: a potrohuk üregei rezonálókészülékként jelentősen fölerősítik a „dobpergéseket”. Az énekes kabócák koncertnaptára szintén a tücsköktől való eltérést jelzi: míg azok rendesen, az esti órákban kezdik meg a programjaikat, a kabócák a napsütéses órákat tekintik a szórakoztatás idejének. Ez a szokásuk azonban gyakran veszélyt hozott rájuk: az ókorban például a görögök megfogták és ugyanúgy kalitkába zárták őket, ahogyan az énekes madarakat. Igaz, meg is becsülték őket, hiszen Athénban az arisztokrata nők fejdíszei közt aranyból készült kabóca is volt. A kínaiak szintén tartottak kabócákat, díszes kalitkákban.
Érdekes, hogy már az ókorban észrevették: a muzsikálás a hímek specialitása. A német természettudós, Alfred Edmund Brehm (1829-1884) Az állatok világa című könyvében idézi a rhodoszi Xenarchoszt, aki ezt a – szerinte nagyon udvariatlan – versikét írta erről:

„A kabóca vígan él,
Felesége nem beszél.”

(http://mek.oszk.hu/03400/03408/html/2698.html).
Brehmmel azonban nem kell mindenben egyetértenünk, hiszen nem feltétlenül bántó szóvá tenni, ha valahol a nők hallgatagok – nem minden a dalolási készség. Ráadásul a hím kifejezetten azért csap akkora zajt, mert tetszeni akar a nőstényeknek.

Egy turista (Fejes Gábor) megosztotta velünk a neten a tengerparti élményét, vagyis a kabócák hangját.

 

Mit esznek a hangyák a kabócákon?
Németországban a leggyakoribb faj a bőrös kabóca, amely rozson, búzán, zabon és különféle cserjéken él. A pici rovarok közé tartozik: alig négy milliméteres. Petéiket gyakran szalmára, vagy a gabonák gyökereire rakják, amelyek környékén sűrűn előfordulnak hangyabolyok is. Érdekes módon azonban a két állatfaj között nemhogy területfoglalási ellentétek alakultak volna ki, hanem éppen ellenkezőleg: a hangyák boldogan befogadják a bőrös kabócák nőstényeit, amikor azok éppen a szaporodásukról gondoskodnak. Sőt, a kikelő kabócalárvákat úgy dédelgetik, adogatják egymásnak, hogy ennek láttán még az emlősök is elszégyellhetnék magukat. Ám mint kiderült, ezt nem egészen önzetlenül teszik. A kabócalárvák a hangyáknál kevésbé az anyai érzelmek, mint inkább a nassolás iránti vágyak kielégítését szolgálják, hiszen a lárvák édeskés ürüléket bocsátanak ki magukból, amit a hangyák boldogan lenyalogatnak. Mindenesetre így mindenki jól jár: a lárvák védett helyen vannak, és a hangyák is mindennap megkapják a maguk édességét. Ezt az emberi társadalomban win-win játszmának hívják (mindkét fél nyertes az üzleti vagy politikai kapcsolatban), de ott sajnos ennél egy picit bonyolultabb a megvalósítása, ezért nem is mindig szokott automatikusan sikerülni.

 

                                                                                                                                   Lévai Júlia 

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum