Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A hazai folyószabályozás kezdetei

2013. június 10., 18:41
 

A Duna idei áradása alaposan próbára tette a hazai gátrendszert és az áradásokban érintett embereket. Legnagyobb folyóinknak, a Dunának és a Tiszának két, jelentős áradása van évente: a tavaszi, úgynevezett jeges-, és a nyár eleji zöldár. Az elsőt a hó olvadása, a másodikat inkább az esők okozzák, de az idei, elhúzódó tél szinte beérte az esőket, és ettől is keletkezett a szokatlanul nagy árvíz. A mai árvízvédelmi rendszereknek ezt a gondok ellenére ki kell bírniuk, hiszen a védelem elemi feltétele, a folyók szabályozása már lezajlott, a 19. század második felében.


 
A rövid életű Vásárhelyi Pál (1795-1846) 1833-34-ben Angliában is járt, éspedig Széchenyi István jóvoltából, aki ekkor a nádor királyi biztosaként dolgozott az Al-Duna-szabályozásán. Kettejük tanulmányútja sok, hasznos tapasztalatot hozott a hazai folyamszabályozásnak.

Mi hátráltatta a hazai folyószabályozást?
A 19. század elején a vizekkel foglalkozó mérnököknek többszörösen is nehéz dolguk volt, ha szakmai szempontokat akartak érvényesíteni és felelősen akartak dönteni, a munkájuk során. Magyarországnak nem volt saját, felelős kormánya, amely gondoskodott volna a kereskedelemhez szükséges, biztonsággal járható utak létrehozásáról és fenntartásáról, márpedig ennek híján az utakat veszélyeztető árvizek elhárításának sem voltak felelősei. Emellett a szükséges törvények is hiányoztak ahhoz, hogy keretet adjanak a vizekkel való gazdálkodási illetve folyószabályozási munkáknak. A tulajdonviszonyok tisztázatlansága szintén nehezítette a helyzetet. Európában akkor már kidolgozták azokat a jogelveket, amelyek kimondták, hogy az államoknak a vizek ill. vízi létesítmények döntő részét köztulajdonnak kell tekinteni, és a vizeknek csak egy pontosan meghatározott, kisebb részét lehet magánvízként kezelni. Ugyanígy egyértelműen szét kell választani a felszíni és a felszín alatti vizek tulajdonjogát is, az artézi kutaktól kezdve a közcélokat szolgáló fúrásokig vagy elvezetésekig (csatornákig), és természetesen az ezekkel kapcsolatos, bármiféle eseményekért vállalt felelősséget is meg kellett határozni. Magyarországon sajnos az első, hatékony törvényekre 1884-ig kellett várni, addig mind a vizek ügyein dolgozó társaságok működési rendje és finanszírozása, mind az állami felelősök tevékenysége az egyéni jószándékok vagy éppen felelőtlenségek függvénye volt.
Nem kis részben a felvilágosult, liberális nemesség kiemelkedő tagjainak volt köszönhető, hogy a tűrhetetlen állapotok miatt a negyvenes években mégis komolyabb, szakmai szempontból is értékelhető munka indult meg a folyószabályozások terén. Ennek első szakaszában a felelősen gondolkodók kénytelenek voltak külföldi szakértőt keresni, hiszen itthon ehhez a munkához igen kevés volt a felhalmozott tapasztalat.

Ilyen volt az Üllői-út belső része 1838 márciusában, a pesti nagy árvíz idején. (A kőnyomat Klette Károly rajza nyomán készült.) A város vezetése nem volt felkészülve az eseményre, így ismét nem az állami rendszeren, hanem az egyes emberek bátorságán és áldozatkészségén múlott, hogy mi történik a krízishelyzetben. A mentésben Wesselényi Miklós báró több napon át dolgozott, hatalmas erőfeszítéssel, ezért ma is az "Árvízi hajós" kifejezéssel emlékszünk rá. A fejlődő főváros 4252 házából 1146 maradt épen, és több mint százötven ember meghalt.

Paleocapától Vásárhelyi Pálig
Az egyik legsikeresebb vízépítő mérnök ebben az időben az olasz Pietro Paleocapa volt, aki azzal szerzett nagy hírnevet magának, hogy hajózhatóvá tette az Adige folyót, majd több mocsaras vidék lecsapolásával valamint csatornázásokkal tett járhatóvá addig komolyabb forgalomra alkalmatlan utakat. Mindennek akkor nagy jelentősége volt, hiszen Európában központi kérdés volt a kereskedelmi utak fejlesztése. Az olasz vízmérnököt József nádor hívta Magyarországra, 1845-ben, azzal a céllal, hogy bevonja őt a Tisza szabályozásának már megkezdett munkáiba. Ekkor már létezett a Tiszavölgyi Társulat, amely a vízügyeken dolgozott, így a szakember első lépésként Széchenyi István és a Társulat választmányi tagjainak kíséretében utazta be a Tisza vonalait, egészen a Dunába ömlése pontjáig. Ezután részletes jelentést adott a szervezetnek, amely a továbbiakban ezek alapján folytatta a munkát. Az olasz mérnök egyébként az érdemeiért a Vaskorona-rend kitüntetést vihette haza Magyarországról. A mérnök távozása után Vásárhelyi Pál (1795-1846) vette át a munkálatok vezetését. Vásárhelyi ezt megelőzően a Duna szabályozásában, a vaskapui víziút tervezésében és kivitelezésében vállalt kiemelkedő szerepet, de az ő tervei alapján építették meg a Fertőt lecsapoló csatornát is, amely lehetővé tette a Hanságon a gazdálkodást.
Vásárhelyi 1846-ban két változatban is elkészítette a Tisza szabályozásának tervét, de váratlan, korai halála megakadályozta, hogy végig is vigye (51 éves korában, munka közben, a Károlyi-palotában szívrohamot kapott, a Tiszavölgyi Társulat ülésén). Mindezzel együtt végül az ő tervei alapján készült el a Tisza szabályozása.
A korszaknak szintén kiemelkedő mérnöke volt Kvassay Jenő is, akinek irányításával jelentős területeket tudtak mentesíteni az áradások alól.
Ezzel együtt 1879-ben mégis bekövetkezett egy katasztrófa, amelyet a Duna és a Tisza tavaszi árvizeinek időbeli egybeesése okozott, amikor a víz a Tisza alsó szakaszát visszaduzzasztotta. A hatalmas áradás szinte romba döntötte az egyébként biztonságosnak hitt Szegedet. Az esemény azonban arra késztette a kormányt, hogy elsőbbséget adjon a folyószabályozás kérdésének. Ettől kezdve kiemelt figyelemmel foglalkoztak a feladattal, és ez vezetett el ahhoz, hogy végül az országgyűlés két, nagyon fontos törvényt is megszavazott: az 1884. évi XIV. tc-be foglalt, ún. tiszai törvényt (a Tisza és mellékfolyói szabályozásáról), majd az 1885. évi XXIII. tc-beli vízjogi törvényt. Ez utóbbi, Európa számára is példaértékű törvény olyan nagy alapossággal rendezte a vizekkel kapcsolatos tulajdonjogokat, szervezeti beavatkozásokat és felelősségeket, hogy 1962-ig érvényben maradt.
A nagy folyószabályozások mellett a vízi közlekedés javításán is dolgoztak, és csatornákat is építettek Magyarországon. A legismertebb és legfontosabb ezek közül a 100 kilométeres Sió csatorna, amely a Balatont és a Dunát köti össze. A Hansági-főcsatornával a Fertő és a Duna között tőzeglápot tették termőterületté, az 1945 után befejezett, 97 km-es Keleti-főcsatorna pedig a tiszántúli száraz területek öntözését szolgálja.

Egy nem kifejezetten önként vállalt fürdés.

A mai árvíz elleni védelem fontosabb tényei 
A magyarországi folyók nagy része heves vízjárású, így az árvizek is igen gyorsan – a kis vízfolyásokon órák alatt – alakulnak ki. A nagy folyókon az árvíz levonulása olykor hónapokig is eltarthat. Az árvíz elleni védelemnek azzal kell számolnia, hogy az országban 21 200 km2 nagyságú ártér fekszik a folyók árvízszintje alatt. Ezen a területen 1,8 millió hektár termőföld van, a vasutaknak nagyjából a 32 százaléka, az utaknak pedig a 15 százaléka halad át árterületen. Több ezer üzem is működik veszélyeztetett részeken. A lakosságnak nagyjából az egynegyed része él ártéren, több mint hétszáz településen.
Az árvízmentesítés évszázados munkái során kb. 4220 km árvízvédelmi vonal épült ki, amelynek túlnyomó része földtöltés. Az árvédelmi fal hosszúsága mindössze 30 km, a magaspartoké 286 km. Mindezek mellett 20-25 km-nyi ú.n. árapasztó-csatorna működik, és 10 síkvidéki szükségtározó enyhíti a töltések terhelését azzal, hogy összesen 360 millió m3 vizet von el azoktól. Mindez azt jelenti, hogy a veszélyeztetett területek 97 százaléka védett, a katasztrófa elhárításán pedig az államnak, az önkormányzatoknak és az elhárításra szakosodott szervezeteknek szoros együttműködésben kell dolgozniuk.

 

Lévai Júlia

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum