A természetes üvegtől az ólomüvegig

2013. július 09., 11:17
 

A nyári fények jóvoltából talán a szokásosnál is jobban vonzzák az emberek tekintetét a középületek vagy templomok ólomüveg ablakai. A középkortól megjelenő ólom- vagy kristályüveg Európában több területen is meghatározó volt a tárgyi kultúrában: nemcsak a templomok és egyéb középületek színes ablakaiként képviselték a valóság művészi megközelítését, hanem az olyan, ezeknél hétköznapiasabb tárgyak között is, mint amilyenek pl. a tükrök, lámpák és egyéb dísztárgyak. Mindehhez azonban az üveg csak egy igen hosszú történeti szakasz után jutott el.


 

 

A vulkáni eredetű obszidián többféle színben is előfordulhat. Ám hiába üveg – ez még nem átlátszó formája ennek az anyagnak.

Az egész a vulkánokban kezdődik
Az üveget a maga egyszerű formájában a természet hozta létre, a vulkánokban, amelyekben a magas hő hatására a homok, a szóda és a mész összeolvad. Ahol ez az elegy a lávaömlések során a felszínre jut és megdermed, ott obszidiánnal, más néven láva- vagy achátüveggel találkozhatunk. A legkorábbi, fennmaradt természetes üveg kb. húszezer éves, és az izlandi vulkánokból származik. Az obszidiánból készített kések fontos szerepet játszottak az ősember első szerszámai között. A kézművesség megjelenésekor azután a véletlenek adták az ember kezére az üveg mesterséges létrehozásának lehetőségét. Hogy pontosan miként, arról több legenda is szól, és valószínűleg mindegyik megalapozott. Az egyik szerint zsidó kézművesek vették észre, kb. Kr.e. 5000-ben, hogy ahol homokos területek közelében nagyobb erdőtüzek voltak, ott a (nátron-szóda tartalmú) hamu és a homok összeolvadásából speciális anyag keletkezett. Egy másik eset a történetíró Pliniusnál olvasható: föníciai hajósok tüzet gyújtottak a parton, és az agyagedényeiket jobb híján a rakományként szállított nátron-szóda tömbökkel támasztották alá. (A nátronszódát főként tisztításra és zsírtalanításra használták, és a kereskedelem egyik értékes tárgya volt.) A tömbök a forróságtól összeolvadtak a parti homokkal, és olyan, addig ismeretlen mázzal vonták be az edényeket, amely megakadályozta, hogy az anyagukon átszivárogjon a víz. Vagyis egy hézagtalan, emellett különleges csillogású és hasznos anyaghoz jutottak hozzá. Egy harmadik történet szerint az ókori fazekasműhelyekben az edények kiégetésekor időnként véletlenül homok és szóda keveréke került az előkészített agyagedényre, amitől a kiégetett edények falát azután szokatlanul sima és fényes réteg, egy üvegszerű zománc borította. Ez az anyag akkor még kevésbé volt átlátszó, de a tapasztalatok alapján ezután már nem volt nehéz nekilátni az üveg tudatos előállításának, majd az átlátszósága kialakításának. Az ehhez szükséges, kifinomultabb eljárásokat az üvegfújással együtt a Kr.e. első században, Palesztinában fedezték fel, majd a rómaiak fejlesztették tovább. A síküveg-gyártást már a Római Birodalom bukása után dolgozták ki, 500-600 között (gömb alakú üveget fújtak, amit kemencében tovább forgatva kiszélesítettek), majd ezt a technikát Egyiptomban vitték tovább, ahol az aranyozást is kikísérletezték. Mezopotámiában 1000 körül az üvegmetszés is megjelent.
Ekkorra tehát egyértelművé vált, hogy mit is kell tenni a mesterséges üveg létrehozásához: egy szilikát-elegyet kell kialakítani, amelyben a szilícium tartalmú homok szilícium-dioxid (más néven kvarc vagy kova) formájában van jelen. Jellemzője, hogy nem kristályos, átlátszó, optikailag egynemű és szilárd, emellett rosszul vezeti a hőt és az elektromosságot. Nagy előnye, hogy vízben és savakban nem oldódik. 400 C˚ körül lágyul meg úgy, hogy formálható legyen, 1500 Celsius-fokon pedig minden üveg megolvad. A feldolgozásánál fontos tényező a hűtés gyorsasága. Az ólom pedig csak mindezek letisztulása után lépett be az üveg történetébe.

A párizsi Saint Chapelle 1246 és 1248 között épült. Ólomüveg ablakain borúsabb időben különösen sejtelmesen érkezik be a fény.

A fény csak egy képen át érkezhet be
A vallásközpontú világnézet egyeduralma miatt a kora-középkortól az építészetben kiemelt szerepet kapott a magasság és a fény. A templomok tervezésénél arra törekedtek, hogy az emberek világhoz való viszonyát a felülről érkező, isteni eredetűnek tartott jelenségek – például a fény – és annak szépségei határozzák meg. A katedrálisok a gótika korában egyre nyúlánkabbak lettek és egyre magasabb belső teret kaptak, hogy fölfelé vezessék az emberek tekintetét. Az ablakoknak pedig nemcsak az volt a szerepük, hogy biztosítsák a világosságot, hanem az is, hogy a rajtuk keresztül érkező fény eleve egy konkrét képet „hozzon magával”, világítson be, és így kösse össze az ember szépség iránti vágyait a mennyei eszményekkel. Az ablaküvegekre azonban nem volt olyan egyszerű képeket festeni – ki kellett találni hozzá azt a megfelelő technikát, amely nemcsak a szépséget biztosítja, hanem időtálló és célszerű is. Ez volt a kristályüveg-készítés technikája, amelyben több vonatkozásban is szerepet kapott az ólom.
A kristályüveg olyan, kis vastartalmú, különleges minőségű üveg, amelynek anyagához a fénytörés javítása céljából ólom-oxidot (PbO) adagolnak. Ennek hatalmasra fejlődő kultúráját Muranóban, majd Bohémiában (Csehország) alapozták meg, ahol az alapanyag különlegességéhez a csiszolási és vésési technikák, valamint az öntési- és hűtő eljárások kidolgozása járult hozzá. A festett üvegek létrehozásához azonban még más is kellett: egy olyan módszer, amelyben hosszú ideig ugyancsak kiemelt szerepet kapott az ólom. Ha megnézzük egy régi katedrális festett üvegét, azt látjuk, hogy azokon hangsúlyos, fekete keretek választják el az egyes képrészeket. Ez azért van így, mert az ablaküvegekre csak úgy lehet betenni a színes elemeket, ha az oldalaikon rögzítik ezeket. Ezért ólomsínbe tették az egyes részeket, és kihasználva az ólom elegyedési tulajdonságait, a síneket oldalt összeforrasztották, amitől az egységek erős kontúrokat (körvonalakat) kaptak. Ez a technika a 20. század elejéig tartotta magát, amikor azonban a francia Louis Comfort Tiffany (1848-1933) által kidolgozott rézfóliás technika jelent meg, az alternatívájaként. Ez a később tiffany-technikának nevezett eljárás egyúttal a szecesszió irányzatának egyik legjellemzőbb technikájává vált. A két módszer továbbra is együtt él, egymás mellett, de a tiffany-technika több lehetőséget nyújt a kisebb és árnyaltabb elemek behelyezésére, ezért a lámpákon és ékszereken inkább ezt használják. A tiffany-technikával készült bútorbetétek pedig különösen divatosakká váltak.
A technika lényege, hogy nem ólomszélekkel (profillal) illesztették egymáshoz a színes üvegdarabokat, hanem sárgaréz szalaggal vonták körbe a szélüket, majd az illeszkedési pontoknál összeforrasztották. Forrasztóanyagként alacsony olvadási ponttal rendelkező ónt illetve cinket használták forrasztóanyagnak, amely hozzátapad a rézhez. A módszer az üvegképek stílusában hatalmas változást jelentett, hiszen a réz színe sokkal lágyabb hatású, mint az ólomé.

Róth Miksa nemcsak ólom-üvegablakokat, hanem üvegmozaikokat is készített. Egyik legizgalmasabb mozaikja 190-ban készült, és a volt Török Bankház homlokzatát emeli ki.

Róth Miksa művészete
Az egyik, legnagyobb kristályüveg-művész a 19. században született, zsidó származású magyar Róth Miksa volt (1865- 1944). Kezdetben az apja műhelyében tanult, majd német, francia és olasz iskolákban gyakorolta a kora-középkori üvegfestészet technikáját és képszerkesztési módszerét. Első, nagyobb munkája a mexikói Teatro Nacional üvegkupolájának kifestése volt, amelynek honoráriumából saját műhelyt tudott alapítani, amelyre ez volt írva: „Róth Miksa Császári és Királyi Udvari Üvegfestő és Mozaik Művész Műintézete”. A műhely a VII. kerületi Nefelejcs utcában működött, egészen addig, amíg az 1939-as zsidótörvények el nem tiltották a zsidókat az ipar gyakorlásától (ekkor minden településen csak hat százaléknyi lehetett a zsidó származásúak által fenntartott üzlet), ezért a tevékenységét meg kellett szüntetnie. (Több évtizeddel később a lánya visszaszerezte a műhelyt, így most itt működik a főváros egyik, külföldi turisták által legszívesebben látogatott múzeuma, a Róth Miksa Emlékház.)
Róth életét és művészetét annak ellenére is a 13. századi üvegfestészet határozta meg, hogy az addig jellemző vallási képek helyett ő inkább történelmi témákat választott. Historizáló jellegűek voltak az 1896-os Millenniumi Kiállításra és az Országház épületéhez készített üvegfestményei is, amelyek az első, nagy sikereket is meghozták a számára. 1897-től a Tiffany-üveget is használta. Művészetével folyamatosan megszerezte a legrangosabb hazai és nemzetközi kitüntetéseket, pl. elsőként kapta meg az Iparművészeti Állami Aranyérmet, az 1900-as párizsi világkiállítás ezüstérmét, az 1902-es torinói és az 1904-es St. Louis-i kiállításoknak pedig az aranyérmeit.
Műveivel Skandináviától Mexikóig sok helyen találkozhatunk. Itthon egyebek közt az Országház, a Gresham-palota (ma szálloda), a Magyar Nemzeti Bank, a Zeneakadémia, a Kálvin téri református templom, a Rózsák terén álló plébániatemplom, a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium díszterme, a Budapest-Fasori Evangélikus Templom, a Pannonhalmi Bencés Főapátság Szent István-kápolnája és a szegedi Fogadalmi templom őrzi a művészetét. Mindezek mellett ő készítette a Magyar Országos Levéltár ólomüveg ablakait is, a települések címereivel, de az épület ornamentikus díszítő festését, több bútorát és kovácsoltvas díszeinek egy része is az ő munkája.

 

Lévai Júlia

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum