Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A hűtés, a jég és a jeges kocsik

2013. július 16., 16:22
 

Nyáron az egyik legnagyobb gond a hűtés. Alapvetően három dolgot kell lehűteni: a romlékony élelmiszereket, olykor magát az embert vagy egyes testrészeit és a levegőt. A hűtés különféle módszereinek és technikáinak történetét tehát ezek a tényezők határozták meg – és akkor még mindig ott volt annak a kérdése, hogy miként jussanak el a hűtésre alkalmas anyagok a háztartásokba.


 
Ilyen volt Angliában, 1874-ben az otthon elhelyezhető, kettős falú, modern jégszekrény.

„Csinálhatunk”-e hideget?
Hideget nem lehet „csinálni”, csupán hűtést, amely akkor jön létre, ha valamely közegből hőt vonunk el. A hőtan II. főtétele szerint a hő magától csak egy melegebb (tehát nagyobb hőmérsékletű) helyről egy hidegebb (tehát kisebb hőmérsékletű) helyre képes átáramlani. Ellenkező irányú vándoroltatásához munka befektetésére van szükség. (Ahogyan a víz is magától lefolyik a hegyről, de visszafelé már szivattyú kell hozzá.) Ahhoz tehát, hogy egy tárgyat, amelynek a hőmérséklete nagyobb a környezet hőmérsékleténél, hidegben tartsunk, munka, vagyis energiabefektetés szükséges – ezt jelenti a mesterséges hűtés. Amire olyankor van szükségünk, amikor nem állnak a rendelkezésünkre a természettől kapott, hűtésre alkalmas közegek, vagyis a hidegebb levegő, víz vagy jég.

Hogyan hűtenek az anyagok a természetben?
Arra már az egyiptomiak is rájöttek, hogy amikor a víz intenzíven párolog, a száraz levegőbe, annak hűtő hatása van. Ezt a hatást a falfestményeik szerint már Kr.e. 2500 körül is felhasználták. Hatalmas, mázatlan agyagkorsókat állítottak a termeikbe, és telitöltötték vízzel. A víz folyamatosan átszivárgott az agyag pórusain, és amikor párologni kezdett az edények külső felületén, hőt vont el a környezetétől. A párolgás hatásosságát pedig még azzal is fokozták, hogy hatalmas legyezőkkel okoztak légáramlást a korsók körül, amivel a teremben lévő levegő jelentős részét hűteni tudták.
Indiában hasonló módszereket alkalmaztak a házak falainak lehűtésére. Ha derült volt az idő, és így a Föld erős éjszakai kisugárzása is erőteljesebben érvényesült, szalmával bélelt gödrökbe vagy a házak lapos tetejeire alacsony falú adagedényeket állítottak, vízzel megtöltve. Ha kellőképpen száraz volt a levegő, az edényekben lévő víz annyira lehűl, hogy még vékony jéghártya is keletkezett a felszínén. Indiában később, a IV. században arra is rájöttek, hogy a vizet tovább lehet hűteni, a só hozzáadásával. Olaszországban és Spanyolországban pedig a középkorban szalmiáksóval tették ugyanezt, amelynek módszere azután a cukrászdákban és éttermekben is bevett gyakorlattá vált.
Ennél természetesen könnyebb dolguk volt azoknak az embereknek, akiknek a közelében volt természetes hó és jég, vagy ha nem volt, akkor oda lehetett szállíttatni. Nagy Sándor például Perzsiából vitetett jeget Petrába, éspedig azért, hogy a katonái kellőképp lehűthessék az italaikat. A rómaiak pedig rajtuk is túltettek: ők már légkondicionálásra is alkalmazták, ha nem is a jeget, de a havat: némelyik császár hatalmas hegyeket építtetett a hegyekből leszállított hóból, és nyáron azok tövében üldögélt a kertben, amíg a hóhegy el nem olvadt. Néró császár pedig gyakorlatilag feltalálta a fagylaltot is: gyümölcsöket, mézet és bort kevert a rabszolgákkal lehozatott hóba, és azzal kínálta a vendégeit.

Az 1840-es években jól szigetelt jeges kocsikon szállították a tejet és vajat.

Érdekes, hogy miközben a padlófűtés rendszerét a rómaiak találták fel, a falak hűtésének ötletéhez mégis egy bagdadi kalifa jutott el: ő kettős fallal építtette fel a házát, és a falak közé az örményországi hegyekből hozatott havat tömette bele. De mindez csak addig volt lehetséges, amíg korlátlanul ki tudták használni mások testi erejét – amikor ezt már nem tudták megtenni, jobb technikai megoldásokhoz kellett folyamodniuk. Ugyanez vonatkozott a jég felhasználására is, amelyet főként hajókon szállítottak a melegebb vidékekre, de nagyon nagy költségekkel és főként nagy veszteségekkel, hiszen mire odaért, gyakran a hatvan-nyolcvan százaléka is elolvadt. Ezzel együtt Európában igen hosszú ideig a jégszállításon alapuló hűtés vált uralkodóvá, hiszen még mindig ez volt az az anyag, amelynek a hideg hőfokát t a legtovább meg lehetett őrizni.

 

Hogyan hűtötték az ételeket, jég nélkül?
Ahová nem lehetett rendszeresen jeget szállítani, ott az emberek évszázadokon át kétféle módon: veremben és kútban tárolták azokat az ételeket, amelyekről tudták, hogy hamar megromlanak. És bár a baktériumok és mikroszkopikus gombák fogalmát még nem ismerhették, de azt hamar kitapasztalták, hogy a zöldülő-büdösödő hús, a sárguló tej vagy a penészedő kenyér bajt okoz az ember számára. Ezért a romlandó ételeket gondos csomagolásban, gyakran a baktériumokat távol tartó csalánnal körbevéve, vödrökben leengedték a kútba, közvetlenül a víz fölé, vagy a szalmával bélelt verembe. Nyáron a verem fedőlapját is vastagon betakarták szalmával, náddal vagy tőzeggel, amelyek közé később papírlapokat is tettek, hogy afféle szigetelést hozzanak rajta létre. Ez a módszer a huszadik század közepéig, a jégszekrények megjelenéséig fennmaradt, de pl. ahol van kút, ott a görögdinnyét ma is gyakran ott hűtik le, mert a kúthőmérséklettől lesz a legfinomabb.
Ahol nem volt kút, ott gyakran flanel-csíkokat erősítettek a kamra mennyezetére, és az alját  egy vödör vízbe áztatták. A flanel magába szívta a nedvességet, majd a párolgásával lehűtötte a környezetet. A nyers halat besózták, emellett barna cukorba mártották, és konyharuhába tekerve a pince lépcsőjére tették. A vajat szintén besózták és vízbe állították, aminek nagy előnye volt, hogy kenhető maradt. Ezért a vajat még ma is sokan így hűtik, ahogyan például a franciák a sajtot sem igen teszik be a hűtőbe.

Így mérték a jégtömböket a városokban

Itt a jegeeees!
Azt, hogy miként lehet a jeget minél gazdaságosabban szállítani, két, amerikai kereskedő, Frederick Tudor és Nathaniel J. Wyeth oldotta meg. A bostoni születésű Tudor, aki egyebek közt gyümölcsöket szállított, a szigetelés különböző módszereivel kísérletezett, és ebben akkora sikereket ért el, hogy az olvadási veszteségeket az 1800-as évek elejére sikerült nyolc százalék alá csökkentenie. Eljárásának lényege az volt, hogy faforgácsból, fűrészporból és rizsőrleményből készített légzáró réteget a jég köré, a hajókon felépített jégházakban, amelyekből azután a célállomásokra, a trópusi nyaralóhelyekre is telepített. El is nyerte ezzel „a jég királya” címet. Mindemellett még mindig gondot okozott a jég feldarabolása és átemelése. Ezt oldotta meg a beszállítójaként dolgozó Nathaniel J. Wyeth, aki a jég darabolásához és emeléséhez alkalmas szerszámok, pengék készletét forradalmasította. Módszerével gyorsabban és kevesebb hulladékkal tudták egységes blokkokba vágni a jeget. Mindezzel olcsóbbá tette a feldolgozást és tanítható technológiát hozott létre. Ettől kezdve mind a szerszámok használata, mind a szigetelés módszerei elterjedtek a világon, és már csak a városi jégraktárak illetve a jégszállító járművek rendszerét kellett kialakítani ahhoz, hogy minden háztartásba eljuthasson a jég. A jégraktárakhoz persze a mesterséges jég előállítását is ki kellett találni, ami meg is történt, még a 19. század közepén. A jeget az „ammóniák”, későbbi szóhasználattal az ammónia felhasználásával állították elő, kihasználva, hogy ez különösen gyorsan párolog, amivel nagy hőcsökkenést idéz elő. (Egy körforgásos csőrendszerben a gőzzé változtatott ammóniát úgy vezetik át egy sűrítőn, hogy folyékonnyá váljon, majd lehűtött vízzel ismét elpárologtatják, ami olyan sok meleget von el a környezettől, hogy a körülötte lévő víz megfagy.)
1876-ban azután Carl von Linde jóvoltából megszületett az első, ammóniás kompresszoros hűtőgép is, ami lehetővé tette a fagyasztógépek sorozatgyártását is. A háztartásokban azonban még igen sokáig közönséges jégszekrények voltak, amelyekben kettős fal vett körül egy fém tartályt. Az olvadékot kis csapocskával lehetett leereszteni egy vödörbe. Ezzel a vödörrel futottak le azután az emberek az utcára, amikor nagy kolompolással megérkezett a jeges kocsi, és a szállítók bekiabáltak a kapualjakba: „Jegeeees! Itt a jegeeees!”

Ma már ez a fagyis autó is veteránnak számít.

Mozgó jégszekrények az utakon
A jeget sokáig a megszokott lovas kocsikon szállították a háztartásokba a jégházakból. (Ez Magyarországon az ötvenes évek közepéig volt így, amíg meg nem indult a hűtőgép-gyártás.)
Ám amikor megjelentek a motorral hajtott autók is, magától adódott, hogy azokkal ne csak jeget, hanem élelmiszert is szállítsanak. Amerikában a tejet, vajat és a halakat szállították rendszeresen hűtőkocsikkal. A „divat” hamar átterjedt a vasútra is, ahol a hűtést biztosító hideg levegő a hűtőkocsik felső részén áramlott be, a kocsik két végén elhelyezett jégtárolókból. A levegő keringését terelőlapokkal szabályozták. A vasúti hűtőkocsit az amerikai J.B. Sutherland szabadalmaztatta, 1867-ben, az első szerelvényeket pedig Parker Earle építtette meg. És mivel igen sok amerikainak az eper a kedvenc gyümölcse, friss földieper-szállítmánnyal avatták föl az új találmányt.

 

Lévai Júlia

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum