Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A népetimológia

2013. november 13., 15:22
 

Most, hogy érnek a tökfélék, némelyik piacon ezt a kiírást látjuk: „Halogén-tök”. Aki kicsit is járatos a nyugati világ ünnepi szokásai közt, az tudja, hogy a névadásba a „halloween” szó játszott bele, azt „váltották le” egy itt jobban ismert névre. A zöldségárusok közül sokan életükben nem láttak leírva angol szavakat, azt viszont már többször láthatták, hogy az angolok és amerikaiak (de gyakran már magyarok is) Mindenszentek előestéjén töklámpással szoktak felvonulni. Amit ilyenkor erre mondanak, az értelmetlen és megjegyezhetetlen, a halogén szó viszont ott van egyrészt a kémia könyvekben, másrészt minden nagyobb hipermarketben, ahol izzókat is árulnak. A halogén izzó világít, a kivájt tök is azt teszi – mi más lehet akkor a tök, mint „halogén”?


 
Nem vitás, hogy ennek a halogénizzós olvasólámpának a formája nem áll messze egy szép, kerek tök alakjától. De azért ne próbálkozzon senki a kivájásával, és a Halloweenre se vigye!

Galambos Kristóf és a cilokféreg
A nyelvészetben népetimológiának hívják azt a jelenséget, amelyben a szavak a hangzásuk hasonlósága miatt kapcsolódnak egymáshoz, és ennek az összekapcsolódásnak a révén egy egyikkel sem azonos, alakváltozásokon átesett harmadik szó, esetleg egy új szókapcsolat jön létre. (Az etimológia magyarul szóeredet v. értelemkeresés.) A halogén-tök esetében igazából egy jelentés-átírás történt: a kifejezés alkotója úgy tudta, hogy a halogén szó a világításra utal. A népetimológia gyakorlata azonban az esetek többségében alaposan hozzáidomítja az egyik szót a másikhoz, és megváltoztatja a hangalakját. A kiindulópont az, hogy bekerül a gyakorlatba egy olyan idegen szó, amelynek a többség nem ismeri a jelentését, sőt, annak a nyelvnek a zenéjét, kiejtési szabályait sem, amelyből ered. Így az sem egyértelmű, hogy egyáltalán idegen szóról van szó. Sokan nyugodtan hihetik úgy, hogy csak rosszul értettek valamit, amit a másik egyébként magyarul mondott, de ami új, eddig ismeretlen dologra utal. Így jött létre pl. a huszadik század elejére mindenütt elterjedt cilokféreg kifejezés is, amely a filoxéra (a szőlőt megtámadó gyökértetű, latin nevén: Philloxera vitifolii ) elhallásából keletkezett. És már csak azért is népszerűvé válhatott, mert hiszen a férgek is a szőlő gyökereit szokták rágni, ahogyan a filoxéra is épp azt teszi. A „fene rossz por” már kevésbé terjedt el, hiszen az általa megjelenített kép sehogy sem fedte a peronoszpóra, vagyis a szintén főként szőlőre támadó gombaféle jelenségét, de azért létezett ez is.
Hasonló logikával mondták a spanyol Columbust Galambos Kristófnak – ki a csuda ismerné egy országban a nagy fölfedező nevének pontos kiejtését, ahol az emberek többsége hosszasan analfabéta volt, a galambászatnak viszont annál gazdagabb volt a hagyománya? Ugyanez a sors várt az olasz származású, svájci Pestalozzira is, akinek neve a 18. században került be a kultúrába, nagyhatású pedagógiai írásai révén. Őt a népnyelv Pistalacinak keresztelte el.
Mivel sokáig a latin volt a hivatalos nyelv, több latin szó is az áldozatává esett a magyar fülek kreativitással párosult elhalló képességének. Így például ma is cinteremnek hívják a templom pitvarát, udvarát vagy a temetőt, a coemeterium félrehallásából. Ennek eredete a görög koimetérion volt, ami alvóhelyet, átvitt értelemben végső nyughelyet, vagyis temetőt jelentett. Ebből lett a latin szó, majd Erdélyben a cinterem, az angol nyelvben viszont a cemetery kifejezés.
A ciszterciták sem jártak sokkal jobban: az ő képviselőikből cifracicák lettek.
Az itáliai Capestrano faluról, születési helyéről kapta nevét a később szentté avatott Giovanni da Capestrano, akinek nevét már hivatalosan is némi magyarosítással fordították le Kapisztrán Szent Jánosnak. Ő egyébként Hunyadi János segítőjeként, és így a nándorfehérvári csata hőseként, majd a tábori lelkészek védőszentjeként vonult be a magyar történelembe. Nos, belőle a nép ajkán Kap István lett, ami – lássuk be – sokkal érthetőbb a Kapisztránnál. És ez annyira elterjedt név lehetett, hogy még Vörösmarty is így említi, a Czillei és a Hunyadiak című drámájában.
A leggazdagabb népetimológiai anyagot alighanem a német nyelv szolgáltatta a számunkra. Az egyik, legszebb szavunkat, a kolozsvári Házsongárdi temető nevét is a Hasengarten (= nyulak kertje) kifejezésnek köszönhetjük. Egyébként azonban inkább a vicces kifejezéseink gyarapításához járult hozzá a német szavak gyakori jelenléte. Így például a Wachtmann (=börtönőr) ihlette a vakmányt, a Diensführender pedig a díszfőrendőrt. A „takaréktűzhely” jelentésű Sparherd különösen próbára tehette a hazai közönséget, hiszen a „sparhelt”- től kezdve a „spórhely”-en és „pórhely”- en át a „spór”-ig variációk sora született belőle.
A „mit tudom én!” jelentésű, „tudja a Herkó páter!” szólásból ismert „személy” minden, csak nem egy klérushoz tartozó ember. Mint kiderült róla, neve az imákban szereplő Herr Gott Vater” (=Atyaúristen) elferdítése, a szlovák nyelvterületen jól ismert -kó végződés alkalmazásával.
A mesevilágban költői hangulatú szavakká váltak az eredetileg német kifejezések. Első helyen áll az Óperenciás tenger, amely a német ob der Enns (= az Enns folyó fölött) elhallása, de a dalbéli ispiláng sem marad le mögötte. Ennek eredete hosszú ideig komoly gondot okozott, több szakma képviselőjének is. Míg végül az etnográfus és műfordító Vikár Béla fejtette meg a szó származását, egy Arad megyei tanító levele alapján: az egyik, ottani falu (Szemlak) sváb lakossága őrzött egy német nyelvű dalt, amely így kezdődik:
                                                                           Ich spiel ein,
                                                                           Ich spiel ein,
                                                                           Ich spiel einen Rosenkranz...

Az elhallás alapján elnevezett Házsongárdi temetőnek nemcsak a hangzása, a látványa is szép.

Ebből jól követhető, hogy az ugyanarra a dalocskára énekelt magyar szöveg „ispiláng”-ja nem más, mint az "ich spiele ein" elferdítése, a „rózsa” pedig a Rosenkranzból való.
Ritkán, de szláv nyelvekből érkező kifejezések is elterjedtek. Ilyen például a szamosztrel (= magától lövő) kifejezés, amely egy íjat jelöl, és amelyből ez a teljesen értelmetlen, ám annál stabilabban meghonosodott szó lett: „számszeríj”.
A törökök nyelvéből viszont a madártan számára csentük el a „kara katna” nevet, és alkottunk belőle kárókatonát, amelynél viccesebb madárnevet nehéz is volna kitalálni.
A huszadik század, elsősorban a rock és a reklámok áttörése révén, az angol nyelvi fordulatok elhallásainak tűzijátékszerű berobbanását hozta. Ezek felsorolásával ugyan köteteket lehet megtölteni, ám végül, az angol nyelvtanulás beindulásával ezek nem kerültek be a nyelvhasználatba. Bekerült azonban a zuppos kóla, amely kivételesen nem félrehallásnak, hanem félreolvasásnak köszönheti a létét: a 7Up nevű ital feliratának magyaros értelmezését, vagyis a hetes szám Z betűként való értelmezését rejti. Ennek ugyanis van értelme, a „hét up”-nak meg nincsen. Ki akarna hét upot inni?! Még akkor sem, ha van a közelben egy kis „marihónalja”, amit valószínűleg már szándékosan torzított el valaki, a marihuánából. Szándékolatlan ferdítés lehet azonban a „fasírt”, amelyben a kis terjedelme ellenére „benne lehet lenni”: a francia nyelvnek hírét sem hallók ezt használják a „faséban vannak” helyett. (A franciában a „faché” haragot jelent.)

Lehet magyarról magyarra is!
A legjobb félrehallások mégis akkor jönnek létre, amikor az ember – de legfőképp a gyerek – a saját nyelvén hallott kifejezéseket érti félre. Ez jellemzően olyankor fordul elő, amikor az azokat tartalmazó szövegek mindenáron és nagyon nagy akarattal akarnak valamit közölni vele. Ilyenek voltak a mozgalmi dalok szövegei is.
Az ötvenes-hatvanas években több gyerekben keltett szorongást, hogy ő maga semmiképp sem tartozik a mintamókusok (szimbolikusan nyilván a „mintagyerekek”) közé, amelyekről pedig elég gyakran énekelt, a Mint a mókus fenn a fán… kezdetű dalban. Ugyanígy sokat kellett gondolkozni azon, hogy mi lehet az a gyönyörű nótaszó, amilyet „siheder nyikorogva” hallgat az ember („Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót, amilyet sihedernyi koromban”). Baj volt még a „fáin reményé”-vel, amelynek a dal szerint bennünk kellett lennie („Bennünk apáink reménye!”), és ami mások fülében „pánik reménye” lett, de azzal sem volt könnyű szembenézni, hogy a hős ellenállók mögött egy „lángszagú párt” állt („Védte őket egy lángszavú párt”). Szerencsére azóta „lehullott a népről a kilincs”, („bilincs”), és a gyerekkori félrehallásokról is kiderült, hogy mindennél hasznosabbak, hiszen ezeket ki-ki a legszebb, generációs összetartó emlékként őrzi.

 

Lévai Júlia

 

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum