| |
 |
|
Nem vitás, hogy ennek a halogénizzós olvasólámpának a formája nem áll messze egy szép, kerek tök alakjától. De azért ne próbálkozzon senki a kivájásával, és a Halloweenre se vigye! |
Galambos Kristóf és a cilokféreg
A nyelvészetben népetimológiának hívják azt a jelenséget, amelyben a szavak a hangzásuk hasonlósága miatt kapcsolódnak egymáshoz, és ennek az összekapcsolódásnak a révén egy egyikkel sem azonos, alakváltozásokon átesett harmadik szó, esetleg egy új szókapcsolat jön létre. (Az etimológia magyarul szóeredet v. értelemkeresés.) A halogén-tök esetében igazából egy jelentés-átírás történt: a kifejezés alkotója úgy tudta, hogy a halogén szó a világításra utal. A népetimológia gyakorlata azonban az esetek többségében alaposan hozzáidomítja az egyik szót a másikhoz, és megváltoztatja a hangalakját. A kiindulópont az, hogy bekerül a gyakorlatba egy olyan idegen szó, amelynek a többség nem ismeri a jelentését, sőt, annak a nyelvnek a zenéjét, kiejtési szabályait sem, amelyből ered. Így az sem egyértelmű, hogy egyáltalán idegen szóról van szó. Sokan nyugodtan hihetik úgy, hogy csak rosszul értettek valamit, amit a másik egyébként magyarul mondott, de ami új, eddig ismeretlen dologra utal. Így jött létre pl. a huszadik század elejére mindenütt elterjedt cilokféreg kifejezés is, amely a filoxéra (a szőlőt megtámadó gyökértetű, latin nevén: Philloxera vitifolii ) elhallásából keletkezett. És már csak azért is népszerűvé válhatott, mert hiszen a férgek is a szőlő gyökereit szokták rágni, ahogyan a filoxéra is épp azt teszi. A „fene rossz por” már kevésbé terjedt el, hiszen az általa megjelenített kép sehogy sem fedte a peronoszpóra, vagyis a szintén főként szőlőre támadó gombaféle jelenségét, de azért létezett ez is.
Hasonló logikával mondták a spanyol Columbust Galambos Kristófnak – ki a csuda ismerné egy országban a nagy fölfedező nevének pontos kiejtését, ahol az emberek többsége hosszasan analfabéta volt, a galambászatnak viszont annál gazdagabb volt a hagyománya? Ugyanez a sors várt az olasz származású, svájci Pestalozzira is, akinek neve a 18. században került be a kultúrába, nagyhatású pedagógiai írásai révén. Őt a népnyelv Pistalacinak keresztelte el.
Mivel sokáig a latin volt a hivatalos nyelv, több latin szó is az áldozatává esett a magyar fülek kreativitással párosult elhalló képességének. Így például ma is cinteremnek hívják a templom pitvarát, udvarát vagy a temetőt, a coemeterium félrehallásából. Ennek eredete a görög koimetérion volt, ami alvóhelyet, átvitt értelemben végső nyughelyet, vagyis temetőt jelentett. Ebből lett a latin szó, majd Erdélyben a cinterem, az angol nyelvben viszont a cemetery kifejezés.
A ciszterciták sem jártak sokkal jobban: az ő képviselőikből cifracicák lettek.
Az itáliai Capestrano faluról, születési helyéről kapta nevét a később szentté avatott Giovanni da Capestrano, akinek nevét már hivatalosan is némi magyarosítással fordították le Kapisztrán Szent Jánosnak. Ő egyébként Hunyadi János segítőjeként, és így a nándorfehérvári csata hőseként, majd a tábori lelkészek védőszentjeként vonult be a magyar történelembe. Nos, belőle a nép ajkán Kap István lett, ami – lássuk be – sokkal érthetőbb a Kapisztránnál. És ez annyira elterjedt név lehetett, hogy még Vörösmarty is így említi, a Czillei és a Hunyadiak című drámájában.
A leggazdagabb népetimológiai anyagot alighanem a német nyelv szolgáltatta a számunkra. Az egyik, legszebb szavunkat, a kolozsvári Házsongárdi temető nevét is a Hasengarten (= nyulak kertje) kifejezésnek köszönhetjük. Egyébként azonban inkább a vicces kifejezéseink gyarapításához járult hozzá a német szavak gyakori jelenléte. Így például a Wachtmann (=börtönőr) ihlette a vakmányt, a Diensführender pedig a díszfőrendőrt. A „takaréktűzhely” jelentésű Sparherd különösen próbára tehette a hazai közönséget, hiszen a „sparhelt”- től kezdve a „spórhely”-en és „pórhely”- en át a „spór”-ig variációk sora született belőle.
A „mit tudom én!” jelentésű, „tudja a Herkó páter!” szólásból ismert „személy” minden, csak nem egy klérushoz tartozó ember. Mint kiderült róla, neve az imákban szereplő „Herr Gott Vater” (=Atyaúristen) elferdítése, a szlovák nyelvterületen jól ismert -kó végződés alkalmazásával.
A mesevilágban költői hangulatú szavakká váltak az eredetileg német kifejezések. Első helyen áll az Óperenciás tenger, amely a német ob der Enns (= az Enns folyó fölött) elhallása, de a dalbéli ispiláng sem marad le mögötte. Ennek eredete hosszú ideig komoly gondot okozott, több szakma képviselőjének is. Míg végül az etnográfus és műfordító Vikár Béla fejtette meg a szó származását, egy Arad megyei tanító levele alapján: az egyik, ottani falu (Szemlak) sváb lakossága őrzött egy német nyelvű dalt, amely így kezdődik:
Ich spiel ein,
Ich spiel ein,
Ich spiel einen Rosenkranz...
 |
|
Az elhallás alapján elnevezett Házsongárdi temetőnek nemcsak a hangzása, a látványa is szép. |
Ebből jól követhető, hogy az ugyanarra a dalocskára énekelt magyar szöveg „ispiláng”-ja nem más, mint az "ich spiele ein" elferdítése, a „rózsa” pedig a Rosenkranzból való.
Ritkán, de szláv nyelvekből érkező kifejezések is elterjedtek. Ilyen például a szamosztrel (= magától lövő) kifejezés, amely egy íjat jelöl, és amelyből ez a teljesen értelmetlen, ám annál stabilabban meghonosodott szó lett: „számszeríj”.
A törökök nyelvéből viszont a madártan számára csentük el a „kara katna” nevet, és alkottunk belőle kárókatonát, amelynél viccesebb madárnevet nehéz is volna kitalálni.
A huszadik század, elsősorban a rock és a reklámok áttörése révén, az angol nyelvi fordulatok elhallásainak tűzijátékszerű berobbanását hozta. Ezek felsorolásával ugyan köteteket lehet megtölteni, ám végül, az angol nyelvtanulás beindulásával ezek nem kerültek be a nyelvhasználatba. Bekerült azonban a zuppos kóla, amely kivételesen nem félrehallásnak, hanem félreolvasásnak köszönheti a létét: a 7Up nevű ital feliratának magyaros értelmezését, vagyis a hetes szám Z betűként való értelmezését rejti. Ennek ugyanis van értelme, a „hét up”-nak meg nincsen. Ki akarna hét upot inni?! Még akkor sem, ha van a közelben egy kis „marihónalja”, amit valószínűleg már szándékosan torzított el valaki, a marihuánából. Szándékolatlan ferdítés lehet azonban a „fasírt”, amelyben a kis terjedelme ellenére „benne lehet lenni”: a francia nyelvnek hírét sem hallók ezt használják a „faséban vannak” helyett. (A franciában a „faché” haragot jelent.)
Lehet magyarról magyarra is!
A legjobb félrehallások mégis akkor jönnek létre, amikor az ember – de legfőképp a gyerek – a saját nyelvén hallott kifejezéseket érti félre. Ez jellemzően olyankor fordul elő, amikor az azokat tartalmazó szövegek mindenáron és nagyon nagy akarattal akarnak valamit közölni vele. Ilyenek voltak a mozgalmi dalok szövegei is.
Az ötvenes-hatvanas években több gyerekben keltett szorongást, hogy ő maga semmiképp sem tartozik a mintamókusok (szimbolikusan nyilván a „mintagyerekek”) közé, amelyekről pedig elég gyakran énekelt, a Mint a mókus fenn a fán… kezdetű dalban. Ugyanígy sokat kellett gondolkozni azon, hogy mi lehet az a gyönyörű nótaszó, amilyet „siheder nyikorogva” hallgat az ember („Sose hallok olyan gyönyörű nótaszót, amilyet sihedernyi koromban”). Baj volt még a „fáin reményé”-vel, amelynek a dal szerint bennünk kellett lennie („Bennünk apáink reménye!”), és ami mások fülében „pánik reménye” lett, de azzal sem volt könnyű szembenézni, hogy a hős ellenállók mögött egy „lángszagú párt” állt („Védte őket egy lángszavú párt”). Szerencsére azóta „lehullott a népről a kilincs”, („bilincs”), és a gyerekkori félrehallásokról is kiderült, hogy mindennél hasznosabbak, hiszen ezeket ki-ki a legszebb, generációs összetartó emlékként őrzi.
Lévai Júlia
|
