Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Hogyan születtek a táblás játékok?

2013. november 05., 17:10
 

Játszani jó, és éppen ezért a játékoknak szinte beláthatatlan fajtája és variációja alakult ki az idők során. Kisgyerek korunkban szerepjátékokat játszunk, amelynek során a legkülönfélébb tárgyak – felöltöztetett kukoricacsuhék, fakanalak, babák, plüssállatok – kelhetnek életre, testesíthetnek meg minket és a körülöttünk lévő személyeket, és kerülnek drámai vagy versengő helyzetekbe. Amikor pedig már a szabályokat is meg tudjuk jegyezni (és persze a vereséget is képesek vagyunk elviselni), jöhetnek a társasjátékok, akár táblákkal, akár kártyalapokkal. Mindezt pedig az emberiség nem tegnap óta gyakorolja – amióta létezik társadalom, azóta léteznek rögzített játékok is, amelyek alapját meghatározott rajzolatok adják.


 
A csillagjátékot a Mauritius-szigeten fedezte föl egy néprajzkutató, még a múlt század elején. Azóta a világ minden táján játsszák.

Táblák, bábuk és stratégiák
A legelső, közös játékok inkább szerencsejátékok lehettek, amelyekhez kockákat használtak. Ez a fajta vetélkedés azonban hamar unalmassá válik, hiszen ezekben a véletlen sokkal meghatározóbb az emberi ügyességnél vagy leleményességnél, ezért sokkal nagyobb jelentőségűvé váltak a szellemi játékok, amelyek a kombinációs gondolkodásra és a stratégiai döntésekre épülnek.
Azt, hogy az ember egy körülhatárolt helyet – táblát – jelöljön ki a játék céljára, és ahhoz egyforma, apró tárgyakat használjon, a természet kínálta fel a számára. A homokba vagy fába bele lehetett rajzolni-karcolni egy keretet, és azokat egyforma mezőkre lehetett felosztani, a kavicsok vagy a termények szemei pedig alkalmasak voltak ahhoz, hogy lépegessenek velük a táblán. A játékok finomodásával ezeket be lehetett festeni, hogy megkülönböztessék az egyes személyek vagy csapatok készleteit, sőt, a bábukat is differenciálni lehetett, a színek mellett a faragásukkal is. A táblás játékok bábui kezdetben főként elefántcsontból, később festett fából vagy fémből készültek. Egy-egy különlegesen megmunkált készlet már a maga korában is hatalmas értéket képviselhetett, ma pedig gyakran olyan, muzeális érték, amely stílusokat, korszellemeket is őriz.
A táblás játékoknak alapvetően kétféle céljuk lehet: az ellenfél mozgásának akadályozása vagy a saját bábuink határozott elrendezése.
A legrégebbi táblás játék valószínűleg a kétszemélyes malomjáték volt, amely többféle formában is létezik: lehet egyszerű, kettős-, de ötös-, hetes- és tizenkettes is. A cél, hogy a saját bábuinkat (szám szerint mindig hármat) a megadott hálón egy vonalba állítsuk, akár vízszintesen, akár függőlegesen. Attól, hogy az alaprajz mindig azonos, a játék során mindig ugyanazok a jellegzetes helyzetek alakulnak ki, így a menetek izgalmát az adja, hogy miként tudjuk elkerülni, vagy ha már benne vagyunk, feloldani ezeket a képleteket. A malmot már az ókori Egyiptomban is játszották, de a régi Kínában, Trójában és Írországban is ismerték.
Ugyancsak régi és egyszerű volt az ún. beszorítósdi, más néven do-guti, amely a földművelő hindúk között volt népszerű. A játék rajza egy felül nyitott négyzet, minden sarkában egy karikával, plusz a közepén is eggyel (ez tehát összesen öt karika). A karikákat a felső kettő kivételével összekötötték vonalakkal. Minden játékos két bábut (eredetileg kavicsot) kapott, és ezekkel kellett elérnie, apró lépésekkel, hogy a másik beszoruljon egy karikába.
Hasonló logikájú volt a csillagjáték is, amelynél azonban már egy nyolcszögű idom volt a rajzolat, a közepén egy kilencedik karikával. Itt már mindent mindennel összekötöttek. Ezt a kétszemélyes játékot Polinéziában fedezték fel a néprajzkutatók.
Hamar megjelentek azok a játékok is, amelyek a régi korok harcosabb szellemének nyomait őrizték. Ilyen volt a centuriák csatája, a várvédelem vagy az íjászles nevű játék is. (A centuria a római század neve, amelynek élén a centurio áll.) Ezeknél már differenciálódtak a bábuk, mert megjelentek a vezért szimbolizáló figurák is. A két játékos bábui mindig egy-egy csapatot szimbolizáltak. A legendák szerint olykor a nagy hadvezérek is gyakran folyamodtak ezekhez a játékokhoz, szinte szellemi bemelegítőként, edzésként alkalmazták ezeket. A legendák szerint pl. Batu kán (a hírhedt Dzsingisz kán unokája, az Aranyhorda vezére) minden csatája előtt lejátszott egy-két partit, hogy jobban tudjon koncentrálni a valódi csatáikra. És mivel hosszú időn át meglehetősen sok csata tarkította a népek történelmét, a játékoknak is volt idejük ahhoz, hogy egyre bonyolultabbá és kifinomultabbá váljanak.
A szimmetrikus játékok mellett megjelentek olyanok is, amelyek valamilyen vonatkozásban aszimmetrikusak voltak, mint például a pókháló nevű, igen izgalmas játék. Ebben az egyik játékos egyetlen bábuval – egy léggyel –, a másik viszont öttel – pókokkal – indul. A hatszögű kerettel megrajzolt, rafinált rajzolatú hálón a légynek a közepén lévő, piros körből kell kimenekülnie, a háló szélén lévő, valamelyik kék körbe, miközben a pókok bárhonnan indulhatnak, a háló több mint húsz pontjáról. A legfőbb szabály, hogy a légy ugyan bárhová léphet, de a piros körbe nem térhet vissza. A bábuk nem üthetik ki és nem ugorhatják át egymást. A hálónak vannak kritikus pontjai, amelyek meghatározzák a későbbi lépéseket, vagyis csapdaként működnek. Az a jó játékos, aki meg tudja jegyezni, hogy hol vannak ezek a csapdák. És ha ezeket elkerüli, nyert ügye van: a pókok abban a menetben már nem vacsoráznak.
Ennek az üldözéses játéknak a logikája jelenik meg majd később a dámában és a sakkban, amely azután az egész világot meghódította, ám egyúttal visszaállt a szimmetrikus elrendezésre. A sakknál mindennél differenciáltabbak a bábuk, hiszen a két csapatban van király, királynő (vezér), bástya, futár, huszár (ló) és gyalog (paraszt). Emellett mindegyik a többitől eltérő módon és meghatározott szabályok szerint léphet. A sakk a legbonyolultabb és legnagyobb koncentrációt, memóriát, leleményességet és taktikai készséget igénylő játék, amelynek mára hatalmas jelentősége lett.

A különböző korok művészien kifaragott sakk-készletei olykor hatalmas értéket képviselnek, az antikvitásuk folytán. Az igazi érték azonban abban a tudásban és szellemben rejlik, amelyet a kitartó sakkozók a hosszú évek gyakorlásai során felhalmoztak, a logika és a stratégiai döntések területén.

Játék a Bastille-ból
Bármilyen hihetetlen, de nemcsak a kártyajátékok, hanem a táblás játékok közt is létezik egyszemélyes játék, afféle pasziánsz: a türelemjáték. Az egyik legnagyobb latin költő, Ovidius (Kr.e. 43- Kr.u. 17) is írt róla. Később a legkülönfélébb helyeken bukkant fel a leírása, így pl. az egyiptomi parasztok kultúrájában, majd Dél-Amerikában és a spanyol ill. portugál uralkodók udvarában. Egy legenda szerint azonban a végleges formáját, amely aztán Európa-szerte elterjedt a 18. században, egy politikai fogoly alakította ki. Ő Párizs hírhedt börtönében, a forradalom során lerombolt Bastille-ban raboskodott, és ezzel a szellemi erőfeszítéssel próbálta elkerülni, hogy megtörje őt a fogság. Az alaprajt egy sajátos, a szélein „elfogyasztott” négyzetháló, a sarkain a szokásos módon körökkel. Harminckét, egyforma bábuval kell játszani, amelyeket a középen lévő kör kihagyásával kell felrakni a táblára. A cél, hogy úgy kell kiütni az induláskor a táblát teljesen elfoglaló bábukat, hogy végül csak egy maradjon. Egy bábu csak akkor ugorhatja át a szomszédos bábut, ha amellett üres mező van. A lépéssel az átugrott bábut ütötte le (eltérően például a sakktól, ahol a célban álló bábut lehet leütni). A játékot az nehezíti, hogy csak ez az egyetlen fajta lépés lehetséges, üres mezőre például átlépni, vagy ilyet átugrani nem szabad. Emellett átlósan sem szabad ugrani. Mindezek révén a türelemjáték a nevéhez méltóan nagyon sok türelmet igényel, hiszen nem egyszer előfordul, hogy két, egymástól messze álló bábu marad a táblán, amitől a helyzet megoldhatatlan, így a játékot elveszítettük. (A türelemjátéknak ezt a fajtáját egyébként nálunk sokáig Tüskejáték néven árulták, kilyuggatott táblával, amelyekbe kis tüskéket lehetett beleszúrni.)

Ma már a neten is lehet játszani táblás játékokkal, így az utcákon-teraszokon évszázadok óta népszerű begamonnal is.

A ma is élő begamon
Különösen a mediterrán területeken, ahol az emberek szinte egész évben kinn üldögélhetnek a szabadban, ma is lépten-nyomon láthatjuk a begamon szétnyitható tábláit. Ennél azonban már a dobókocka is szerepet kap, ráadásul egyszerre kettővel kell dobni, és az értékeit össze kell adni. A többihez hasonlóan itt is két csapat áll egymással szemben: egy világos és egy sötét, külön figurák azonban nincsenek, a készlet homogén. A táblán erősen elnyújtott, csúcsos háromszögek adják a mintát, s a zsetonoknak kívülről befelé kell haladniuk, a csúcsok mentén.  A cél, hogy ki-ki minél hamarabb emelje le az összes zsetonját, a középre érve.
A játék már a középkorban is annyira népszerű volt, hogy a katolikus egyház minden módon próbálta betiltani. Elsősorban a kocka használata miatt tekintette erkölcstelennek, hiszen az a vak véletlent képviselte, amelynek elfogadása szerinte ellentmondott az isteni törvények elfogadásának. Az emberek azonban ezt egyáltalán nem így látták, sőt, sokkal inkább úgy gondolták, hogy az isteni törvények irányító erejét sok minden gyöngíti, de a begamon éppen nem. Így azóta is vidáman begamonoznak, Athéntól Velencéig, sőt, Budapestig, ahol néhány, kiülős kávéházban már begamon táblák is várják a vendégeket.

 

Lévai Júlia

 

Ismerd meg világ legismertebb táblás- és kártyajátékait a Játékok - A begamontól a blackjackig című könyvünkből!

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum