Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Az adózás történetéből

2013. november 28., 09:10
 

Ma már az életünk megszokott fogalmai közé tartozik, hogy valaminek az ára X forint „plusz ÁFA”. Ez utóbbiról annyit nagyjából mindenki tud, hogy „valamilyen adó”. Arra, hogy „általános forgalmi…”, már csak kevesebben figyelnek, és általában az adózás rendszerén sem szoktak az emberek különösebben gondolkodni. Pedig érdemes, mert az egyes országok működését és az emberek hétköznapi életét igen erőteljesen befolyásolja, hogy milyen az adórendszer.


 
Az árvizek okozta károk mindenkit érintenek, ezért a helyreállítások költségeinek fedezéséhez nélkülözhetetlenek az adók.

Az adózás kezdetei
Ha végiggondoljuk, hogy mi is kell egy nagyobb közösség – tehát falu, város, megye vagy állam – életének fenntartásához, nyilvánvaló, hogy folyamatosan fel kell töltődnie egy közös pénzalapnak, amelyből fenntartják a mindenki által használt eszközöket – például a közlekedést, iskolát, kórházat, igazságszolgáltatást, közlekedést, szemétszállítást, tűz-, természeti katasztrófa vagy árvíz elleni védekezést. Az adó tehát az az összeg, amelyet egy adott közösség tagjai kötelezően befizetnek, mint hozzájárulást, a közös célok megvalósításához és az eszközök fenntartásához. Kezdetben ez sokkal egyszerűbbnek látszott, mint ma, és valóban egyszerűbb is volt, hiszen a különféle társadalmakat kevesebb féle munka és kevesebb intézmény is jellemezte. Később, a differenciálódással jelentősen változott az adózás rendje és szerkezete.
Az ókorban a földművesek terményadója volt az alap: Kr. e. 400 körül Egyiptomban már létezett az aratási adó, amelyet a Nílus átkelőhelyeinél beszedett vámokkal egészítettek ki. A mezopotámiai templomgazdaságokban az állattartás és a halászat után is kivetettek adókat, hogy szinten tartsák a fejlődő társadalmat. Általában tehát azok fizettek, akik kézzel fogható termékeket állítottak elő.
A különféle háborúk során rájöttek, hogy más módon is pénzhez lehet jutni: gyakorlatilag a hadisarcot változtatták át adókká. Az Asszír és a Perzsa Birodalom a pénzügyi szükségleteihez már a legyőzött és meghódított népekre kivetett adókat használta fel, ahogyan később Róma és Athén állami bevételeinek jó részét is a meghódított területek lakóit illetve az idegeneket terhelő adók tették ki. Ezzel az adózást érintően megjelent az „igazságosság” és a „méltányosság” problémája is. Hiszen ezek valójában büntetésjellegű adók voltak, amelyek egyedül az emberek vagy csoportok hatalmi helyzetben elfoglalt helyéből indultak ki. A rendszer azt a hamis tételt állította fel, hogy a más csoporthoz tartozás vagy a harcokban elszenvedett vereség az élet minden területén meghatározza az emberek helyzetét. Ez a veszteseket aránytalanul rossz helyzetbe hozta, a győzteseknek viszont ugyanilyen aránytalanul kedvezett, hiszen nekik semmit sem kell szolgáltatniuk az adózóknak. Ez az aránytalanság azután, a feudalizmus időszakában nemcsak a legyőzöttek vagy idegenek csoportjaira, hanem belső csoportokra is vonatkozott. A legtöbb országban hosszasan robottal, vagyis ingyen munkával adóztak mindazok, akiket fizikai munkára lehetett befogni vagy kényszeríteni, miközben a másféle munkákban vagy az egyáltalán nem dolgozók ezektől mentesek voltak.

A feudalizmus korában az adóbeszedők egyebek közt a kévékből vették el az egyháznak járó tizedet.

Mit jelentett a robot?
A robot a szláv „munka” szóból ered és a magyarban „úrdolga” vagy „servitium” (a latinban: szolgálat) névvel is említették. Az ókori Keleten az uralkodók birtokait rendszerint robottal művelték meg a földművesek, és az épületeket is így húzták fel. A robotnak így nem lehetett pontosan kimérhető és elszámolható a tartalma, hiszen a formái nem voltak összehasonlíthatóak. Az, hogy egy hektár föld megművelése hány ház felépítésével egyenértékű, megoldhatatlan művelet, éppen ezért a robotoltatással lehetett a legjobban visszaélni.
Magyarországon az Árpád-korban a szolgák, a félszabad udvarnokok és a várak népei végeztek különféle robotot – például földet vagy szőlőt műveltek, kaszáltak, legeltettek, fát vágtak, fuvaroztak vagy malmokban dolgoztak, sört főztek. A robot idejét ekkor csak a világi birtokokon szolgáló libertinusoknál (fegyverrel is szolgáló félszabadoknál) szabályozták: ők a többieknél viszonylag jobb helyzetük révén megszabhatták, hogy pontosan heti három napos robotot adnak. A 13-15-dik században  az akkor még szabad költözési jogú jobbágyság főként terményekkel és pénzzel adózott, de emellett alkalmi robotokat is kiszabtak rájuk. 1514-ben, amikor a nemesség leverte a polgárosodásuk korlátozása ellen lázadó parasztokat (Dózsa-felkelés), a törvények eltörölték a jobbágyok szabad költözködési jogát, és állandó jelleggel heti egy nap robotra kötelezték őket. Később, az 1548/27. tc. bizonyos megkötésekkel visszaadta ugyan a költözködési jogot, de az évi 52 nap robotot olyan módon szabályozta, hogy a különböző évszakok idénymunkáiban heti két napot kellett teljesíteni, ugyanannál a földesúrnál. Így a költözködés szabadsága még elméletben sem volt értelmezhető. Az 1570-es évektől pedig a földesurak heti két-három napot is kiköthettek. Volt igás- és kézi robot, emellett az 1767-es úrbérrendezéstől kezdve minden jobbágy három napi vadászattal is tartozott. A jobbágyságnak ezt a tűrhetetlen helyzetét az 1848-as márciusi törvények tették könnyebbé, a jobbágyfelszabadítással.  Ettől még azonban fennmaradtak bizonyos, robot jellegű kényszermunkák, amelyeket többnyire a részes aratók, a zsellérek és a legelőket használók voltak kötelesek elvégezni. Az állami bevételeket egy részét más forrásokból, például az ún. regáléjövedelmekből (az államkincstárt illető, királyi felségjogon szedett jövedelmekből) fedezték. Ilyen volt pl. a kitermelt ércek után fizetendő urbura, vagy a pénzverés, a sótermelés, a nyest eladása, a székelyeknél az ökör eladása utáni adó.

Az egyházi tized, vagyis a dézsma
Magyarországon az első adóztató hatalom az egyház volt, az általa beszedett adót pedig tizednek, közkeletű nevén dézsmának hívták. (A dézsma szó a latin decima=tizedik szóból származik.)
Ez a jobbágyok terményeinek és állatszaporulatának egytizedét jelentette. Kezdetben a gabonákból, a borból valamint a juhok és méhek szaporulatából állt, a 16-dik századtól pedig a borsó, a lencse, a len, a kender és a kecske, majd a burgonya, a dinnye, a dohány és a kukorica szaporulatával egészült ki. A dézsmát még kinn a földön szedték be a behajtók. Olykor próbálták pénzre váltani, de ez a törekvés kudarcba fulladt.
A keresztény egyház Európában a 6-dik századtól, Magyarországon Szent István óta élt a dézsmaszedés jogával. A 11-dik századig mindenki köteles volt dézsmát fizetni, de a 15. sz. közepétől a nemeseket, a hajdúkat, a jászokat és a kunokat, majd a török megszállás után betelepítetteket is mentesítették. Az egyházi dézsma jogát először a nagy francia forradalom törvényei iktatták ki, Magyarországon pedig az 1848-as törvényekkel szűnt meg.
A modern korban azután az adózási rendszerekből eltűntek a robotokkal és terményekkel fizethető adók, és a pénzben fizetett adó vált a rendszer kizárólagos alapjává. Az adórendszert magát pedig igyekeztek úgy kialakítani, hogy ne csak az állam, hanem a társadalom minden rétege igényének megfeleljen.

A Chicago Első Számú Közellenségének kikiáltott, de gyilkosként soha el nem kapott Al (Alphonse) Capone egy rendőrségi felvételen, 1931-ben.

Mire valók az adókulcsok?
Az adóztatással kapcsolatban sokféle szempont létezik, és ezek közül többnyire igyekeznek is minél többet hasznosítani. Az egyik legfontosabb az ekvivalencia (egyértelműség, egyenértékűség) elvárása, amely azt az igényt fogalmazza meg, hogy az adózó által az államnak adott ill. az állam által az adózónak adott juttatás egyensúlyban legyen. Ugyanilyen fontos, hogy az adófizetők ne váljanak az állam áldozataivá, kiszolgáltatottaivá, hogy a teljesítmény is érvényesüljön (vagyis a rendszer vegye figyelembe az adózó vagyonának, jövedelmének társadalmi súlyát), emellett fontos a horizontális elv (az azonos jövedelműek azonos mértékű adót fizessenek), e mellett a vertikális elv (az adózók a jövedelmük arányában fizessenek) és a haszon jelentőségének figyelembe vétele.
Az adórendszerekben a legnagyobb változást a progresszív (= előrehaladó, fejlődő) adó bevezetése hozta. Ez azt jelenti, hogy a rendszer sávokra osztja az adóalapot, tehát a nagyobb jövedelműek arányosan többet adóznak, mint a kisjövedelműek, más szóval a nagyobb jövedelemhez nagyobb adókulcs tartozik. Az adókulcs a fizetendő adó és az adóalap hányadosa, tehát egy százalékban megadott szám. A személyi jövedelemadóban a leggyakrabban a többkulcsos, progresszív rendszert alkalmazzák. Ellentéte az egykulcsos adó, amely nem veszi figyelembe a jövedelmi különbségeket, és ugyanazt az általában elég magas kulcsot alkalmazza, mindenkire. Ez a szegényebbekre két okból is jóval nagyobb terhet ró: egyrészt mert kisebb keresetből nehezebb kifizetni a gazdagabbakra szabott adót, másrészt mert így nem áramlik több pénz a jobb módúaktól a szegényebbek felé a társadalmi újraelosztás során, ami továbbnöveli az amúgy is gyakran jellemző, társadalmi különbségeket.
Az adórendszerek gyengeségei fokozzák az adócsalások „divatját” is. Amihez persze nem kell feltétlenül rossz adórendszer – adócsalók mindig és mindenütt lesznek. Ez pedig olykor jól jön az igazságszolgáltatásnak is. A világ egyik legnagyobb gengszterére, Al Caponéra például hosszasan nem tudtak rábizonyítani egyetlen gyilkosságot sem, ezért végül egy egyszerű adócsalás miatt zárták börtönbe.

 

Lévai Júlia

Volt-e adóhatóság Mátyás király idején? - a választ megtudhatod a Történelembúvár Magyar történelem I. című kötetéből.

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum