Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

175 éves a dagerrotípia

2014. január 14., 10:54
 

1817-ben indult és hetente kétszer jelent meg a Hasznos Mulatságok című, ismeretterjesztő és irodalmi folyóirat, amely kezdetben a Hazai és Külföldi Tudósítások, majd (1840-től) a Nemzeti Újság melléklete volt. A lap léte, színes és sokoldalú tartalma egyúttal azt is jelezte, hogy a magyar sajtó ekkor lépést tartott a nagyvilágéval. Így volt lehetséges, hogy amikor 1839. január 6-án a francia La Gazette de France hírt adott Louis-Jacques-Mandé Daguerre vegyész különleges képrögzítési találmányáról, a hazai olvasóközönség erről nagyon rövid idő alatt, már február 2-án értesülhetett. Március 7-én pedig Vörösmarty lapja, az Athenaeum is ismerteti a "nagy találmányt". A "mindenek fölött legérdekesebb fölfödözés"-ként értékelt találmány híre nyomán pedig Magyarországon is megindulhatott a fényképezés.


 
Vízpartot és dereglyét ábrázoló dioráma, az Indianapolisi Gyermekmúzeumban.

Miért nem volt a 19-dik századig fényképezés?
Arra, hogy egy látványról lehetséges képmást létrehozni, hamar rájöttek: elsőként Arisztotelész fedezte fel, egy napfogyatkozás alkalmával, majd egy 10-dik századi arab tudós írta le hasonló helyzetben, hogy miképp lehet napfogyatkozás idején a Nap képét a falban lévő résen keresztül a szoba szemben álló falára vetíteni. Ezt követően már tudatosan készítettek ún. camera obscurát (sötétkamrát). Ez egy olyan, zárt doboz vagy fénytől védett szoba, amelybe a fény egy apró lyukon keresztül jut be. Az így nyalábba kényszerített fény fordított állású képet rajzol ki a dobozon belül, a lyukkal ellentétes oldalon.
(Camera obscura hatás szándékolatlanul, az építmények szerkezetéből adódóan is létrejöhet. Így például Budapesten az Erzsébet híd pilonjainak kereszttartó elemeiben a vízelvezető nyílások kivetítik az alattuk elhaladó forgalom fordított képét a belső oldalfalakra. Sajnos ezt az elhelyezkedésük miatt nehéz megnézni. A Magyar Képzőművészeti Egyetem régi bejárati főkapujánál azonban könnyebb megtekinteni: ott a kapun lévő lévő nyílás vetíti rá a külvilág képét az épületbelsejében lévő, matt üveges ajtóra, amely épp szemben van a kapuval.)
A fényképezés előtti időkben a camera obscurát hosszasan rajzolási segédeszközként és fizikai-csillagászati munkaeszközként használták, de nem vitás, hogy az időből visszatekintve akkor is ez volt a fényképezőgép őse, ha a kép rögzítését még nem is lehetett vele megoldani. 1550-ben az olasz Girolamo Cardano, majd 1558-ban Giambattista della Porta üvegből készült domború lencsét tett a résbe, és így a szerkezettel sokkal tisztább és mélyebb képet lehetett létrehozni. Ám a szerkezet még ettől sem vált fényképezőgéppé. Először a francia Joseph Nièpce (1765-1833) próbálkozott azzal, hogy ezüstkloriddal bevont lemezt helyezett a doboz belső oldalára, és nyolc órán át tartó exponálással engedte rá a fényt erre a lemezre. A fény hatására az ezüstklorid elsötétedett, és a fény útjában lévő, szemközti házak sötét lenyomatot hagytak a lemezen. Ez volt az első, igazi fénykép, amely tehát 1822-ben született meg, Nièpce szobájában. Persze ez a kép is fejjel lefelé állt, ami a kisebbik gondot jelentette, a nagyobb baj az volt, hogy a valóságban világos és sötét felületek szintén fordítva voltak rajta. Ezért Nièpce a következő kísérlete alkalmával bitumennel kente be a lemezt, mert ez az anyag a fény hatására kivilágosodik, így tehát a képen szintén ott lesz világos, ahol a valóságban. Ettől viszont túlságosan rücskössé és merevvé vált a lemez. Ekkor lépett be
Nièpce életébe Louis-Jacques-Mandé Daguerre (1787-1851), aki társat keresett az általa kitalált s a fényképezéshez közel álló színpadi látványosságok továbbfejlesztéséhez. Találkozásuk felgyorsította a megoldás keresését.

Szerencsére Daguerre-ről is készült dagerrotípia, ezért láthatjuk, hogy milyen stílusú volt a megjelenése.

Mi volt a dioráma?
Louis Daguerre ezt megelőzően egyáltalán nem foglalkozott a fényképezéssel, ám annál többet a színpadi díszletek dinamizálásával. Ma úgy mondanánk: filmes elemeket akart bevinni az állószínpadra. 1822 júliusában Charles-Marie Boutonnal közösen ún. dioráma-színházat hozott létre. Ebben a színpadra a szokásos díszletek helyett hatalmas vásznakat tettek, amelyeken különböző világítási módszerekkel idő- és térbeli változásokat – például felhőjátékokat vagy napszak-változásokat – tudtak érzékeltetni. Daguerre 1834-től kettős diorámákat mutatott be, ami azt jelentette, hogy egy olajjal és viasszal átitatott, áttetsző vászon mindkét oldalára festett képet, a vásznat pedig elölről és hátulról is megvilágította. A kép mögé még egy, színezett, vékony selyemből készített további vásznat tettek, amelyet zsinórral mozgattak. Mivel a képeket olajégőkkel vagy petróleumlámpákkal világították meg, a játék meglehetősen veszélyes volt. Olyannyira, hogy a londoni színház egyszer,1839-ben le is égett. Daguerre mindenesetre szerette volna tökéletesíteni ezt a technikát, és ezért kereste meg Nièpce-et, akivel ettől kezdve azonban kevésbé a színházi ötleten, mint inkább a fényképrögzítés lehetőségeinek kikutatásán dolgoztak. Közös munkájuk – amelyben a fotózásra vonatkozó, nagyobbik részt Nièpce végezte – azonban hamar megszakadt, mert Nièpce 1833-ban váratlanul meghalt. Daguerre ekkor Nièpce fiával újrakötötte a köztük fennálló együttműködési szerződést, amelyben már 60-40 arányban a maga javára billentette a találmány tulajdonrészét. 1837-re viszont sikerült kifejlesztenie azt az eljárást, amellyel kiküszöbölhette a bitumenes megoldás hátrányait: az ezüstkloridot ezüstjodiddal helyettesítette, és a vetítőfalon rézlemezt használt. Ezután az így keletkezett, immár hosszasan megőrizhető, pozitív képet a saját nevéről dagerrotípiának nevezte el. (A szó második felében a görög tüposz=véset szó rejlik.) A felfedezés mindent átütő sikerétől függetlenül a A Daguerre-féle dioráma egyáltalán nem tűnt el a színről: Berlinben később Walter Gropius tökéletesítette, Prágában pedig ma is folyamatosan működik dioráma, emellett amatőr színházak is szívesen kísérleteznek vele.

Volt-e alternatívája a dagerrotípiának?
Daguerre-rel egy időben az angol William Henry Fox Talbot is kísérletezett a képrögzítéssel, és a dagerrotípiánál sok szempontból jobb megoldásokat talált. A talbotípiának, vagy más néven kalotípiának nevezett, pozitív és negatív képrögzítési eljárás során Talbot ezüst-klorid érzékenyítésű sópapírt használt (később ezüsthöz kötött aranyat is alkalmaztak), amelyet különféle anyagokkal külön is enyvezett. Az enyvezésnek az volt a célja, hogy a papír felületén különösen vékony réteg keletkezzen. Ez megakadályozza, hogy az érzékenyítő oldat túl mélyre hatoljon a papír rostjai közé, és így rontsa a kép kontrasztosságát. Mivel az enyvezés nem képezett külön réteget, a képen a papír szerkezete is átütött, viszont a kép matt felületet kapott, és így a tónusa sokkal melegebb volt, mint a dagerrotípiáké: a színek ezeken a képeken a téglavöröstől a barnán keresztül a bíbor-feketéig terjedtek.
Bár mindkét eljárásnak megvoltak az előnyei és a hátrányai (a dagerrotípia rövidebb expozíciós időt igényelt, a talbotípia viszont lágyabb képet adott), a talbotípia ekkor kevésbé vált népszerűvé, később viszont ez játszott nagyobb szerepet a fotózásban. A dagerrotípia sikerének az is oka volt, hogy miközben mindketten 1839-ben jelentették be találmányukat, Talbot azonnal szabadalmaztatta és jogdíjat kért a használatáért, Daguerre viszont a francia kormánynak adta a találmányát. A kormányban pedig – a világ legnagyobb szerencséjére – szintén ott volt egy tudós: Dominique Francois Arago fizikus és csillagász, aki azonnal felismerte a találmány jelentőségét, és a módszer használatát mindenki számára ingyenessé tette.

Petőfi kissé dacos és átható tekintetének képét a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi.

A dagerrotípia Magyarországon
Minden jel arra utal, hogy miután a találmány híre gyorsan elterjed, 1839-től rengetegen készítettek dagerrotípiát Magyarországon. A fennmaradt képek száma sem kevés: csaknem ezer darabot sikerült épen megőrizni, és biztos, hogy ennek a sokszorosa veszett el vagy semmisült meg, az évszázadok során. Az is ismert tény, hogy Daguerre 1839-ben francia nyelvű ajánlással gróf Apponyi Albertnek ajándékozott egy dagerrotípiát, találmányának bizonyításául. A képet 1967 óta az Országos Műszaki Múzeum őrzi.
Apponyi mellett rengeteg műkedvelő – különösen építész és festő – is beállt dagerrotipistának, így például a színész Egressy Gábor is. Valószínű, hogy ő készítette a kor leghíresebbé vált képét, amelyen Petőfi látható. A fotós személye bizonytalan, sokak szerint inkább Strelisky Lipót fotóművész lehetett a felvétel készítője. Az azonban biztos, hogy a felvétel Egressy pesti lakásán, a Marczibányi-házban készült, 1844 vagy 1845 nyarán, ám ezután sokáig nem látta senki. Valószínű, hogy a költő nem nagyon mutogatta a képet, mert nem tetszett neki. Addig csak festők örökítették meg az embereket, és egy festmény, különösen a romantika korában, óhatatlanul tartalmazott idealizáló, a vonásokat megszépítő illetve a személy különösségét kiemelő elemeket, hiszen attól is művészet és nem puszta dokumentum. Ahhoz azonban a képrögzítés feltalálásától eltelt idő még kevés volt, hogy megszokják és megértsék a kettő közötti különbséget. Szerencsére azonban Petőfi nem semmisítette meg a képet, így azután 1870-ben egy orvos, Beliczay Imre restauráltatta és továbbadta. A kor egyik legnagyobb fotósa, Klösz György lehetett az, aki reprodukciót is tudott készíteni a lemezről, ezért a képet 1879-ben a Koszorú című lapban közzé lehetett tenni. Nagy kár lett volna, ha nem így történik, hiszen abban biztosak lehetünk, hogy az életművet jól ismerő utókornak tökéletesen megfelel az a tekintet, amellyel Petőfi erről a képről ránk néz.

 

Lévai Júlia

A fényképezés történetéről még többet megtudhatsz a Mi MICSODA sorozat Fényképezés című kötetéből!

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum