| |
 |
|
Herman Ottó már kamaszkorában is igen jól rajzolt, amiben segítette őt, hogy minden részletre, árnyalatra figyelni tudott. |
Mi is teszünk egy kis kitérőt, hogy megnézzük: mért rontják el gyakran a nevét
Bár Herman Ottó nevét számtalan intézményen látni és szobrával is több helyen találkozhatunk, mégis gyakran előfordul, hogy hibásan, két N-nel írják le a családnevét. Ez persze nem véletlen, hiszen egyrészt a német eredetű név sokkal gyakoribb, mint az egy N-nel írt változata, másrészt maga Herman is Herrmann-nak született (lám, még egy plusz R is ott volt a névben). A papa, Herrmann Károly felvidéki szász család tagja volt, aki azonban nem sokkal fia születése után Magyarországon, Miskolc közelében kapott munkát, így a családja ettől kezdve itt töltötte az életét.
Herrmann Károly fő foglalkozásban kamarai orvos (gyakorlatilag bányaipari sebészorvos, kirurgus) volt, de emellett intenzíven foglalkozott a madártannal (ornitológiával) is. Amikor kiderült, hogy a fiát mindennél jobban érdekli a természet, sok mindenre, például a madarak preparálására, vagyis kitömésére és tartósítására is megtanította. Így ő vált a fia első mesterévé annak későbbi szakmájában. A fiút azonban nemcsak a természettudomány, hanem a közélet és a politika is nagyon izgatta, különösen, hogy a korszak valóban tele is volt izgalmakkal, hiszen a forradalmak időszakában járunk. Az 1835-ben született Herrmann Ottót már tizenévesen vonzotta a magyar szabadságharc szelleme, és legszívesebben már gyerekként beállt volna katonának, amit azonban szerencsére nem tudott elintézni. Az azonban nem ütközött nehézségekbe, hogy felnőttként magyarosabb hangzásúra változtassa a nevét, így lett belőle Herman, amit azután az emberek ma oly gyakran elhibáznak. A hibázók mentségére: a név ettől nem lett kifejezetten magyarossá, legfeljebb könnyebben leírhatóvá, másrészt viszont Herman sem attól vált az egyik legnagyobb, magyar természettudóssá, hogy a kettő helyett csak egy N-nel kell írni a nevét. Nyilvánvaló, hogy a kitartó érdeklődése, rendszerező képessége, folyamatos tanulásvágya és a szükséges feladatok felismerésének képessége tették naggyá.
 |
|
Egy ilyen, Miskolcon talált szakóca alapján állította elsőként Herman Ottó, hogy éltek ősemberek Magyarország területén. Makacs ember volt, és ragaszkodott az állításához, amit azután a kutatások valóban igazoltak is. |
Miért akart kezdetben mérnök lenni?
Herman ugyanúgy kezdte, mint a legtöbb tudós: kiment a természetbe, és megnézte, hogy ott mit lehet megtalálni, begyűjteni, megőrizni majd rendszerezni. A legtöbb, hazavitt élőlény a madarak és a pókok közül került ki, így hamar ezek szakértőjévé is vált. Attól pedig, hogy mindent nagyon alaposan megfigyelt, egyre jobb rajzolóvá vált. Így a rovartan akkori, legismertebb svájci kutatója, Carl Brunner von Wattenwyl őt kérte fel arra, hogy illusztrálja a tanulmányait. A rajzokat azonban gyári munkásként, a szabadidejében készítette, tizenéves korában ugyanis tett egy kis kitérőt. Kevesebb időt töltött a természettudományok tanulmányozásával, és annál többet dolgozott egy miskolci lakatosmester segédjeként, majd a korompai gépgyár munkásaként. Ebbe a döntésbe valószínűleg az is belejátszhatott, hogy abban a korban Magyarországon alacsony szinten álltak az általa művelt tudományok. A területtől tehát nem lehetett biztos megélhetést várni, ezért inkább a mérnöki pályára kezdett el felkészülni. E célból tizennyolc éves korában a bécsi politechnikum előkészítő tanfolyamára kezdett járni, amelynek folytatását azonban megakadályozta, hogy egy évvel később meghalt az apja. Mivel akkor még a nők kevés kivétellel nem tanulhattak és legfeljebb cselédként dolgozhattak, s emellett a társadalombiztosítás ill. a szociális támogatások mai rendszere sem létezett (magyarul: az özvegyen maradtak ill. elárvult gyerekek csak esetlegesen kaptak támogatást, többnyire egyházaktól), özvegyen maradt anyja nem támogathatta őt tovább. Ráadásul ekkor, a Monarchia szabályainak megfelelően behívták az osztrák-magyar hadseregbe, katonának.
Hogy nem lett Hermanból katonaszökevény?
Herman – valószínűleg néhány, gyerekkori betegsége miatt – nagyothallóvá lett, ezért azt gondolta, hogy ez fölmenti őt a katonaság kötelezettsége alól. Ennek alapján el sem ment a kötelező sorozásra. Ott azonban jól működött az adminisztráció, így hamar a kényszersorozó bizottság előtt találta magát, ahol is a katonaorvos szimulálásnak minősítette a nagyothallását. Büntetésként a szokásos hat-nyolc év helyett tizenkét évre sorozták be. Katonaideje azonban – kifejezetten az addig megszerzett, sokoldalú tudása miatt – végül hat évre csökkent. Mivel feltűnően szépen írt és fogalmazott, fontos rajzokat tudott nagy precizitással elkészíteni, több nyelven beszélt és bármiféle, ügyességet igénylő feladatot meg tudott oldani, hamarosan kikerült a harctéri gyakorlatok terepéről, és kizárólag írnoki feladatokat végzett. Külön szerencséje volt azzal, hogy egységét a dalmát tengerpartra vezényelték, és mivel addigra már az ezrediroda nélkülözhetetlen beosztottja volt, több szabadidővel rendelkezett, mint mások. Ezt az időt természetesen a tenger tanulmányozására fordította, egészen addig, amíg visszavonták a büntetését, és hat év után hazaengedték. A tengernél szerzett élményeit és tapasztalatait később a Vasárnapi Újság című, képekkel is illusztrált lapban írta meg, egy Adriai képek című cikksorozatban.
 |
|
1960-ban 60 fillért fizettünk egy levélbélyegért. A Herman Ottó arcképével díszített bélyeget a természettudós születésének 125. évfordulója alkalmára adták ki. (Tervezők: Vertel József és Kékesi László) |
Újabb kerülő után végre a pályára állva
Hazatérve a katonaságból, egykori otthona közelében, Alsóhámoron töltött el néhány hónapot, a Bükkben. Főként vadászott és madarakat preparált, hogy ismét a vágyott szakmája közelébe kerülhessen. Hamarosan azonban újra fellángoltak a forradalmi mozgalmak, ezért immár a másik oldalon és önkéntesként tért vissza egy hadseregbe: a Milánó környékén harcoló olasz szabadcsapatokhoz állt be. 1862-ben Lengyelországban részt vett a januári felkelésben. Haláláig őrizte azt az Itáliából magával vitt carbonari kalapját, amelyen – szerencsére a magasabb részén – lyukat ütött egy ellenséges golyó. 1863-ban azonban kénytelen volt beletörődni, hogy a forradalmi mozgalmak nem érhettek el átütő sikert. Visszatért Magyarországra, és eldöntötte, hogy végre felépíti a civil karrierjét. Kezdetben azonban ismét kitérőre kényszerült: más lehetősége nem lévén, fényképészként próbálta eltartani magát. Két társával Kőszegen alapítottak egy fotóműhelyt, amelyet akkor „fényirdai műtelep”-nek hívtak. A műhely hamarosan becsődölt, ám Herman közben számtalan ismerősre tett szert, köztük Chernel Kálmánnal. Chernel hozzá hasonlóan sokoldalú és sok kapcsolattal rendelkező közéleti ember volt: ügyvédként, megyei aljegyzőként és helytörténészként dolgozott Kőszegen, miközben természetbúvárként is kiemelkedő munkát végzett. (Az ő fia volt a későbbi, neves ornitológus, Chernel István.) Chernel egyenesen Brassai Sámuelhez, a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egylet igazgatójához ajánlotta be Hermant, aki ott az intézmény preparátora lehetett. Ez volt tehát az első, olyan munkahelye, ahol végre azon dolgozhatott, amit szeretett. És bár ezután ismét egy kis kitérő következett – a Brassaival kialakult, személyes ellentét miatt otthagyta a múzeumot és újságírásba kezdett (a Magyar Polgár című lapnál tett közzé útirajzokat és társadalmi témájú cikkeket) –, de ez csak a hírnevét növelte. Ezért, amikor 1875-ben Trefort Ágostonnal került kapcsolatba, a miniszter kinevezte őt a Magyar Nemzeti Múzeum állattárába őrsegédnek. Ami ugyan nem jelentett a számára nagy jövedelmet, de egyrészt hivatali lakáshoz juttatta (a múzeum földszintjén), másrészt lehetővé tette, hogy most már valóban komolyabb, elméleti munkán is dolgozhasson.
Az állami állásának köszönhetően megbízást kapott a Természettudományi Társaságtól, és ennek hátterével hatalmas gyűjtőmunkával összeszedte a Magyarország pókfaunájára és a halászatára vonatkozó adatokat, majd megírta a két terület történetét.
Ezzel összefüggésben 1877-ben létrehozta és tíz évig szerkesztette a Természetrajzi Füzeteket, amellyel nagy lépést tett a magyar természettudományi sajtó területén.
Ettől kezdve Herman Ottó már nagyobb kitérők nélkül, egyenes pályán haladt afelé, hogy az előbbiek mellett a madártan, a néprajz, a nyelvészet és a régészet területén is beírja magát a nemzetközileg elismert tudósok névsorába.
Lévai Júlia
|
