Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A diaképek és diafilmek elődei

2014. február 24., 09:31
 

Bármennyire is sokat lépett előre a technika, bizonyos helyzetekben ma is hasznosabbak lehetnek a diaképek vagy a diafilmek. Sok helyen éppen ezért tovább is fejlesztették a képvetítésnek ezt a formáját, és a diavetítő, a magnetofon, a szinkronizátor és a vetítőernyő kombinációjából diamagnókat és teledia készülékeket alakítottak ki. Ezek a komplex berendezések azonban meglehetősen drágák. Ezért hiába, hogy Magyarország a kezdetektől élen járt a diaképes oktatásban és szórakoztatásban, mára inkább már csak történeti érdekesség a diakép, a messzire nyúló múltjával együtt.


 
A laterna magica (kezdetben használt nevén: lanterna magica) a kialakításakor közönséges gyertyával működött, így meglehetősen vibráló képet adott.

Mit jelentett a laterna magica megjelenése?
A vetítést, vagyis a falon megjelenített árnyképeket az ember már réges-rég „feltalálta”: a kínaiak és a keleti népek pl. már a 10. századtól árnyjátékokkal – botokkal és zsinórokkal mozgatott árnybábokkal, vajangokkal – szórakoztatták egymást. Ahhoz azonban, hogy ezekből tárgyiasult formák is születhessenek, komolyabban kellett foglalkozni a fénytannal.
Az első, európai optikai megfigyeléseket Roger Bacon (1210-1293) végezte el, amikor egy tükörrel kísérletképpen árnyékot vetített a szobája falára. Később Leonardo da Vinci (1452-1519) élt annak lehetőségével a sötétkamránál (a camera obscuránál), hogy a fénysugarak egyenes vonalú terjedése képformáló hatású lehet. A sötétkamra belső falára vetített kép fényerejét és rajzát Giacomo Della Porta (1541-1615) azzal fokozta, hogy (elsőként) helyezett gyűjtőlencsét helyezett a camera obscura nyílásába.
Bár a vetítés alapelvének első ábrázolása már 1420-ban megjelent, és Leone Battista Alberti 1437-ben épített is egy laterna magicát (eredeti nevén: lanterna magicát), vagyis „bűvös lámpát”, az első, valódi diavetítőt végül Athanasius Kircher (1601-1680) jezsuita szerzetes, fizikus és csillagász készítette el. Az ő szerkezetében egy homorú tükör biztosította a fénynyaláb párhuzamosságát, és egy lencse vetítette a falra a fényt. Mint azt Kolta Magdolna Képmutogatók (A fotográfiai látás kultúrtörténete) című, összefoglaló írásában is olvashatjuk (http://www.fotoklikk.hu/sites/default/files/fm/kepmutogatok/v_a.html), kezdetben a képet magára a homorú tükörre festették, aminek nagy hátránya volt, hogy így a szerkezettel mindig csak egy képet tudtak bemutatni. A korabeli leírások szerint Kircher tükörírást, egy óra számlapját és apró rovarokat vetített le bámuló közönségének. 1654-ben azután egy jezsuita szerzetes, Andreas Tacquet már a homorú tükör és a vetítő lencse közé helyezett üveglapokra festette a vetítendő képeket, amivel megteremtette a képcsere lehetőségét. Ő egyébként  egy rendtársa kínai utazásának üvegre átfestett rajzait mutatta be Leuvenben, aminek akkor hatalmas jelentősége volt, hiszen elsőként tudott hiteles képeket mutatni egy addig ismeretlen földrészről, egy másik ország lakóinak. Vagyis Tacquet volt az első, aki vetített képes, földrajzi ismeretterjesztő előadást tartott.

Ez már egy modern vetítő, amelyhez képcserélő automatikát is építettek. A kéményecske pedig jótékonyan elvezette a petróleumlámpa füstjét.

Kik voltak a lanternisták?
A laterna magica-vetítés lehetőségeit azonban hosszasan korlátozta, hogy nem volt mindegy, milyen festékeket használnak az üveglapocskákra. Olyan festékeket kellett keresni, amelyek eléggé áttetszőek, de eléggé ellenállóak, tartósak is voltak. A problémán sokat segített a kétlencsés objektív, amelynél az első lencse eltolható volt, miáltal a vetített képet élesíteni illetve nagyítani lehetett, és ez némileg csökkentette az üveglapra felvitt színek áttetsző voltának jelentőségét. A holland Christian Huygens (1629-1695) és a dán Thomas Walgenstein (1622-1701) kondenzorlencsés fejlesztései sokat lendítettek azon, hogy a vetített képek kevesebb fényveszteséggel, és így világosabb tónusban jelenjenek meg a vásznon. A laterna magica kifejlesztői természetesen alapvetően az optikai-fizikai kutatásaikhoz használták ezeket a készülékeket, ám mivel meglehetősen látványos eredményekhez jutottak, nem csoda, hogy a vetítők hamar kikerültek a laboratóriumokból, és a 17-18. század egyik legnépszerűbb szórakoztató eszközeivé váltak. A piacokon a jokulátorok, énekmondók és egyéb komédiások mellett vándorló lanternisták is felléptek,  akik izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket illusztráltak a laterna magicával vetíthető képekkel. (A készülék nevének első tagja ekkor még valószínűleg a lanterna (=lámpa) szó volt, csak később kezdték el a latin szó másik, N nélküli változatát használni.) És mivel amit műveltek, akkor valóban hátborzongatónak is tűnhetett – hiszen egy ládából érthetetlen, misztikus módon szinte élő figurákat „ugrasztottak ki”, villódzó fények kíséretében –, gyakran boszorkány-mécsesnek nevezték a szerkezetet, a vetítő személyt pedig démonikus majomként ábrázolták. Ugyanakkor ezek az emberek alkalomadtán nagyon sokat tettek azért, hogy a nézőiknek nagyobb rálátásuk legyen a világ más részeire. Máshonnan nem megismerhető földrészeket, társadalmakat, élőlényeket, természeti jelenségeket hoztak házhoz, miközben persze a népszerűség kedvéért ezek képeit a legtöbbször igyekeztek inkább rémisztőeknek, elborzasztóaknak feltüntetni.

Egy büszke család, a múlt század legdivatosabb találmányaival: a fonográffal, a fényképezőgéppel és a vetítőgéppel.

A vásárokból az iskolákba
A laterna magica hamarosan a tudatos ismeretterjesztés eszközévé is vált. Európa egyetemein, elsősorban a fizika tanításához rendszeresen alkalmazták ezt az eszközt. Alkalmazását az is segítette, hogy a 19. századra technikailag sokat tökéletesedett. Valószínű, hogy műkedvelő és hivatásos művészek sokasága készített olyan, kézzel festett üveglapocskákat, amelyeket a szerkezetekhez használtak. A legnagyobb gondot a megvilágítás jelentette, amely időközben szintén jelentős változásokon ment keresztül. Először olajmécsest használtak, majd viasz-, faggyú-, sztearin- ill. paraffingyertyát, később petróleumlámpát (1853), azután acetilén- és gázlámpát (1885-től). A 19. század második felétől rendszeresen ívfényt is használtak a vetítőkben, mígnem 1910-től a villamos izzólámpa vált általánossá. Mindenesetre a 19. század közepétől már megszokott dolog volt, hogy nagyobb csoportoknak jó minőségű képekkel tudtak ismeretterjesztő előadásokat tartani. A fotográfia megjelenése pedig forradalmasította ezt a területet is. 1862-től az angol iskolákban a növényekről, állatokról, műtárgyakról rendszeresen üvegdiákkal illusztrált órákon beszéltek a gyerekeknek, és tíz év sem kellett hozzá, hogy ezeket a fotográfiai úton előállított – vagyis film alapú – diák váltsák fel.

A diavetítés magyar múltja
Magyarországra az első, máig is épségben meglévő laterna magicát Simándi István (1675-1710) fizikus professzor hozta Hollandiából, 1704-ben. Az első vetítéseket a sárospataki református kollégiumban tartották. Ezek akkora szenzációt jelentettek, hogy az egyik bemutatón Rákóczi fejedelem is megjelent. A kor hazai szellemének megfelelően elsősorban bibliai történeteket tartalmaztak az egyébként oktatási célokra szánt, színes üveglemezek, de emellett voltak tényszerű-történelmi témák is köztük, így például a hét világcsodáról is akadtak képek. A vetíthető képek festésével akkoriban valószínűleg a kismesterek, tanárok és diákok egész sora foglalkozott.
A hazai oktatási célokat szolgáló laterna magicák gyártására és terjesztésére a 19-dik században egy önálló cég is létrejött: a Calderoni Mű-és Tanszervállalati Részvénytársaság. Ennek kereskedelmi árjegyzékeiből azt is megtudni, hogy a készülékek egy része petróleumvilágítással működött, és hogy mindegyik vetítőhöz tizenkét, kézzel festett üvegkép tartozott, amelyeket külön is meg lehetett vásárolni Egy későbbi gyártónál, a Fényképészeti készülékek és Eszközök Gyárában már izzólámpával felszerelt készülékeket forgalmaztak. Ekkor még egyszerre voltak jelent a kézi festésű és a fotó eljárással készült lemezek, amelyeket az esetleges törésektől, sérülésektől a külső élükre ragasztott papír-és vászonszegélyekkel vagy fa kerettel védtek. Vagyis ekkor már ugyanolyan formájú diaképek jelentek meg a forgalomban, mint amilyeneket azután a huszadik században is láthattunk, akár a családok utazási emlékeit őrző gyűjteményeiben. A huszadik századtól a diavetítés olyan, kiemelt program volt az oktatásban, amellyel több intézmény is foglalkozott. Így pl. a Székesfővárosi Pedagógiai Filmgyár, vagy az Uránia nevű ismeretterjesztő egyesület.
A diavetítésben a forradalmi változást az 1930-as évek jelentették, amikor megindult az első kisfilmes fényképezőgépek gyártása. A Leica gépek már cellulóz filmmel működtek, és a mozifilm-technikából átvett, 35 mm széles, két oldalán perforált szalagot használták hozzá. Ezekből könnyedén tudtak képekre lebontott diapozitívokat készíteni. Ettől függetlenül továbbra is forgalomban maradtak a többnyire 8,5 x 8,5 cm-es nagyságú üvegképek, különösen, hogy a film akkor még meglehetősen gyúlékony volt.

Lúdas Matyi - a diafilm 1977-ben készült Pannónia Filmstúdió rajzfilmje alapján. 45 képkockából állt.

Nálunk az 1940-es évek elejétől voltak forgalomban a tekercsfilmes diavetítők. A filmtekercsek eleinte a tűzveszélyes cellulóz-nitrátból készültek, de 1953-ra megjelent a cellulóz-acetát, mint az ún. biztonsági filmek alapanyaga. Ettől kezdve a film-diapozitívok végleg kiszorították a festett üveglemezeket. Ám nem szorították ki az üveget, magát, hiszen a filmképeket először üveglapok közé helyezve, papírmaszkkal fogták össze, és csak később kezdték használni a fém- és műanyag, illetve üveglap kombinációjú kereteket. Az elsősorban idegenforgalmi céllal megjelenő sorozatok egy részét vékony papír vagy később műanyag üveg nélküli keretekben is árusították.
A normál méretű, tekercses diafilmek tömeges megjelenése lehetővé tette, hogy szinte minden családnak legyen otthon egy diavetítője, amelyen a meglehetősen olcsón kapható mesefilmek tömkelegét játszhatták le esténként, a gyerekeknek. A MOM (Magyar Optikai Művek) már 1951-től gyártotta azt az új diavetítő-típust, amely – tekintettel a még befejezetlen villamosításra – petróleumlámpával és elektromos árammal egyaránt használható volt. 1954-től pedig forgalomba hozták a Lemezárugyárnak azt a dobtáras mesevetítőjét, amelyet az 1980-as évekig a legtöbb kisgyerek megismerhetett, és amelynek jóvoltából a magyar rajzfilmesek egyre jobb minőségű műveit is élvezhették.

 

 

 

Lévai Júlia

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum