Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Széna vagy szalma?

2014. augusztus 05., 16:12
 

Ezt a régi szólást olyankor szoktuk használni, amikor már meguntuk a bizonytalankodást, és felszólítjuk a másikat: döntsd el végre, hogy melyik válasz az igaz – ez vagy az? Ám előfordulhat, hogy miközben a szóban forgó kérdésben biztosan tudunk dönteni, abban, hogy valójában mi is a különbség a széna meg a szalma között, bizonytalanok vagyunk. Mi is a különbség? Mi a széna és mi a szalma?


 

A széna az, amit a réten lekaszálunk
A nyár különböző időszakaiban sarjadzó majd újrasarjadzó fűféléket és pillangósvirágúakat rendre lekaszálják. Ezek a „kaszálmányok”, vagyis a fűfélék szárítással tartósított tömege a széna, amely azután, mint zöldtakarmány, a haszonállatok egyik legjelentősebb téli táplálékává válik. Vitamintartalma az egyéb takarmányfélékkel összehasonlítva kiemelkedően magas. A rétek első kaszálásból származó terméket anyaszénának, a később újrasarjadzó növények második és harmadik kaszálásából eredőt pedig sarjúszénának hívják. A pázsitfűfélékből és pillangósvirágúakból álló széna az édes réti széna, míg a  a lápréteken termő savanyúfüvekből (pl. sásból, kákából, szittyóból) összeadódó tömeg a savanyú széna. A szalmának mindezekhez annyi köze van, hogy szintén a föld terméséből ered és szintén azok száraz formáját jelenti, de nem a szabad rétekről, hanem a megművelt mezőkről jutunk hozzá.

Jellegzetes zsúptetős ház, a Zala megyei Bocskán, a huszadik század elejéről.

A szalma: takarmány is, alapanyag is
A szalma a szemtermésükért termesztett növények (gyakorlatilag a gabonafélék) cséplése után visszamaradó szárak és szárrészek gyűjtőneve.
A gabonaszalmák között megkülönböztetünk tavaszi (pl. árpa-, zab-) és őszi (búza-, rozs-) szalmát. A tavaszi vetésű gabonaszalmának a legnagyobb a fehérjetartalma, ezért ez a legjobb takarmány az állatok számára. Emellett azonban a szalmát régóta sokféle egyéb célra is felhasználják. Így például az istállóban tartott állatok almozására, amelynek során a szalma ürülékkel fog keveredni – ebből lesz azután a földeken felhasznált istállótrágya. De jól ismertek a régi, elsősorban vidéki szalmatetők, zsúptetők, kosarak, kalapok is, sőt, még papír is készülhet szalmából. Ez utóbbi a környezetbarát papírgyártás mintapéldája, hiszen nem a hasznos fákat, hanem az addig hulladékanyagnak tekintett, főként rizsből származó szalmát használják fel hozzá. A forradalminak tekinthető technológiát elsőként egy tajvani gyárban dolgozták ki, ahol 2011-től gyártanak ezzel az egyébként is hatékony eljárással papírt. Fűtőanyagként főként Dániában terjedt el a szalma használata: a skandináv ország világelső ezen a téren. 2013-ban több mint 5 milliárd kWh áramot termeltek szalmával, ami a villamos energia felhasználásának több mint a 15 százalékát adta.
Mindezeken túl egy múlt század elején élő, magyar vegyészházaspár – Kelp Ilona és Kabay János – jóvoltából a fájdalomcsillapításban nélkülözhetetlen morfin kinyerésében is szerepet játszik a szalma: a máknak azóta nemcsak a gubóját, hanem a szárát is fel tudják használni ehhez.

Mibe illeszkedik a szalma felhasználása?
A természettől kapott növényekből a neolitikum óta készítenek különféle építményeket és tárgyakat. Hogy éppen hol és melyiket, az sok mindentől függ: elsősorban a természeti-földrajzi körülményektől, tehát attól, hogy melyik vidéken mi terem meg. A folyók partján, a füzesek révén a vesszőfonás jelenti a jó lehetőséget. Magyarországon pl. az alföldi folyók környékén korán ki is fejlődött a gyékény feldolgozására épülő háziipar. A szárazabb területeken pedig vagy a különféle fafajták hasítványait és vesszőit dolgozták fel, vagy a szalmát.
A másik, meghatározó körülmény az, hogy milyen volt egy-egy tájegység vagy település népességének társadalmi összetétele. Ahol a többség föld nélküli jobbágy, paraszt vagy zsellér volt, és a minimális mértékben jelent meg az iparosítás, ott a téli hónapokban szinte csak az erdővágással, gyékény-, sás- vagy vesszőfeldolgozással lehetett valamiféle keresethez jutni. A mai helyzettől eltérően a törvények hosszú évszázadokon át biztosították a szegényeknek, hogy a szükségleteik mértékében szabadon szedhessenek az erdőkről és a vizekről gallyakat illetve nádat, így sokan tudtak piacra vinni természetes anyagokból készült szakajtókat, kosarakat, élesztő-szárítókat, gyékényköteleket, ponyvát, sásból készített széket vagy hintaszéket. A Magyarországra betelepült cigányok közül elsősorban a romungrók, de olykor az oláh cigányok is különösen kifinomult mestereivé váltak a gyékénykötésnek, a vesszőfonásnak és általában a kosárkötésnek. A tevékenységek között jelentős súllyal volt jelen a szalma felhasználása.

A szárazbabot és az egyéb, levesbe, főzelékbe való terményeket ilyen, kópicnak nevezett, jól szellőző fonott edényekben tartották. A gyakran ma is használt, kenyértartó szakajtók laposabbak, és fedelet is készítenek rájuk.

Mi segítette a szalma feldolgozását?
A történészek szerint Európában a germánok fejlett földművelő kultúrája és a gabona törekmentes cséplése tette lehetővé, hogy a szalma fonható anyaggá váljon. A csépélési technikák fejlődése során egy idő után a kötésre szánt gabonát külön aratták, vagy az aratás után külön összegyűjtötték. A tárgyak készítésénél a szalmakötésnek és szalmafonásnak kétféle technikáját alkalmazták: a spirális technikájú és a szál alapú fonást. Az előbbi technikával méhkasokat, szakajtókat, kenyérkosarakat, tojás- és szemes terménytárolókat készítenek, az utóbbival pedig főként szalmakalapokat vagy aratókoszorúkat. A szalmatetők természetesen ezektől eltérő technikákkal készültek.
A szalmakötés korántsem olyan egyszerű munka, mint amilyennek látszik. Már az alapanyagot is gondosan meg kell választani hozzá, és azt is kell tudni, hogy mennyi nedvességet vagy szárítást igényel az anyag ahhoz, hogy rugalmas és tartós legyen. Emellett a megformázásához, szegélyezéséhez, a végek elkötéséhez is érteni kell.

Szalmatető, zsúptető
Ha másutt nem, fotókon már mindenki látott szalmatetős házat, amelyek közül némelyiket zsúptetősnek hívják. Ez utóbbi a rozs-, vagyis zsúpszalmából készült héjazatok neve. Az anyag minősége és a készítés technikája szerint kétféle típusú szalmatető volt jellemző: a bogárhátú és a taposott. A bogárhátút elsősorban a kisebb, tetőszerkezet nélküli gazdasági épületeknél (istálló, szín, ól, stb.) alkalmazták. Ezeknél az épület lapos födémére több méter vastagságban szalmacsomókat raktak, majd az egészet kézzel bogárhátúra formálták, hogy a csapadék lecsorogjon róla. Amikor ez megvolt, az egészet beszúrt karóval rögzítették, amelynek a végeire nehezékként köveket tettek. A bogárhátú szalmatető mindenütt gyakori volt, de legjellemzőbben az ország észak-keleti részén és Erdélyben terjedt el.
A szokványos lakóházaknál általában vázra teregetett, taposott szalmatetőt építettek. Az elkészítéséhez kb. 4–5 szekér, vagyis 50–60 mázsa szalmát használtak fel. A sűrűn lécezett tetővázra nyárssal vagy hosszúnyelű villával felhordták a búzaszalma csomókat, majd csigavonalban felfelé haladva az egész tetőn tömöttre taposták. A gerincen betaposott szalmát a szarufákhoz szintén nyársakkal, valamint gúzzsal összekötött és a gerincre ültetett rudakkal (kalodákkal) rögzítették.
Fontos volt, hogy a tetőt esős, nyirkos időben készítsék el, mert így a szalmaszálak megpuhultak és szorosan egymáshoz tapadtak, mintha összeragasztották volna őket. A jól betaposott szalmatető 40–50 cm vastag, tömött héjazat volt, amelyet a régi konyhák és kemencék használata idején még a padlástérből kiáramló füst is konzervált.
A szalmatető nagy előnye volt, hogy igen jó, természetes szellőzést biztosított a háznak, és nyáron sokáig megtartotta a hűvösséget. Hátránya volt viszont, hogy hamar megsérült a nagyobb esőkben és viharokban (egy orkánszerű szél akár el is vitte az egészet), valamint hogy könnyen lángra lobbant.

Egy szellős, laza szövésű szalmakalap nyáron igen jól véd a nap és a szél erejével szemben. A kőrispataki Szalmakalap Múzeumnak ez a darabja azonban inkább a karizmok edzését segíti elő.

Hol készítették a leghíresebb magyar szalmakalapokat?
Kialakulásának körülményeit pontosan nem ismerjük, de mivel Európában mindenütt az olasz eljárásokat tanulták a szalmakalap készítők, így nagyon valószínű, hogy nálunk is ez a hatás érvényesült. Egy leírás szerint Olaszországot megjárt katonák honosították meg a 18. század közepén, Hajdúnánáson. Nagyjából egy évszázaddal későbbre ugyanitt, majd Hencidán, Hajdúnánáson, a kalotaszegi Jákótelkén és több székelyföldön faluban is jelentős háziiparrá fejlődött a szalmakalap készítés. Hajdúnánáson és Hencidán csaknem minden asszony, szegényparaszti családokban a férfiak jó része is részt vett a munkában, ami azt bizonyítja, hogy más lehetőségük nemigen volt a boldogulásra. És természetesen az is lényegtelen volt, hogy kinek mihez lett volna egyébként tehetsége.
A kalapkészítéshez ún. kopasz búzát vetettek, és nem ritkították ki, hogy a szára vékony és hajlékony legyen. Sarlóval aratták le, sulyokkal kicsépelték, majd az összekötött szalmát késő őszig a padláson szárították. Ezután megtisztították és kiválogatták. Hencidán a zsúpszalmának négy fajtáját különböztették meg: a vastagot, a középszert vagy hétágat, a vékonyhétágat és a peszlét. Miután ezeket szétválogatták, beáztatták és azután kezdtek hozzá a szalmakötéshez. Leggyakrabban hétágú szalmafonatot használtak, de kötöttek 11-12 ágú fonatból is. A tizenhárom ágút már csak a különösen ügyesek merték vállalni. Az elkészült szalmafonatot régen a foguk közt, később az egyébként ruhasimításra használt mángorló fahengerei közt puhították.
A megáztatott szalmát gyakran a fonóba is elvitték, hogy ne legyen unalmas a mechanikus munka. Általában öt estén át a saját szalmájukat kötötték, a hatodikon pedig, a világítás és a fűtés fejében, a fonó tulajdonosáét.
A fonalból sokáig kézzel, a 19-dik század végétől azonban már gyakrabban géppel varrták a kalapot, amelyet azután kénezéssel fehérítettek vagy anilinfestékkel kiszíneztek.
Az első kalapvarró gépet egyébként egy élelmes kereskedő vásárolta, szintén Hajdúnánáson, az 1890-es évek elején. Ennek nyomán a községben, majd Hencidán is gyári szinten gyártották a szalmakalapokat, de úgy, hogy továbbra is a házi készítésű szalmafonatokat dolgozták fel, ezért a gyár nem tette tönkre a háziipart. Ami később azonban mindent tönkretett, az az első világháborúba való belépés volt, aminek következtében nemcsak a szalmakalap-gyártás, de más iparágak sora is jelentős piacokat veszített. Több iparág vissza tudott épülni a veszteségekből, a hencidai szalmakalap-gyártás azonban sajnos már nem.
Így mára az ottani kalapok készítőinek szorgalmát és ügyességét már csak az emlékezet őrzi.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum