A leghíresebb magyar orvos: Semmelweis Ignác

2014. augusztus 19., 14:35
 

1865. augusztus 13-dikán halt meg az a rengeteget támadott, de annál elszántabb orvos, Semmelweis Ignác, akit az anyák megmentőjeként tartunk számon. Életének legfőbb tanulsága az, hogy ha valaki hallgat az ösztöneire, jó megfigyelő és az összefüggéseket is könnyen meglátja, akkor nem is kell feltétlenül mindent tudnia az általa vizsgált folyamatról – elég, ha kitartóan ragaszkodik a fölismeréseihez. Semmelweis orvosi pályájának elején még nem ismerték a mikroszkopikus kórokozókat, ezért ő még nem bizonyíthatta, hogy elméleti alapja is van annak, amit állít. Mégsem adta fel, hogy a tapasztalatai alapján cselekedjen, és kortársai tiltakozásai ellenére bevezesse azt a fertőtlenítő eljárást, amely nélkül ma már nem létezhetnek orvosi vizsgálatok.


 
Ebben a budai, Apród utcai házban született Semmelweis Ignác.

Semmelweis pályakezdése
A monarchia korára jellemző módon Semmelweis Ignác családja is vegyes származású volt: édesapja a szász, édesanyja pedig a sváb etnikumhoz tartozott. Ignác ötödik gyerekként született, 1818. július 1-jén, a budapesti Tabánban, ahol apjának egy Fehér Elefánt nevű, jól menő fűszerkereskedése volt.
A középiskola elvégzése után apja kérésére jogot kezdett tanulni, Bécsben, de még az első tanévben átiratkozott az orvosi karra, amelynek hallgatójaként Pesten folytatta a tanulmányait. Különösen izgatta az anatómia. És mivel ezt a kiemelt érdeklődését a tanárai is értékelték, engedélyt kapott arra, hogy a szokásosnál sűrűbben látogathassa az anatómiai részleget, és hogy maga is végezhessen boncolásokat. Ezzel jelentősen elmélyítette az emberi testhez fűződő tudásait. Orvosdoktori diplomáját végül Bécsben kapta meg, 1844-ben. Diplomamunkája egy botanikai témájú értekezés volt. Ezután, 1846-ban sebész- és szülészmesteri oklevelet szerzett. Ennek alapján kapta meg az első, tanársegédi állását, a bécsi közkórház szülészeti klinikáján. Először helyettesítő jelleggel dolgozott itt (ezért egy ideig el is kellett hagynia ezt az állást), de később visszatérhetett, és munkája során jelentős szakmai tapasztalatokat szerzett. A legfontosabb felismeréshez azonban egy barátjának halála vezette el.

Milyen összefüggést látott meg Semmelweis?
1847-ben egy kollégája, Jacob Kolletschka azért halt meg, mert boncolás közben vérmérgezést kapott, egy sebe miatt. Miközben Semmelweis a barátja boncolási jegyzőkönyvét olvasta, a kórkép leírásából rájött, hogy ami a halált okozta, ugyanaz a betegség, mint amiben a szülések során is gyakran meghalnak a nők, és amit a gyakorlatban gyermekágyi láznak szoktak nevezni. Ebből nyilvánvalóvá vált a számára, hogy kell lennie valami kapcsolatnak a boncolások és a szülések között. De mi lehet az?!
Elsőként az jutott eszébe, hogy hiszen a mindennapos gyakorlatban az orvosok és tanítványaik nem egyszer közvetlenül a boncteremből mennek át a szülészetre, hogy ott azután – ugyanazzal a kezükkel, amellyel az imént még a halottak testében nyúlkáltak – megvizsgálják a szülő nőket. Számára ettől kezdve nem volt kérdés, hogy a nőkre csak onnan kerülhet át valamiféle, halálos kórt okozó anyag, az orvosok kezére tapadva. Vagyis a fertőzést az orvosok maguk okozzák azzal, hogy nem tisztítják meg rendesen a kezüket. Logikus megoldásnak tehát az látszik, hogy akkor az orvosoknak alaposan le kell mosniuk a kezükről ezektől az anyagokat, mielőtt a szülő nőkhöz nyúlnak. Megerősítették őt ebben a gondolatban azok a statisztikák is, hogy az orvosi közreműködés nélkül – tehát csak bábákkal szülő nőknél – jelentősen kisebb volt a halálesetek száma. Most már csak az volt a kérdés, hogy vajon mivel lehet a legbiztonságosabban lemosni az orvosok kezéről a betegségeket hozó anyagokat. Mivel olyan tapasztalatuk már volt, hogy a klórvizes lemosás megszünteti a hullaszagot, úgy gondolta, hogy a klórvíz általában is fertőtlenít. Ezért az általa vezetett szülészeten, a Szent Rókus kórházban elrendelte, hogy az orvosoknak és tanítványaiknak minden egyes vizsgálat előtt le kell mosniuk a kezüket klórvízzel. Emellett azt is elrendelte, hogy rendszeresen takarítani kell a kórtermeket, és tilos takarékosságból már használt ágyneműt felhúzni, az új pacienseknek.
Ezután folyamatosan vezette az összehasonlító statisztikákat, amelyekből ki is derült, hogy ahol megmosták a kezüket az orvosok a klórvízzel – vagyis fertőtlenítettek –, valamint ügyeltek a tisztaságra, ott jelentősen csökkent a gyermekágyi lázban megbetegedők száma.
Az akkori orvostársadalom tekintélyes képviselői azonban nem pártolták ezt az eljárását, sőt, ostobaságnak tartották. Úgy gondolták, hogy amit nem látnak (vagyis esetünkben a kórokozókat), az nincsen. Így sajnos az eljárását sokan nem alkalmazták, további halálos eseteket előidézve a gyakorlatukkal.
Az orvosok nem ritkán egyszerű féltékenykedésen, a siker irigylésén alapuló konzervativizmusát csak Louis Pasteur fölfedezései, majd ennek nyomán egy angol sebész, Joseph Lister meggyőző leírásai tudták megtörni, a 19-dik század végén. A magyar orvosok különösen erős dogmatizmusa azonban mindaddig korlátlanul uralkodhatott. Semmelweis végül 0,85 százalékra szorította le a kórházban gyermekágyi láz következtében elhaltak arányát, az addigi, olykor 15 százalék föl is felfutó arányokról.

  I.sz. klinika   II.sz. klinika
év szülésszám elhalálozás arány (%)   születésszám elhalálozás arány (%)
1841 3,036 237 7.8   2,442 86 3.5
1842 3,287 518 15.8   2,659 202 7.6
1843 3,060 274 9.0   2,739 164 6.0
1844 3,157 260 8.2   2,956 68 2.3
1845 3,492 241 6.9   3,241 66 2.0
1846 4,010 459 11.4   3,754 105 2.8

A táblázat jól szemlélteti, hogy a Semmelweis által vezetett, II. számú klinikán jelentősen kevesebben haltak meg gyermekágyi lázban, mint ott, ahol az orvosok nem alkalmazták a kézmosást, és átvitték a fertőző mikroorganizmusokat a szülő nőkre.

Semmelweis halálának századik évfordulóján, megbecsülése jeléül bélyeg is viselte az arcképét. E mellett még négy alkalommal – 1932-ben, 1954-ben, 1960-ban és 1987-ben – szerepelt bélyegeken a képe.

Hogyan halt meg Semmelweis?
A kiemelkedő orvos halála körül hosszú ideig zajlottak viták. Ma már egyértelmű, hogy halálába a betegsége mellett mindenképp belejátszott kezelőinek durva és ellenséges viselkedése, amellyel fokozták a szenvedéseit és felgyorsították a fizikai leromlását.
A 2000-ben elvégzett, újabb orvostörténeti vizsgálódások során már a legkorszerűbb módszereket alkalmazhatták, és bebizonyították, hogy Semmelweis betegségének oka a paralysis progressiva, vagyis a hűdéses elmezavar volt, amelyet egy fertőzés okozott nála. Ezt a fertőzést abban a korban sokan, köztük fogorvosok is megkapták. Ő maga valószínűleg még fiatalkorában szerezte, egy gyermekágyi lázban elhunyt, vérbajos asszony boncolásakor.
A vérbaj kórokozói lassan, évtizedeken át rombolnak. Egyre súlyosabb elmezavart és viselkedési zavart okoznak, amelyről a beteg természetesen nem tehet, hiszen mindennek, amit csinál, az agyában zajló kémiai folyamatok az okai, és nem az ő döntései. Kortársai leírásai szerint Semmelweis már halála előtt 3-4 évvel is „furcsán” viselkedett, vagyis nem tudta az ellenőrzése alatt tartani a cselekedeteit. Mivel azonban akkor még sem a betegség okát, sem a kezelésének lehetőségeit nem ismerték, részben valóban csak tehetetlenek lehettek a betegséggel szemben, másrészt viszont rosszindulatúan is álltak hozzá, hiszen a beteg gyenge jellemének tulajdonították azt, amit a betegség okozott benne.
Az akkori, korlátolt szemléletnek megfelelően például egy-egy dühroham esetén nem arra törekedtek, hogy lecsillapítsák, megnyugtassák a betegeket, hanem éppen ellenkezőleg: fenyegették, megverték, megkötözték, és általában agresszióval akarták „jó útra téríteni”.
Többek szerint ezt tették Semmelweisszel is, egy bécsi elmegyógyintézetben, ahol élete utolsó heteit töltötte. A boncolási jegyzőkönyvében olyan, többszörös végtagtörésekről is szó van, amelyek külső behatástól (tehát nem egyszerű elesésektől) származhatnak. Ennek alapján az ismert bűnügyi szakértő, Garamvölgyi László, valamint az ugyancsak ismert dr. Czeizel Endre orvos-genetikus arra következtetett, hogy az anyák megmentőjét brutálisan bántalmazták, gyakorlatilag agyonverték.
Mások – például Benedek István és Gazda István – szerint azonban az említett töréseket maga Semmelweis idézte elő, amikor már önkontroll nélkül, a súlyos szifiliszétől elgyötörve, félig öntudatlanul próbálkozott a meneküléssel. Ugyanakkor ők sem zárják ki a kortársak felelősségét, hiszen azok nem ismerték fel időben a betegségét és az akkor már rendelkezésre álló, korszerű gyógyszerekkel sem látták el.
Utólag  nehéz pontos képet adni arról, hogy mi történt Semmelweisszel az utolsó perceiben, de az kétségtelen, hogy az életét szokatlanul drámai körülmények között kellett befejeznie.
 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum