Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Az Eboláról

2014. augusztus 25., 12:02
 

Az idei nyár egyik legriasztóbb híre az volt, hogy ismét felütötte fejét az Ebola járvány. Sőt, ezúttal azzal a veszéllyel is fenyegetett, hogy túllépi az afrikai kontinens határait. Az első, nagy járvány Zaire-ban zajlott le, 1976-ban, de azóta, a nemzetközi együttműködések jóvoltából minden, nagyobb biokémiai kutató intézményben kitartóan dolgoznak a kórokozó természetének és hatásmechanizmusának földerítésén. Emellett természetesen azon is, hogy létrejöhessenek a betegség ellenszerei.


 
Azt hinnénk, rafinált matróz-csomóval állunk szemben, de nem: ez az egyetlen fonálból álló Ebola-vírus szerkezete, amelyet jól megmutat ez az elektronmikroszkópos felvétel.

Mi az Ebola?
Az Ebola egy vírus, amely az első járvány helyszíne alapján a Kongói Demokratikus Köztársaságban lévő Ebola folyóról kapta a nevét. Az általa okozott betegség állatról terjed emberre, azt azonban ma még nem tudjuk, hogy melyik állat lehetett a kiindulópont. Az Ebola az ún. Filovírusok (Filoviridae) családjába tartozik, és jelenleg öt fajtája ismert. (A család másik fontos képviselője az ugyancsak vérzéses lázat okozó Marburg-vírus.)
A Filovírusok, így az Ebola-vírusok is lineáris (vonalas), nem-szegmentált (tehát elkülönülő részekkel nem rendelkező), negatív egyszálú RNS-t tartalmaznak, amihez kovalensen nem kapcsolódnak fehérjék. (A kovalens kötés azt jelenti, hogy a kémiai kapcsolatban azonos vegyértékkel rendelkező atomok között jön létre a kötés, és így, két atompálya átfedésével egy molekulapálya keletkezik. Például ha két hidrogén atom találkozik, az egyesülésük során mindkettőnek két elektronja lesz és azon a kettőn osztoznak. Tehát: H* + *H = H−H =(H2) .) A virális – vagyis szaporodást, terjedést biztosító – genom kb. tizenkilenc kilobázis hosszúságú, és hét gént tartalmaz. A különböző típusú Ebola-vírusok a magjuk szerkezetében különböznek egymástól, és változó mennyiségű génátfedést tartalmaznak. Egy vírust annak alapján sorolnak az Ebola-vírusok közé, hogy eltér-e vagy nem a Filovírusoktól, főként a hozzá legközelebb álló Marburg-vírusoktól.

Valószínű, hogy a gyümölcsevő denevérek az Ebola-vírus legfőbb hordozói és terjesztői. Szerencsére közvetlenül ritkán találkozunk velük.

Hogyan terjed az Ebola-vírus?
A legfontosabb kérdés elsősorban mindenütt az, hogy vajon mi és hogyan segíti a vírus terjedését, hiszen ha ezt tudjuk, akkor könnyebben tudjuk korlátozni is.
A vírusok természetes hordozója még nem ismert. Egyelőre csak feltételezni lehet, hogy a denevérek terjesztik, de mellettük néhány ízeltlábú, sőt, növényféle is hordozhatja a vírust. A denevérekre azért kezdtek gyanakodni, mert az 1976-os zairei járvány kiindulási helyén, egy pamutgyárban jelentős számban voltak jelen, ezért okkal feltételezték, hogy tőlük került át a vírus az emberekre. A járványt követően kísérletképpen 19 gerinces és gerinctelen állatot és ezek mellett 24, különböző növényt is beoltottak Ebola-vírussal, amely azonban egyedül a denevéreket fertőzte meg, ami bizonyította a feltételezés indokoltságát. A vírusgazdákra az jellemző, hogy ők maguk nem lesznek betegek a vírustól, és ez történt a denevérekkel is. A további kutatások során, 2002 és 2003 között 1030 állatot, köztük 679 denevért gyűjtöttek be Gabon és a Kongói Köztársaság területéről, és ezek közül 13 gyümölcsevő denevérben sikerült kimutatni a vírus RNS-ét. 2005-ig összesen három gyümölcsevő denevérfajban mutatták ki a vírusfertőzés jelenlétét, így ma ezek az állatok számítanak a vírus legvalószínűbb természetes hordozójának. Emellett ugyanakkor elpusztult főemlősök  tetemeiben is kimutatták a vírusokat. Ám mivel ezek körében magas volt a halálozás (vagyis őket megbetegítette a vírus), ez ellentmond annak, hogy vírusgazdák lettek volna. Az viszont valószínű, hogy közvetítőkként vettek részt a vírusgazda denevérek és a főemlősök ill. az emberek között. Helyenként – mint pl. Nyugat-Afrikában – az emberek esznek denevérhúst, és ha nem sütik ki elég alaposan, vagy csak megfőzik, akkor abban bizony életben maradnak a vírusok is.
A vírus terjedését sajnos bizonyos szokások is segíthetik. Járványt indíthat el pl. az a fajta halotti szertartás, amelynek része a halottal való, közvetlen érintkezés, például a halott lemosása vagy utolsó megcsókolása. Mindez persze csak akkor hordozza a fertőzés veszélyét, ha eközben – tudatlanságból vagy tapasztalatlanságból – mellőzik a legfontosabb higiénés szabályok betartását és nem kerülik el az esetleges sebekkel vagy testnedvekkel való érintkezést. Sok helyütt még ma sem közismert, hogy a kórokozók emberi szemmel nem láthatóak, de ettől még ott vannak és hatnak.

Melyek az ebola tünetei?
A betegség kezdetben a vírusfertőzések szokásos tüneteivel jelentkezik: a betegeknek felszökik a lázuk és izomfájdalmakról panaszkodnak. Ezután azonban egyre súlyosabb lesz az állapotuk: hasmenés, hányás, fokozott vérzékenység alakul ki, majd sorra állnak le a legkülönfélébb szerveik. Végül, ha a betegséget nem sikerül megállítani, belső vérzések keletkeznek. Ilyenkor keringési sokk alakulhat ki, ami halálhoz vezet.
Mindez azért történik így, mert a fertőzés korai szakában a vírus elsődleges célpontjai az immunrendszer egyes sejtjei, elsősorban a monociták és a dendritikus sejtek. Az Ebola-vírus ezeken keresztül jut el a lépbe, a májba és a nyirokcsomókba. A vírus felszínén lévő, ún. glikoproteinek (GP1,2) segítik hozzá a vírust ahhoz, hogy összekapcsolódjon a sejtek felszínén lévő, különböző struktúrákkal (pl. lektinekkel, integrinekkkel és a TIM-1 molekulával), majd onnan jeleket továbbítson a sejtek belsejébe, a vírus felvételéhez szükséges folyamatok beindításához. Ha sikerül a behatolás, a fertőzött immunsejtekben a vírus elszaporodik, illetve a sejtek vándorlásával szétterjed a szervezetben. A vírusfertőzött dendritikus sejtek ezek után nem aktiválódnak, passzívak maradnak az immunrendszerben, ami hozzájárul ahhoz, hogy az emberi szervezet ne tudja kellő erővel beindítani a védekezését a vírussal szemben. Ugyanakkor a helyzettől aktiválódnak az ún. makrofágok, amelyeknek nagy szerepük van a gyulladásos betegségek kialakításában, hiszen ezek termelik a gyulladáskeltő citokint. Miután a sejtekben szaporodott a citokin, ezek segítségével a vírus meg tudja támadni az ereket belülről bélelő endotélsejteket is, amelyek a szervezet legkülönfélébb szerveiben is megtalálhatóak. Ezzel a vírus az érrendszer legfontosabb részeit teszi tönkre, és miközben súlyos véralvadási zavarokat is előidéz, gyakorlatilag lehetetlenné teszi a vérkeringés normális működését. Emellett a vírust még egy fehérje (az ún. Niemann-Pick C1;  NPC1 fehérje) is segíti a sejtekbe való behatolásban. 
A vírusnak egyedül a limfociták, vagyis a nyiroksejtek (a fehérvérsejtek egyik, legnagyobb csoportja) képesek ellenállni, mert ezek valószínűleg nem rendelkeznek olyan sejtfelszíni molekulákkal, amik lehetővé tennék a vírus bejutását.

Az Ebola az egyik legéletképesebb kórokozó. Ezért aki az Ebola-vírussal dolgozik, annak úgy kell felöltöznie, mint egy asztronautának.

Van-e gyógyszer vagy védőoltás az Ebola ellen?
A jelen pillanatban még sem speciális terápia, sem hatékony védőoltás nincs az Ebola kezelésére illetve megelőzésére. Egyelőre az orvosok annyit tudnak tenni, hogy azonnal elkülönítik a betegeket a többiektől, és ún. támogató (szupportív) kezeléseket alkalmaznak, vagyis megpróbálják a szervezet öngyógyítási folyamatait erősíteni. A betegségben 50-90 százalékban halnak meg a betegek, ami rendkívül magas arány, de azt is mutatja, hogy mindenkinek nem kell belehalnia. Az ötféle vírus közül kettő: a zaire-i és a szudáni okozza a legtöbb halálesetet, a további háromnál sokkal nagyobbak a túlélés esélyei. 
Vagyis van remény arra, hogy a tudomány meg fogja találni az Ebola-vírus gyenge pontjait, és annak módját, hogy gyengítse a hatását az emberi szervezetben. Mindenesetre addig mindenképp ott kell megakadályozni a terjedését, ahol lehet. Az Ebola sem kézfogással, sem cseppfertőzéssel (tehát tüsszentéssel, köhögéssel) nem átadható – akkora veszélye tehát nincs a járványnak, mint amekkorára olykor szeretik felnagyítani, ezért elég betartani bizonyos, speciális szabályokat. Vagyis: a fertőzésveszélyes helyzetekben vigyázni kell arra, hogy akik már gyaníthatóan megfertőződtek, vagy belehaltak a betegségbe, azokról semmiféle testnedv vagy vércsepp ne kerüljön mások testére, még a bőrük felszínére sem. Ennek érdekében pedig olykor fel kell adni néhány ősi szokást is. A szokások bármikor pótolhatók újabbakkal és másfélékkel, az egyes emberek élete azonban nem pótolható.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum