Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Versenyművek

2014. november 28., 18:24
 

Klasszikus zenei koncertek plakátjain gyakran látni a „zongoraverseny” vagy a „hegedűverseny” megjelölést. Sokan szó szerint veszik a kifejezést, és úgy képzelik, hogy a színpadon ilyenkor tényleges versenyzés zajlik, zongorák illetve hegedűk között, és ennek során valamelyik hangszer győz a végén. Annyiban indokolt az elképzelés, hogy a versenyművek zenéjében ott van a versengés szelleme is, de ez természetesen nem valóságos verseny. Inkább olyan párbeszéd, amelyben egy szólóhangszer és a mellette lévő zenekar felváltva világítja meg, részletezi, fokozza fel vagy csendesíti le, mutatja be másféle megközelítésben azt az érzelmet-gondolatot, amelyet a zene egy-egy tétele fölvet.


 
Egy zongoraverseny előadásán a szólóhangszer látványa uralja a teret.

Van másik neve is!
Mivel a versenymű a barokk korban keletkezett, amikor még mindennek latin ill. olasz nevet adtak, eredetileg concerto (ejtsd: koncsertó) volt a műfaj neve. Ebből lett a későbbi koncert elnevezés is, amelyet azóta kétféle értelemben is használunk: a szó versenyművet és hangversenyt egyaránt jelenthet.
A névadás két szálon haladt. A barokk kor előtt a különféle hangolások és megszólaltatási módok még nem tették lehetővé, és így elképzelhetővé sem, hogy az eltérő hangszercsaládok (tehát a billentyűsök, vonósok, fúvósok stb.) valaha is egyfajta közegben tudjanak megszólalni. Ezért ha mégis „összeengedték” a különféle hangszereket, akkor külön ügyelni kellett ezek kapcsolódási lehetőségeire, vagyis arra, hogy egymáshoz illeszthetőek legyenek a hangszerek. Az ennek megfelelő, latin szó az „összeköt, egyetért, megállapodik” jelentésű conserere ige volt, amelynek alapján konszortnak nevezték a többféle hangszert is tartalmazó együtteseket. Így ez a szó vált a későbbi concerto kifejezés egyik alapjává. De ugyanígy az alapjává válhatott a „versengés” jelentésű concertare is, amelyet az egyik, neves barokk zeneszerző, Michael Praetorius egy zeneelméleti összefoglaló írásában a versenyművek névadási kiindulópontjának tartott. És mivel a kettő nem zárja ki egymást, mindkét kifejezést egyformán az elnevezés gyökerének tekinthetjük.

Kik játszanak egy versenyműben?
A versenyműben vagy concertóban egy vagy több szólóhangszer áll szemben a teljes zenekarral, és hol felelget annak, hol teljes mértékben összeolvad vele. Mivel a barokkban az egyik legkedveltebb műfajjá vált, szinte minden jelentősebb hangszerre írtak versenyművet. Így nagy számban maradtak fenn hegedűre, oboára, csembalóra, fuvolára, fagottra és csellóra írt concertók, többek közt Vivalditól, Bachtól és Telemanntól. Később az is gyakori volt, hogy ugyanazt a művet hegedű és zongora átiratban is előadták. Idővel a hangszerek fejlődése és speciális lehetőségei, de magának a műfajnak a formálódása is egyre inkább kizárták ennek lehetőségét. Bach egyedülálló versenyműveit azonban a mai napig játsszák zongorista illetve hegedűs szólistával.
A versenyművek általában háromtételesek, és a gyors-lassú-gyors tempóbeosztást követik. Belső szerkezetük a szonátaformához kapcsolódik.

A huszadik század egyik, legnagyobb zongoristája Szvjatoszlav Richter volt, aki különösen sokat járt Magyarországra, így még magyar lemezfelvételek is készültek vele.

Hányféle versenymű van?
A barokk korban a „szólista kontra zenekar” forma mellett kialakult a „kisebb zenekar kontra nagyobb zenekar” forma is – ezt hívják concerto grossónak. Ebben több szóló hangszer áll szemben a teljes zenekarral. Amikor két vagy három hangszer áll szemben egy nagyzenekarral, akkor kettős- ill. hármasversenyről beszélünk. Ilyenek szintén voltak már a barokkban is, a romantika korában pedig még népszerűbbekké váltak. A zeneirodalom egyik, legszebb kettősversenye Bach szerzeménye (d-moll kettősverseny), amelyben két hegedű játssza a szólót, a zenekar mellett. A mű lassú tétele az egymásba fonódó dallamszövési technikának, és ezen keresztül a meghittség, az intimitás kifejezésének egyedülálló, különleges példája. De ugyanilyen különleges Mozart kettősversenye is, amelyben egy fuvola és egy hárfa „verseng” a zenekarral. A romantikus Brahms a-moll kettősversenye egyszerre izgalmas és bensőséges attól, hogy a zenekar mellett egy világosabb hangú hegedű és egy mélyebb gordonka szól.
Beethoven 1803-ban írt, C-dúr hármasversenyében zongora, hegedű és cselló alkotja a kisebb csoportot, a nagyobb erejű zenekar mellett. A felállás a drámai és lírai hangulatok rendkívüli gazdagságát teszi lehetővé. Az idők során a zongora és a hegedű váltak a legjellemzőbb szólóhangszerré, de ma már szinte minden hangszerre írtak versenyműveket.

Melyek a leghíresebb versenyművek?
A rendszeres zenehallgatók jól ismerik Bach ún. Brandenburgi versenyműveit (ezekben kisebb csoportok a szólisták), de emellett a fenn maradt, kevés számú hegedűversenyeit is. Természetesen az előadón is múlik, hogy milyen élményt jelentenek ezek a hallgatóknak, de ha csak nem favágók módjára, mechanikus módon adják elő, ezek ma is a legmélyebb élményekké válhatnak. Mozart hegedű- és zongoraversenyei még annál is népszerűbbek. Mozart öt hegedűversenyt írt, nagyon rövid időn belül, még fiatal korában. A legnépszerűbb ezek közül a D-dúr és az A-dúr hegedűverseny. A zongoraversenyek száma nála ennél jóval nagyobb: összesen huszonhetet írt, tizenhét éves korától kezdve. Mindegyikre jellemző, hogy külön tematikával ajándékozza meg a szólistákat, és ezzel nagyon nagy változatosságot is nyújt, az egyébként is nagy hangulati gazdagság mellett. Legismertebb a d-moll zongoraverseny, amely, mint általában az ebben a hangnemben írott darabok, elsősorban drámai mélységekben jár.
Az eddigi szerzőkkel szemben Beethoven csak egyetlen hegedűversenyt írt (D-dúr), ám az a zeneirodalom egyik csúcsát jelenti. Ahogyan Brahmsé, Csajkovszkijé és Mendelssohné is kikerülhetetlen a nagy hegedűsök számára. A zongoraversenyek a klasszikus és a romantikus korszakban a leglátványosabb és legtöbb lehetőséget nyújtó darabokká váltak. A múlt század kiemelkedő zongoristái elsősorban Beethoven, Schumann, Brahms, Csajkovszkij, Chopin, Grieg és Bartók zongoraversenyeit adták elő a leggyakrabban. De Ravel bal kézre írott zongoraversenye sem maradt le a népszerűségben.
A versenyművek valószínűleg ugyanolyan örökéletűek lesznek, mint a szimfóniák, hiszen a kettősség eleve mindig képes valamiféle többletet hozzáadni a zenekarok amúgy sem színtelen hangzásvilágához.

Itt meghallgathatod Vivaldi hegedűkre írt, a-moll kettősversenyét, amely a hangneme ellenére inkább dinamikus és életvidám.
(A moll hangnemben írt művek általában több szomorúságot fejeznek ki, mint vidámságot.)

 

Lévai Júlia

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum