A fonográfról

2015. január 23., 13:16
 

Ha végignézünk a mai hangrögzítőnkön, azt látjuk, hogy egyre gyorsabban válnak múzeumi tárgyakká azok az eszközök, amelyeket pedig nemrég még nagyon sokan használtak. Az mp3-mas és az ahhoz hasonló lejátszók terjedésével szinte már a CD-lejátszók is kezdenek el-eltünedezni. Hát még a fonográfok! Pedig ezek a maguk idején valósággal forradalmasították az európai kultúrát, éspedig egyszerre több területen is.


 
Ilyen volt Edison fonográfja. Az oldalán jól látszik a henger tekeréséhez fölszerelt karocska is.

Két henger és egy tölcsér
Az első hangrögzítő eszköz, vagyis a fonográf az izzólámpák történetéből is jól ismert Thomas Edison találmánya volt. Az elnevezés a görög phoné = hang és a graphó = ír szavak összetétele, magyarul tehát hangírót jelent. Az 1877-ben megszülető találmány nemcsak rögzítette a hangot, hanem többször lejátszhatóvá is tette. A szerkezet alapja egy fémágyakra helyezett, vízszintes fémtengely, amely egy vele összeillesztett, szintén fémből készült hengert forgat. A hengert sima ónlemezzel (sztaniollal) borították be, amely alkalmas arra, hogy megőrizze a hangrezgések jeleit. A hangrezgéseket pedig egy tompa hegyű acéltű vezette rá a hengerre, egy tölcsértől. A beszélők vagy az énekesek, zenészek a tölcsér előtt mondták vagy énekelték-játszották el azt, amit rögzíteni akartak. A hangrezgésekre egy kör alakú csillámlemez rezonált, vagyis ez volt a jeladó készülék, ennek réz foglalatához csatlakozott a tölcsér, amely fölerősítette a rezgéseket.
A tengelyt és hengert pontosan kidolgozott és teljesen egyforma magasságú csavarmenettel látták el, úgy, hogy a bal oldalon lévő tengelyágy anyacsavarként is szolgált a tengely számára. Ez azért volt fontos, hogy a henger minden teljes fordulásnál egy csavarmenettel előre haladjon, vízszintes irányban, vagyis a rá rótt jelek ne egymásra kerüljenek, hanem a hengeren egy folyamatosan tekeredő, spirális vonalat írjanak le. A hangok így egy olyan barázdát hoztak létre a henger sztaniol felületén, amely pontosan őrizte a magasságok és az erősség keltette hullámokat, a barázda szélességében ill. mélységében. Ezekből a barázdákból ezután úgy tudták visszajátszani a fölvett szöveget vagy zenét, hogy a hengert a kezdő állásba helyezték, a tűt szintén visszatették a barázda elejére, és egy mechanikus, kézi tekerővel igyekeztek a hengert lehetőleg olyan sebességgel forgatni, mint a felvétel alatt. A tű tehát most visszafelé, a tölcsér felé közvetítette a hengerről a barázda jeleit, a csillámlemez segítségével. Az ónlemezek helyett később viaszréteggel bevont hengereket használtak. A fonográfhenger az 1880-as évek közepéig uralta a hangrögzítést, amikortól azután egyre többen kezdtek el dolgozni az eszköz tökéletesítésén. Így jutottak el a gramofonhoz, majd a CD-lejátszókhoz.

Kodály Zoltán egyik legismertebb képe ez, amelyen egy fonográf előtt ül és a kottáiba mélyed.

Kik használták először Magyarországon a fonográfot?
A kiváló etnográfus és műfordító, Vikár Béla (1859 - 1945) volt az, aki – egyébként Európában elsőként – már meglehetősen korán, 1894-től fonográfot vitt magával, a falvakban tett gyűjtőútjaira. Eredetileg a Kalevala fordításához akart hiteles, népnyelvi adatokat gyűjteni. A kutatók addig gyorsírással jegyezték fel a gyűjtött szövegeket, ami mindenképp nehézkesebb volt, mint a hangrögzítés. Így Vikár kihasználta az éppen akkor megjelenő technikai újdonságot. És mivel tudta, hogy kincsesbányában járkál, hiszen a paraszti és pásztortársadalom köreiben még természetes módon élnek a régi dallamok is, rögtön ezek közül is fölvett, amennyit csak tudott. Útjai során a fonográfnak köszönhetően mintegy hétezer dalt sikerült rögzítenie. Mivel azonban ő maga nem volt zenész, a hangfelvételeit, vagyis a fonogramjait Bartók kottázta le.
Vikár 1900-ban a Párizsi Világkiállításon megrendezett Ethnográfiai Kongresszuson ismertette a módszereit és az eredményeit, amivel nagy feltűnést keltett. (A sokoldalú kutató a finn mellett francia, német, angol, grúz, észt és norvég nyelvből is fordított, az 1910-es évektől pedig az eszperantó mozgalom egyik legaktívabb támogatója lett.)
Népdalgyűjtései pedig itthon jelentős inspirációt jelentettek Bartók és Kodály számára, akik 1905-től kezdve maguk is fonográffal kezdték járni az országot ill. a szomszédos országokat. Útjaik során, szinte az utolsó pillanatban rögzíteni tudták azt a parasztzenét, amely a magyar zenei nyelv anyanyelvét adja, de amelyet a népies műdalok és az egyéb, kávéházi stílusok egyre inkább elkezdtek kiszorítani.
Kodály a Nyitra megyei Zobor-vidéken kezdte meg a gyűjtést, Bartók pedig különböző dunántúli és alföldi gyűjtések után 1910-ben Csík megyében dolgozott. Innen hozta azután azokat az ötfokú (pentaton) dallamokat, amelyek ismeretében azután más országrészekben (pl. a Dunántúlon) is fel tudták térképezni a magyar népzene legmélyebb rétegeit. Kodály, aki szintén követte őt Csíkba majd Bukovinába, műveiben kiemelt helyen alkalmazta később a pentatóniát. Egyik, legismertebb zenekari művének, a Fölszállott a páva-változatok egy magyar népdalra című darabnak is egy pentaton dallam az alapja. Ezt azonban már nem ő, hanem a hozzájuk csatlakozó Seemayer Vilmos gyűjtötte, a Somogy megyei Surdon, 1937-ben.

Az 1973-ban megalakult Fonográf együttes zenéjét már legkevésbé sem fonográfhengereken, hanem az akkoriban uralkodó fekete bakelit lemezeken adták ki. Ma már ezek a lemezek is muzeális értékűek, és alig akad lemezjátszó, amelyen az eredeti példányaikat visszahallgathatjuk.

A Pátria felvételek digitalizálása
A fonográf nélkül valószínűleg sok dallam elveszett volna a magyar népzene hatalmas tárából, amelynek egyik, nagyon fontos dokumentumává lett a Vikár-gyűjtésekből eredő, Pátria nevű hangfelvétel-gyűjtemény. Ennek fonográfhengereit a hetvenes években Sztanó Pál, a magyar népzenei hangarchiválás első, kiváló szakembere kezdett el átjátszani korszerűbb eszközökre, a Zenetudományi Intézetben. Ugyanakkor a mai technikák nélkül ezeknek a hengereknek a jó része is elveszne, vagy legalább is károsodna. Éppen ezért az ő munkáját 2005-től már a legmodernebb eszközökkel folytatták, az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetében. Itt a hengereket fényletapogatással és grafikus feldolgozással alakították át digitális matematikai értékekké, amelyekből azután könnyen megállapítható, hogy milyen volt az eredeti felvételeken a barázda vágótű formálta felülete. Ezzel a módszerrel ki lehet szűrni a lágy hengerekről azokat a behatásokat és torzulásokat, amelyeket a későbbi lejátszások okoztak azokon.
Így végül mégiscsak kiderül, hogy nincs is olyan nagy távolság a fonográf és a digitalizálás között – ahogyan a mai zenékben is összetalálkoznak a régi dallamok a modern hangszerekkel, és kiválóan megvannak egymással, akár egy miniatürizált hanghordozón is.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum