Az ókori színházakról

2015. március 31., 13:58
 

A hetvenes évek végétől március 27-dikén a színházakat és színészeket ünnepeljük – ez a színházi világnap. Eredete egy 1957-es eseményre nyúlik vissza: annak az évnek a márciusában nyílt meg Párizsban a Nemzetek Színháza, amely hosszú időn át a világ minden tájáról fogadta a kiemelkedő színházi produkciókat. A világnap dátumát pedig később ennek emlékére határozták meg. A világnap apropójából érdemes visszatekinteni arra a korszakra, amelyben megszülettek a dramatizált játékok első színterei.


 
A görög színházakban a színészek magasított talpú sarukat, ún. kothornoszokat viseltek (latinosan: koturnus), hogy a messzebb ülők is jól láthassák őket. A huszadik századra aztán ez lett belőle.

Hol játszottak az első színészek?
Kezdetben, az ókori görögöknél a legfontosabb közösségi terek: a piacok kínálták a legjobb lehetőséget arra, hogy ott a színészek jeleneteket játsszanak el Dionüszosz isten és egyéb, mitológiai lények képzelt tetteinek soraiból. Ezek a többnyire álarcokban előadott játékok azonban annyira népszerűek lettek, hogy kinőtték a piacokat. Ezért a Kr. e. 5-dik században Athén központjában, a fellegvártól keletre eső részen lassan állandó színjátszóközponttá alakult át az a szentély, amelyben már addig is rendszeresen mutattak be áldozatokat Dionüszosznak. Az oltárral szemben egy domboldal volt, amely kiváló lehetőséget kínált arra, hogy nagyon sok ember jó rálátással helyezkedjen el rajta. A görögök kihasználták ezt a lehetőséget, és miután a lejtőt jobbról-balról megerősítették egy-egy földtöltéssel, padokat helyeztek el a domboldalon. A padokat félkör alakban és lépcsőzetesen építették be, majd az egész teret sugárszerű vonalakban felfutó lépcsőkkel osztották fel ék alakú szektorokra, akár egy tortát. Ez az elrendezés nemcsak azt biztosította, hogy mindenhonnan jól lehetett látni, hanem azt is, hogy jó legyen a tér akusztikája, vagyis a hangok visszaverődése segítse a szövegek megértését. Ez a fajta színház három részből állt: az orkhesztrából, a theatronból és a szkénéből. Mindhárom szó ismerős lehet a mai színjátszás területéről is. A színészek a középen lévő, döngölt talajú orkhesztrában léptek föl (a szó a görög orkheomai=táncol származása; ma az orkesztra szó a zenekari árkot jelenti), és e mögött állt a szkéné. Ez kezdetben vagy egy sátor, vagy egy bódé volt, amelyben az előadáshoz szükséges kellékeket és ruhákat tartották. (Az első neve egyébként, épp a tartó jellegre utalva szkénothéké volt, amelynek második felét őrzi a magyar téka szó is.) Később a szkénéből egyre komolyabb színpadi építmények és technikák fejlődtek ki, de a szót átvitt értelemben a szcéna=jelenet szó is őrzi. A díszletek megjelenése az egyik legnagyobb drámaíró, Szophoklész nevéhez köthető. Ő javasolta elsőként, hogy a bódé egyik oldalára fessék fel egy palota vagy egy templom képét, hogy ezzel érzékeltessék a játék színhelyét. Gyakran oszlopokat is építettek a festmény elé, hogy még élethűbb legyen. Emellett a szkénében leleményes gépeket is használtak, a hatás fokozására. Ezeket egy másik, nagy drámaíró, Euripidész szorgalmazta. Az ő idejében találták ki, hogy egy kerekekre rögzített, ki-be tolható emelvényt használnak a helyszínváltás érzékeltetésére. Így például ha azt akarták megmutatni, hogy az egyik hős közben már meghalt és kiterítve fekszik a ravatalán, akkor rátettek egy bábut az emelvényre, és kitolták a theatron, vagyis a nézőtér elé. (A szó a theaomai=szemlél kifejezésből ered, és később a teljes színházat jelentő teátrum szó lett belőle.)
A görög színház egyetlen hátránya az volt, hogy nem fedte tető, és oldalról sem védte semmi. Ez azonban az ottani időjárási viszonyok közt legfeljebb az erős napsütés miatt okozott gondot. Ami ellen azonban gyakran kellett védekezniük (fehér kendőkkel és a fejük fölé kifeszített baldachinszerűségekkel), hiszen itt már verseny formájában vitték színre a darabokat, és a verseny három napon át tartott, hajnaltól késő délutánig. Az első sorokat a város előkelőségei ill. a verseny bírái számára tartották fenn. A későbbi kutatások szerint egy-egy ilyen versenyen tizenhét ezer, olykor akár harminc ezer néző is ott izgulhatott a padsorokon.

A képen jól látható, milyen hatalmas teret fogott be a görög Epidauroszban az ókor egyik legszebb körszínháza. A városban Aszklépiosznak, a gyógyítás istenének emeltek szentélyeket, így ez egyúttal az ókori világ leghíresebb gyógyító helye is volt.

Ki tartotta fenn a görög színházat?
Athénban a kultúrát az egyik legfontosabb társadalmi tényezőnek tekintették, ezért a színházat a városállam és annak gazdagabb polgárai közösen tartották fenn. A drámaversenyek idején a város megbízott egy tisztviselőt, aki eldöntötte, hogy melyik darab alkalmas a megjelenítésre.  Ezután egy-egy gazdag polgárt érte az a megtiszteltetés, hogy megbízták a kórus megszervezésével, valamint a díszletek és a ruhák előállíttatásával. Mindezt a saját pénzükből kellett fedezniük, amit azonban szívesen tettek, hiszen nemes ügyhöz járultak hozzá. Ők voltak tehát a mai mecénások, kulturális támogatók előfutárai. Amikor összejött a kórus, egy külön karvezetőt szerződtettek (ugyancsak pénzért), aki betanította a karnak a szükséges – prózai, de emelt hangon elmondott – szövegeket. A karvezető gyakran azonos volt a drámaíróval vagy a költővel. Mindezek mellett megbíztak tíz játékbírót is (ma úgy mondanánk: szerkesztőt és rendezőt), akik megállapították a versenyzők sorrendjét, majd közülük öten szavazati jogot is kaptak, a darabok megítéléséhez (mint ma a zsűritagok). Ők voltak azok, akik végül a három pályázó közt felállították a minőségi sorrendet, és mindhárom résztvevőt megjutalmazták. A dicsőséget jelző babérkoszorút azonban csak az első helyezett kaphatta meg. Az öt bíró döntésébe erősen belejátszott a nézőtér véleménye: ha valamelyikük a közönségnek nem tetsző kritikát mondott, azt akkora felzúdulás kísérte, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Nagyon valószínű, hogy a felkészült és hangosan, hosszasan kifejtett, alapos ellenérvek mellett olykor tojások és paradicsomok is röpültek a theatronból. Már csak azért is, mert hiszen a nézők sem csak úgy, dilettánsok módjára ültek ott. A rászorulók maguk is pénzt kaptak azért, hogy ott voltak, éspedig annyit, amennyi kiesett a keresetükből azon idő alatt, amely közben a színházban töltötték az idejüket. Ezért viszont okkal érezték úgy, hogy maguk is meg akarnak dolgozni a kapott pénzért, és részt akarnak venni a művek értékelésében. Amihez be is fektették az érveléshez szükséges, szellemi, esetleg hajítástechnikai munkát…

Róma egyik legjelentősebb szimbólumát, az amfiteátrumot Vespasianus császár (a Falvius-dinasztia első császára)  idején kezdték építeni, azon a helyen, ahol egykor egy mesterséges tó volt, Nero palotájának parkjában. A Colosseum elnevezést valószínűleg a szintén ott álló, hatalmas Nero-szoborról kapta. Az építkezést 80-ban avatta fel Vespasianus fia, Titus, de csak 82-ben fejezte be Titus testvére, Domitianus. Az elliptikus alaprajzú, 188 méter hosszú és 156 méter széles, 48,5 méter magas építmény mészkőből, tufából és téglából készült. Az, hogy ennyire viharvertnek látszik, részben a háborúknak, részben a földrengéseknek köszönhető.

Mióta építenek amfiteátrumot?
A görög színházi forma a hellenizmus idejére oly mértékben megszilárdult, hogy – mint annyi minden egyéb – a rómaiak számára is mintaként szolgált. Igaz, a kerek alaprajzú, lépcsősen emelkedő üléssorokkal ellátott építményeket először inkább gladiátorjátékokra, állatviadalokra használták, s csak később váltak a színészek a főszereplőkké bennük.
Az első amfiteátrumszerű építményeket az ókori Rómában építették, de már masszívabbra az athéninál: a többnyire ovális küzdőteret olykor több szintes árkádok is tagolták. Az építményt először Julius Caesar idején kezdték amfiteátrumnak nevezni, Kr. e. 46-ban, a görög amphi=körül, és theatron=színház szavak alapján. A korai amfiteátrumok viszont teljes egészükben fából készültek, épp ezért gyakori volt bennük a tűzvész. Elsőként
Statilius Taurus építtetett olyan amfiteátrumot, a Campus Martiuson, amely már részben kőből készült, Kr. e. 30-ban. Végül azonban ez is tűzben pusztult el. Rómában az első állandó, kőből készült, jelentős méretű amfiteátrum az Amphiteatrum Flavium volt, amelyet ma is ismerünk, Colosseum néven. Ezután a terjeszkedő birodalomban sok helyen épült amfiteátrum, többek közt az óbudai Aquincumban is.
Néhány jó állapotban fennmaradt, ókori amfiteátrumban ma is rendeznek koncerteket, színházi vagy operaelőadásokat, hiszen ahol sok ember élheti át ugyanazt az élményt, annak mindig van valami különleges, semmihez sem hasonlítható varázsa.

 

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum