Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Az életmentő inzulin injekció

2015. április 24., 18:07
 

Kilencvenkét éve, 1923. április 15-én került forgalomba a cukorbetegek számára életmentő inzulin. Addig a cukorbetegség sok szövődménnyel és korai halállal járó betegségként szedte az áldozatait, igen nagy számban. Az első inzulin-injekciót 1921. július 27-dikén adta be Frederick Banting kutató egy fiatal betegnek, az utolsó pillanatban. A beteg akkora már csonttá-bőrré fogyva feküdt az ágyban, de az ettől kezdve rendszeresen megkapott inzulintól visszatérhetett az életbe.


 
Így néz ki a hasnyálmirigy Langerhans-szigete, a béta-sejtekkel és az emésztőenzimeket termelő sejtekkel körülvéve (hematoxylin-eosin-festés). Az inzulin a béta-sejtekben termelődik, a táplálékkal felvett cukorból, majd receptorokon keresztül kapcsolódik a test egyes sejtjeihez (a máj-, izom- és zsírsejtekhez), miközben apró pórusokat nyit a sejtmembránon. A sejtek ezeken a pórusokon keresztül tudják felvenni a glükózt, amelyet energiaforrásként használnak. A máj és az izom sejtjei emellett a glükóz tárolására is képesek (szénhidrát – glikogén – formájában).

Mi az inzulin?
Az inzulin a hasnyálmirigy ún. Langerhans-szigeteiben keletkező polipeptid hormon. Nevét a keletkezési helye nevében is szereplő, latin insula = sziget szó után kapta. A szénhidrátok, fehérjék és zsírok anyagcseréjének szabályozójaként nélkülözhetetlen az emlősök szervezetében. A szervezet sejtjei csak inzulin jelenlétében képesek felvenni a vérből a táplálásukhoz nélkülözhetetlen glükózt, ezért az inzulin hiánya nagyon súlyos zavarokat okoz, és cukorbetegség (más néven: diabétesz) kialakulásához vezet. Ennek legfőbb tünete, hogy a vizeletben és a vérben kórosan megemelkedik a cukor szintje. Amikor már ismerték a betegség tüneteit, az orvosok – bármennyire is nehéz és veszélyes feladat volt ez a számukra – a betegek vizeletének megkóstolásával állapították meg, hogy mit rejt azok állapota. Sokáig úgy tudták, hogy a rosszulléteket a vesék rossz működése okozza. A 17-dik század közepére azonban már felismerték, hogy a betegeknek nemcsak a vizeletében, hanem a vérében is felhalmozódott a cukor, és ebből arra következtettek, hogy a gondokat a veséénél általánosabb anyagcsere problémák okozzák.
Az angol Viktória királynő orvosa volt az első, aki a betegek hasnyálmirigyében felfedezte azokat az apró kristályokat, amelyeket később inzulinként azonosítottak. Azt feltételezte, hogy ezek jutnak be valamilyen módon a véráramba és befolyásolják a cukorháztartást. A feladat tehát ettől kezdve az volt, hogy egyrészt be kellett azonosítani, el kellett különíteni (szakszóval: izolálni; szintén a „sziget” jelentésű szóból) a hasnyálmirigyben a cukorbetegséget előidéző anyagot, másrészt meg kell oldani a visszapótlását a szervezetbe. Az első lépést a hasnyálmirigy beazonosításához és pontos működésének feltárásához egy német patológus, fiziológus és biológus, Paul Langerhans (1874-1888) tette meg, 1869-ben. Ő írta le a hasnyálmirigy szigeteit, amelyeket később természetesen róla neveztek el. (A híres magyar viccelődő kedvnek azóta is örök beugrató elemei a Langerhans-szigetekre tervezett nyaralások…) Húsz évvel később, 1889-ben Josef von Mering és Oskar Minkowski Strasbourgban azzal igazolta a felfedezést, hogy kivette a hasnyálmirigyet egészséges kutyákból, amelyekben ennek következtében cukorbetegség alakult ki.

A két kísérletező, Best és Banting, egy kísérleti kutyával. Sajnos elkerülhetetlen, hogy az emberi alkalmazások előtt más élőlényeken próbálják ki a gyógyszereket. Az emberek mentségére: a kísérletek során a kutatók mindig arra törekszenek, hogy a lehető legkevesebb szenvedést okozzák az állatoknak.

Hogyan jutottak el az injekcióig?
Ezzel azonban még sem az anyag izolálására, sem a visszapótlására nem voltak meg az eszközök. Mindenesetre 1913-ra egy torontói orvos, John James McLeod minden, addig megismert tudnivalót összefoglalt egy könyvben, amely így jó segítséget nyújtott a további kutatásokhoz. 1916-ban az eddigiek alapján a bukaresti Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem fiziológiaprofesszorának, Nicolae Paulescunak elsőként sikerült izolálnia a keresett anyagot, amelyet ő akkor a hasnyálmirigy (pancreas) neve alapján pancreinnek nevezett el. Nagyjából ezzel egy időben kapcsolódott be a téma kutatásába a szintén kanadai orvos, Frederick Grant Banting, akit az is sarkallt, hogy az egyik legjobb barátját éppen az akkor még gyógyíthatatlan cukorbetegség miatt kellett elveszítenie. Banting szintén kísérletekbe kezdett, amelyekhez a már említett John J. R. Macleod adott a számára annyi támogatást, amennyit tudott. Az akkori körülmények között ez egy nem túl jól felszerelt, de mégiscsak alkalmas laboratóriumot jelentett. Banting vágóhidakról szerzett állatok hasnyálmirigyeiből próbálta kivonni a hormont, amelyet addigra már a Langerhans-szigetek ismeretében inzulinnak neveztek. Az inzulin kivonása azonban több okból is igen nehéz feladatnak bizonyult. A legfőbb probléma az volt, hogy a folyamat során a hasnyálmirigyben termelődő emésztőenzimek elpusztították az inzulint. Banting közvetlen munkatársával, az akkor még orvostanhallgató Charles H. Besttel (1899-1978) és Clark Noble-lal (1900-78) kitartóan dolgozott ennek megoldásán, majd alkohol közbeiktatásával sikerült is hatástalanítaniuk az enzimeket. Ezután konyhasós oldatot készítettek a hasnyálmirigy hormonjából, amely ettől alkalmassá vált az injektálásra. Az első adag hasnyálmirigy-kivonatot egy haldokló négylábúba fecskendezték be, akinél azonnal sikert értek el: a kutya néhány órán belül tünetmentessé vált! Sajnos azonban a szer egyszeri adagja nem bizonyult tartós hatásúnak, ezért az állat néhány nap múltán, a tünetek kiújulásával elpusztult. A sikerek alapján azonban Banting korszerűbb laboratóriumot kért, amelyet meg is kapott. Emellett egy tapasztalt tudós, Bert Collip (1892-1965) is bekapcsolódott a további munkákba. Ő letisztította, standardizálta (vagyis mindig azonos minőségi szinten gyárthatóvá tette) és nyulakon tesztelte az inzulint. Így jutottak el ahhoz, hogy a húszas évek elején már embereknek is be merték adni az injekciót.  
A kutatói társaság első eredményeit 1922-ben mutatta be a Canadian Medical Association Journal. Egy év múlva, 1923-ban pedig Banting és MacLeod megosztva megkapta az orvosi Nobel díjat, amely azonban nem csupán sikert, hanem konfliktust is jelentett. A két kutató ugyanis – okkal – fel volt háborodva azon, hogy a csoport többi tagjai, akik pedig ugyanakkora odaadással vettek részt a munkákban, nem részesültek a díjban, pontosabban az azzal járó hírnévben. Ezért Banting legalább a díjjal járó pénzt megosztotta Besttel, s egyes hírek szerint Macleod is ugyanígy elfelezte a pénzét Collippal. Bantinget hamarosan professzorrá nevezték ki, és 1930-ban egy új intézetet is alapítottak számára.
1941-ben Banting már ötven éves volt és ezért nem kapott behívót a háborúba. Ő azonban annyira fontosnak tartotta a részvételét, hogy önként jelentkezett szolgálatra. A kanadai hadsereg összekötő tisztjeként repülőkön is kellett utaznia, és egy ilyen út során, Új-Foundland fölött lelte a halálát, egy repülőszerencsétlenségben. Az ő emlékére születésnapja, november 14-dike lett a diabétesz világnapja.
Mivel Best és Banting az inzulin szabadalmát nem védte le, a szer szabadon elérhetővé és a többinél jóval olcsóbbá is vált. Önzetlenségüknek köszönhetően az inzulinkezelés gyorsan elterjedt a világon, személyük pedig erkölcsi példaként állhat, minden, jövendőbeli kutató előtt.
A további, sokak részvételével elvégzett kutatások jóvoltából ma már nemcsak injekciókkal, hanem ennél egyszerűbb, tapaszos megoldásokkal is segíteni lehet a cukorbetegeken, akik így azt is elkerülhetik, hogy a betegség szövődményei további szenvedéseket okozzanak a számukra.

 

Lévai Júlia

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum