Hálók

2015. május 18., 12:33
 

Néhány évtizede még a mindennapi élet gyakori részei voltak a hálók, mint használati tárgyak. Aki nem fonott kosárral ment vásárolni, az ún. neccet, hálóból varrt bevásárlószatyrot vitt magával (ezt szépnek ugyan nem mondhattuk, de tartós és rugalmas volt, amellett üresen kis helyen elfért, akár a zsebben). Sokan a frizurájuk épségét is hajhálóval igyekeztek megőrizni. Egy ideig a nők körében a neccharisnya, vagyis a nagy lyukakkal szőtt, többnyire fekete harisnya volt a divat. Mára a divatban csak a háló jellegű csipkekabátkákban látjuk viszont, mindennapos eszközként pedig szinte csak a halászok használnak hálót. A többség inkább elvont fogalomként találkozik vele, a matematikában, a csoportlélektanban („kapcsolati hálók”) vagy a világháló használatakor. De honnan is vette az ember az ötletet?


 
A pókselyem egymáshoz simuló fehérjeszálakból áll, és ez a rendezett szerkezet biztosítja a kivételes szakítószilárdságot. A tudomány régóta próbálkozik a mesterséges előállításával, de eddig ez nem járt túl sok sikerrel.

Az ötletadók a pókok
A természetben a pókok specialitása a hálószövés. Az első hálószövő pókok 250 millió évvel ezelőtt jelentek meg a Földön, amikor még egyedül voltak ezzel a „tudományukkal”. Azóta sokan igyekeztek kideríteni, hogy vajon mivel is érik el ezek a nem túl nagy állatok, hogy a világ egyik legerősebb szövedékét állítsák elő. Még az amerikai Skylab űrállomáson is vizsgálták a pókok hálószövését. Mint kiderült, a pókokat a súlytalanság körülményei sem zavarják a munkájukban, az egyetlen eltérés, hogy a szokásosnál jóval vékonyabb hálókat szőnek.
Eddig egy amerikai biológus írta le a legrészletesebben, hogy melyek az előállítás fortélyai, és hogy milyen sokoldalúan használják fel a pókok a szövedékeiket. (A pókhálók különféle vizsgálatairól többnyire a ScienceDaily című tudományos portálon adtak hírt.)
A pókháló anyaga, a pókselyem az egyik legszilárdabb anyag, amit ismerünk. Fehérjéből áll, de szakítószilárdsága az acélénak a háromszorosa: egy kifeszített, ceruza vastagságú pókfonállal akár egy repülőgépet is meg lehetne állítani.
A pókok szervezetében a potrohukban lévő selyemmirigyek termelik ki a hálóhoz szükséges selymet. A különböző célú hálók szövéséhez a pókoknak összesen hét fajta mirigyre van szükségük (igaz, mind a hét, együtt egyik fajnál sincs jelen). Másfajta selyem kell a háló alapjához, és megint más a peték beburkolásához vagy a zsákmány bebugyolálásához. A pókselyem folyékony állapotban termelődik a pók szövőmirigyében és a levegőn polimerizálódik, vagyis a kis molekulájú vegyületeinek azonos molekulái melléktermék keletkezése nélkül óriásmolekulává egyesülnek. A legvékonyabb selyemszál 0,00002 mm vastag.

Ez a pók arra készül, hogy egy alatta mászkáló rovarra dobja a hálóját.

A pókok hálószövése genetikai program, amely azonban elég rugalmas ahhoz, hogy az állat az adott körülményekhez alkalmazkodjon. (Matematikusoknak már sikerült is megalkotniuk a pókhálószövés algoritmusát.) A körülményekhez való alkalmazkodás során pedig a pókok a hálók gazdag variációit hozták létre. A három legnagyobb típus a csapóajtós, a csőhálós és a koronghálós megoldás, de még ezek közt is sok a további változat. A sátoros pókok például bonyolult szerkezetű hálókat szőnek, a hálóvetők pedig aprócska hálót dobnak az alattuk elsétáló zsákmányra. Emellett a szaporodásban is van szerepe a pókselyemnek: a hímek ebbe burkolva adják át a spermiumokat a nőstényeknek, miközben bonyolult kódot kopogtatnak ki a hálón, nehogy a nőstény zsákmánynak higgye őket.
Érdekes módon egyetlen tevékenységhez egészen biztosan nem használnak a pókok hálót, és ez éppen a halászás. Nemrég fedezték fel, hogy léteznek halászó pókok is, amelyek a rovarok mellett halakkal is táplálkoznak. Ezeket azonban nem hálóval, hanem a mellső karjaikkal kapják el, a víz partján, lesben állva. Gyakran erős méreggel ölik meg náluk sokkal nagyobb testű áldozatot. Halat elejtő pókok a Déli-sarkvidéken kívül minden kontinensen előfordulnak, de a legtöbb fajtát Észak-Amerikában, elsősorban Floridában dokumentálták. Itt a félig vízi pókok kis édesvízi halakra vadásznak.

A magyar halászok igen sokféle varsát használtak. A felső képen egy szárnyas varsa látható, amely maga is tereli a halat a csapdába. Az alsón pedig egy Velencei tónál használt, ladikra akasztható varsát látunk. A halászok ezekből többet is felfüggesztettek a ladikjaik oldalára, majd éjszakára kinn hagyták őket, és reggel emelték ki, a bennük rekedt halakkal együtt. (A varsákról Herman Ottó összefoglaló tanulmányából lehet a legtöbbet megtudni.)

Milyen hálókat használt az ember?
A hálót elsősorban a halászatban kezdték el használni. A halfogásnak sokféle módja van – például az elrekesztés vagy a kisebb patakok átmeneti eldugaszolása és elterelése, a „dugászás” –, de a halászszerszámok döntő többsége hálóból készül. A hálót fonalakból szövik, speciális hálókötőtűvel, és a magyarban bécének vagy börcnek nevezett deszka használatával. A béce szélessége határozza meg a háló egyes szemeinek szélességét. A nyakkötésnek vagy parasztkötésnek nevezett, régies eljárás során első lépésként kétszer rácsavarták a fonalat a bécére, majd megkötötték, és az így képződött szemet egy szögre akasztották. Ebbe a rögzített kezdőszembe kötöttek a továbbiakban egymás alá annyi szemet, amilyen hosszúra a hálót tervezték. Miután ennek a sornak a végére értek, a szemeken végig átbujtattak egy zsinórt, majd a sor végéről megfordulva újabb szemeket kötöttek a meglévőkhöz. Így haladtak, amíg a háló mélységét el nem érték. Egy sor fél szemnek felelt meg. A szemek bőségét eredetileg az ujjukkal mérték: ahány ujj belefért, akkora volt a hálószem. A hálók olyan, fontos eszközei voltak az ország gazdaságának, hogy a minőségüket egy idő után rendeletekben és törvényekben is szabályozták. Először az 1870-es években kiadott megyei rendeletek rögzítették a hálók tulajdonságait, majd a részletes előírásokat az 1888. évi halászati törvényben rendszerezték. /A magyar halászat történetéről egyébként több, honfoglalás kori forrásból is képet kapunk: elsősorban arab írók tudósításaiból (Ibn Ruszta és Gardizi – tőlük tudjuk pl., hogy a halászatnak télen volt jelentősége), valamint egy apát (Regino) leírásaiból. A magyar halászat tárgyi anyagának összegyűjtését és rendezését később Herman Ottó és Jankó János végezte el, a nyelvemlékeit pedig Munkácsi Bernát kutatta fel és rendszerezte./
A magyar halászat egyik jellegzetes eszköze volt a varsa nevű háló, amelynek különböző formái voltak, de mindegyik zárt, öblösödő tartályra vagy zsákra hasonlított. A varsák vesszőből és szövött hálóból is készülhettek. A cél az volt, hogy ha már a hal bejutott a háló kosárszerű terébe, akkor ne tudjon onnan kijönni. Ezt többnyire a tölcsér egyre szűkülő formája biztosította. Ehhez is kapcsolódó halászati mód volt az ún. cége-halászat, amelynek egy pontján szintén hálókat használtak. Az eljárás azon a megfigyelésen alapult, amely szerint a halak bizonyos időszakokban mindig egy irányban vonulnak. Ennek alapján a kisebb folyókba, patakokba V-alakban kőből vagy vesszőből terelőfalat (lészát) raktak le, a halak vonulási irányában, az összefutó falak csúcsánál pedig nyílást hagytak. A halak így csak a terelőfalak közt tudtak továbbúszni, és át is jutottak a nyíláson. A nyílás mögött azonban már varsák várták a halakat, amelyekből nem tudtak kiszabadulni.
A „háló” fogalmával persze a lakásunkban is találkozhatunk, amennyiben van elkülönített helyiségünk az ágyainkhoz. Ennek a hálónak azonban annak ellenére semmi köze a szövött eszközhöz, hogy mindkét szavunk vogul és osztják kifejezésekből ered. Az alváshoz használt helyiség szavának azonban nem a „hulep” vagy a „kale” („halászháló”), hanem az „alszik, valahol megszállva” jelentésű „kol” ill. „kalta” volt a gyökere. Igaz, ha nagyon akarjuk, mégiscsak összehozhatjuk a hálót a hálóval: ehhez elég egy lazán szövött anyagból készült baldachint, de akár egy szúnyoghálót tennünk az ágyunk köré.

 

Lévai Júlia

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum