Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A kunok Magyarországon

2015. június 24., 18:29
 

Ha máshonnan nem, József Attilától is tudjuk: a magyar nép vegyes összetételű, és különösen gazdag kisebbségekben. „Anyám kún volt, az apám félig székely, /félig román, vagy tán egészen az” – olvashatjuk A Dunánál című versben. De elég megnéznünk az ország különböző tájrészeinek nevét – azok is gyakran utalnak az ott egykor többségben élő, azóta beolvadt kisebbségekre. Ezek közt voltak a kunok is. (A nevüket egy időben hosszú Ú-val írták, az eredeti alapján azonban ez a hangzó rövid.)


 
A kunok régi címere, a legyőzhetetlen erőt jelképező, kétfarkú oroszlánnal.

Honnan jöttek a kunok?
A kunok népcsoportja török nyelvű népekből – kipcsakokból, sárga ujgurokból és ázsiai kunokból – összeálló törzsszövetség volt, amelyik a 11-dik században jött létre. Mivel erős katonai hatalmat építettek ki, támadásaikkal hosszú időn át veszélyeztették a szomszédos orosz, magyar, lengyel, bizánci és délszláv területek népeit. A 13-dik századtól kezdve azonban kemény ellenfelet kaptak,  a mongolok (tatárok) személyében, akik végül szét is zúzták a hatalmukat.
A tatárjárás során a kunok több vereséget is elszenvedtek. 1223-ban a Kalka menti csatában verték meg az egyesült orosz-kun sereget. A kunokat ekkor Kötöny kun fejedelem vezette, akivel együtt a népcsoport tagjai tömegesen menekültek Nyugatra, és a későbbi Moldva és Besszarábia területén igyekeztek független országot kialakítani, Cumania ill. terra Cumanorum (magyarul: Kunország, Kunok földje) néven. Mivel ez a terület akkor a magyar királyok érdekszférájába tartozott, kapcsolatokat kezdeményeztek az akkor már szilárdan keresztény Magyarországgal.
1227-ben a Dnyesztertől nyugatra lakó Bortz (más néven: Barsz) kun fejedelem felvette a kereszténységet és a magyar király fennhatósága alá rendelte országát. A magyar királyság azonnal megpróbálkozott a kunok erőszakos megtérítésével, a pápa pedig létrehozta az esztergomi érseknek alárendelt térítő kun püspökséget. (Ezt az egyházmegyét később a központja, Milkó után milkói püspökségnek fogják majd hívni.) A térítés azonban nem lehetett sikeres, hiszen a körülmények is inkább annak kedveztek, hogy a kunok tartsák meg az addigi, főként az állatok tartására alapuló, nomád kultúrájukat.
Azután a mongolok 1237-ben újabb, nagy nyugati hadjáratot indítottak, melynek során ismét megtámadták a kunokat is (1238-ban), és elsöpörték a kun püspökséget.
A mongolok 1240-ben Kijevet is bevették és a még régi lakóhelyükön maradt kunokat beolvasztották a Mongol Birodalomba. Ezekből, az Aranyhorda fennhatósága alatt élő kunokból alakult ki azután a 14. századra a krími tatárság, amely ma is önálló népcsoport.
A kunok más részei a Balkánon és a Kárpátokon innen lévő területeken szóródtak szét, ahol a délszláv, keleti szlávok és az épp akkor megjelenő román népcsoportokba olvadtak be. A törzsszövetséget egyébként Európában kunok, kumánok, polovecek, kipcsakok és kanglik néven is ismerték. (A polovecek emlékét egyebek közt Borodin örökítette meg, az Igor herceg című operájában, amelynek Polovec táncok című betéte ma is a hangversenyek egyik, legnépszerűbb száma. A címét helytelenül „polivecinek” is szokták írni.)
Mindezek következtében az egykori kun püspökség területén élők Kötöny fejedelemmel együtt ismét menekülésre kényszerültek, és 1239-ben Magyarország felé indultak. Itt IV. Béla királytól menedéket kértek, aki a nagyjából 40 ezres létszámú csoportot be is fogadta, és a Duna-Tisza közén telepítette le. Katonáikat a tatárok és a főurak elleni harcban akarta igénybe venni, ezért jelentős jogokat és mentességeket adott nekik.

Ilyen lehetett a 13-dik századi kunok viselete és íjász felszerelése.

A kunok és az első gyűlöletkampány
A kunok egy olyan időszakban érkeztek ide, amikor az államkincstár éppen igen rossz állapotban volt, az előző uralkodó rossz intézkedései miatt. II. András (más néven: Endre) ugyanis a saját hatalma megerősítése érdekében nyakló nélkül osztogatta a földeket a nemeseknek, amiért cserébe kizárólag a hozzá való hűségüket várta el. Hatalma megerősítése érdekében még az általános ügyeket intéző hivatalokat is megszüntette, a kancelláriával együtt. Mindettől akkora volt a káosz, hogy olykor ugyanazt a földet két vazallusának is odaadta, miközben a kincstárba semmiféle járulék, adó nem érkezett be, mert a földek haszna mind a hatalmas birtokokkal rendelkező főnemeseké lett. Ezért hiába hozta meg Julianus barát a hírt a mongol (tatár) seregek riasztó gyülekezéséről, Endre utódának, IV. Bélának nem volt pénze ahhoz, hogy ütőképes, jól képzett hadsereget állítson fel. Az épp megérkező kunok azonban jelentős katonai gyakorlattal rendelkeztek, amit a megerősített hazai várak hátterével már jól lehetett volna hasznosítani a tatárokkal szemben. Ezért 1239-ben IV. Béla befogadta a mongolok elől menekülő csoportjaikat, és egyúttal jelentős kiváltságokat is adott nekik. Cserébe a támadásra való, erős felkészülést várta tőlük. A várakért felelő főnemesek azonban semmit sem tettek, sem a váraik, sem a hadsereg megerősítéséért: a királlyal való hadakozással voltak elfoglalva. IV. Béla ugyanis a rendteremtés érdekében sokuktól visszavette az ok nélkül odaajándékozott birtokokat, majd – jelentősen túllőve a célon – kidobatta a trónteremből a főúri székeket, arra kényszerítve az urakat, hogy a jelenlétében állva vegyenek részt a tárgyalásokon. Ez a főurakat arra késztette, hogy lázadást szítsanak a király és pártfogoltjai, a kunok ellen. Ha nem is plakátokon, de az országszerte szétküldött hírnökeik révén azt kezdték el terjeszteni, hogy a kunok valójában tatár kémek, akik majd el fogják árulni az országot, a háború idején. Akciójuk során volt mire építeniük: a kunok valóban sok helyen feszültségeket keltettek azzal, hogy ragaszkodtak a nomád életmódjukhoz, így pl. az állatok rendszeres kihajtásához is. A földművelést nem ismerték, ezért kilovaglásaikkal és egyéb mozgásaikkal gyakran akaratuk ellenére is tönkre tették a bevetett földeket vagy a kelő vetést. A tárgyalásos formák ismeretlenek voltak, így ezek a helyzetek folyamatosan ismétlődtek, a konfliktus a levegőben maradt, ami mindig alkalmas talaja az uszításoknak. A főurak akciója olyannyira sikeres volt, hogy 1241 tavaszán tömegek vonultak föl Pestre, ahol megtámadták a kunok vezérkarát, és Kötönnyel együtt meg is ölték őket. A végeredmény az lett, hogy a kunok azonnal kivonultak az országból, útjuk során jelentős károkat okozva a rablásaikkal és a védtelen falvak felgyújtásával. A hamarosan megérkező tatárokat így egy amúgy is lerombolt ország hatvan ezres, felkészületlen serege várta, amelyet a támadók Muhinál a védők hősiessége ellenére is meg tudtak semmisíteni. Igaz, maguk a támadók is jelentős veszteségeket voltak kénytelenek elkönyvelni, de ez mit sem változatott a csata végkimenetelén, és azon, hogy a királynak is el kellett menekülnie.

Mi történt a muhi csata után?
Győzelmüket követően a tatárok egy éven át jelentős pusztítást vittek véghez az országban, míg végre 1242 márciusában visszavonultak Keletre. Ekkor a király is visszajött, majd tárgyalásokat kezdett a kunokkal, amelyek végül sikerhez vezettek: a népcsoport visszatért, s letelepedett az ország különböző részein. Csoportjaik a Duna-Tisza közén, Fejér megye dunántúli részén, a Mezőföldön, a Tisza és Körös között, a Körös-Maros közén és a Temesközben helyezkedtek el. A kun katonák rendkívül lojálisak voltak a királyhoz és a hadsereghez, így a kunok általában is megerősítették a helyzetüket. Ezt azonban az egyház túlzásnak találta, ezért 1280-ban felszólították az akkori  királyt az úgymond „végleges megregulázásukra”. A kunok ekkor fellázadtak, ezért László király kénytelen volt sereggel vonulni ellenük. És mivel a hód-tavi csatában vereséget mért rájuk, a kunok jó része átköltözött a Havasalföldre. Az itt maradók azonban fokozatosan integrálódtak a társadalomba, de nem asszimilálódtak (tehát nem olvadtak be), és a14. században létrehozták az önálló közigazgatási szervezeteiket, az ún. kun székeket. Ezek, a szászok és székelyek székeihez hasonlóan a magyarországi kunok autonóm, a királyi vármegyerendszertől független egységei voltak. A bírói feladatokkal is felhatalmazott székek élén a kapitányok álltak. A kunok által igazgatott, változó nagyságú  településterületet akkortól kezdték Kunságnak nevezni. A továbbiakban Mátyás korában is érkeztek hozzánk kunok, akiknek a király Buda környékén és a Csepel-szigeten biztosította a letelepedés feltételeit.
A kunok társadalma ettől kezdve a többségéhez hasonlóan tagozódott: a középréteget a nemesek alkották, akik a magyar királyi szerviensekéhez hasonló jogokkal rendelkeztek. A szabad, de szegény kun többség a feudalizálódás során szintén jobbágysorba süllyedt. A törökök megjelenése azonban közös sorsot jelentett mindkét népnek, hiszen a török megszállás a kunok számára is drámai következményekkel járt. Területük tovább zsugorodott, Csanád- és a Fejér-megyei székeik megszűntek. A Duna-Tisza közi szállásaik is pusztulást szenvedtek el – valószínűleg ekkor alakult ki a Kiskunság kifejezés is, a Nagykunsággal szemben, amelynek területe megtartotta a népességét. A legdrámaibb helyzetbe a kunok 1683-ban kerültek: miközben az oszmán hadsereggel szövetséges krimi tatár segédcsapatok Bécs ellen vonultak, feldúlták a Kunság területét, és a még megmaradt kun népesség többségét legyilkolták.

A Kiskunsági Nemzeti Parkban rendszeresen igyekeznek ápolni a történelmi hagyományokat. Ma az egykori, véres harcok helyét a békés, ügyességi vetélkedők – például a patkolóversenyek – töltik be.

Kivételesen volt összefogás
A háborúk után a Habsburgok a területet baranyai és somogyi protestáns magyar telepesekkel, jászokkal, szerbekkel és kisebb részben románokkal telepítették be, majd az etnikai arányokra hivatkozva érvénytelennek tekintette a kunok addigi kiváltságait. Csakhogy az ide betelepített felvidéki és dél-dunántúli protestáns magyar telepesek, jászok valamint a kisebb létszámú szerbek illetve románok felismerték, hogy minden szempontból hasznosabb számukra a területi és közigazgatási függetlenség, ezért összefogtak a kunokkal, az egykori jogaik visszaszerzése érdekében. A jogok visszaállítását végül Mária Terézia idején el is érték: hosszas küzdelmek után a királynő aláírta az elismerést és kiváltságokat biztosító Redemptio (=kiváltás) okmányát. Így mentesülnek a földesurak befolyása alól, vagyis nem kellett a földesuraknak adózniuk és robot adniuk, valamint a feudális bíráskodás és joghatóság sem érvényesülhet felettük. Ezenkívül visszakapták a saját pallosjog, ítélkezés, valamint szabad tisztviselő- és lelkészválasztás jogát. És mivel mindezt maguk vívták ki, a továbbiakban a szövetségeseikkel együtt okkal voltak büszkék a függetlenségükre. Utódaik pedig nem felejtették el az erőfeszítéseiket: a kunok bejövetelének 770-dik évfordulóján, 2009-ben még világtalálkozót is szerveztek az emlékükre, hátha így mások is tanulnak abból, hogy miképp lehet összefogással önállóságot és függetlenséget építeni.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum