Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A tetoválásról

2015. július 03., 10:07
 

Mint oly sok minden, a tetoválás szerepe és technikája is jelentős mértékben megváltozott, a huszadik század vége felé. Ha a változás lényegét egyetlen szóval akarjuk jellemezni, akkor azt mondhatjuk, hogy ez egy fellazulás volt. Ekkorra kitágultak az addig viszonylag szigorúan meghatározott jelentések és utalások rendszerének határai, de ami a legfontosabb: megszűnt a véglegesség, a lemoshatatlanság. Ma már a tetoválás a gyorsan cserélhető és a bőrre csupán rávitt, lekopó vagy lemosható jelzéseket is jelenti.


 
Ilyen és ehhez hasonló, különleges szépségű tetoválásokat láthattak Cook tengerészei és tudósai, például a maorik között.

Mióta van rá közös, nemzetközi szavunk?
A tetoválás világszerte ismert bőrfestési eljárás volt, ám ennek minden egyes nép más és más nevet adott, a saját nyelvén. És mivel a dolog nem állt különösebben a figyelem középpontjában, nem is igen volt szükség arra, hogy legyen egy közös, mindenütt érthető neve. A helyzet akkor változott meg, amikor megindultak a felfedezőutak, és ezek során az addig Európában ismeretlen népek szokásait is elkezdték megismerni. Az egyik, fontos út a brit James Cook vezetésével indult, 1768-ban, és 1771-ig tartott, az Endeavour nevű, 368 tonnás és 30 m hosszú hajóval. Az expedíciót eredetileg azért küldték Tahitira, hogy ott figyeljék meg a Vénusz átvonulását a Nap előtt. (Ennek az égi jelenségnek a megfigyelése egyébként a magyar kultúrtörténetben is jelentős szerepet játszott: egy Lappföldre utazó, másik expedíció tagjai közt volt ott az a Sajnovics János, aki fölfedezte a lapp és a magyar nyelv szerkezeti rokonságát, és így a finnugor nyelvtudomány megalapozójává vált.) Ám mint a legtöbb, ilyen expedíció abban a korban, ez is jóval több ismeretet hozott, mint amennyit eredetileg célul kitűztek. Cook a magával vitt, számtalan természettudós és művész segítségével nagyon fontos földrajzi és néprajzi megfigyeléseket is följegyzett, miközben Új-Zéland kettős szigetét és Ausztrália közel 2000 kilométeres keleti partvonalát is pontosan feltérképezték. Cook kísérői közt ott volt Joseph Banks természettudós is. És miközben gondosan lerajzolták a polinéziai szigetvilág őslakosainak különleges tetoválásait, Banks természetesen felírta az eljárás helyi nevét is: a tatau kifejezést, amely azt jelentette, hogy „jelzés”. A minden szempontból jelentőssé váló expedíció nyomán vált tehát ismertté ez a szó is, amely végül, több változat után az angolosított tattoo formában terjedt el a világban.

Bár a japán tetoválások közt inkább a sárkányok és a túlbonyolított, mozgalmas indás motívumok vezetnek, olykor akad egy-egy egyszerűbb, szelídebb kép is, mint például ezé a halé.

Mióta létezik tetoválás és hányféle lehet?
A legrégebbi ismert emberi tetoválást az 1990-es években az Alpokban talált férfimúmia, Ötzi viselte, akinek korát kb. 5000 évesre becsülik. Bőrét helyenként párhuzamos és keresztre emlékeztető rajzolatokkal díszítették. Ezek valószínűleg mágikus célokat szolgáltak. Ugyancsak mágikus célúak lehettek azok a tetoválások is, amelyeket egyiptomi agyagfigurákon találtak, pontsoros díszítésekként, a Kr.e. 4. évezredből. Hasonló festéknyomok láthatóak egy thébai női múmián és néhány mezopotámiai agyagszobron is, ugyanabból a korból. A későbbi korokból származó, ázsiai leletek arról tanúskodnak, hogy pl. egyes kínai és vietnami törzseknél az állatábrázolások voltak a gyakoriak. Ezek viselői valószínűleg úgy hitték, hogy szinte kölcsön vehetik az egyes állatok erejét, leleményességét, gyorsaságát, vagyis ha a testükön viselik valamelyiket, akkor annak a számukra fontos tulajdonsága őket is erősítheti. Ugyanígy védelmezheti is őket az állat, ha mindig velük van. A görög korban Hérodotosz feljegyzései szerint a trákoknál a tetoválás a nemesség jelképe volt, vagyis megjelent annak igénye, hogy a tetoválás az emberek csoporthoz való tartozását fejezzék ki.
Egy krónika tanúsága szerint Japánban a 720-as években az emberek az arcukra is tetováltattak vallási jellegű jeleket. Később, az 1700-as évektől Japánban az egész testre kiterjedő színes tetoválás is szokássá vált, aminek azonban már szintén nem vallási, hanem társadalmi okai voltak. Mivel színes ruhát csak a királyi család hordhatott, a közemberek úgy érezték, hogy ezt valamivel ki kell egyensúlyozniuk, ha nem akarnak belesüllyedni az általános szürkeségbe. Ezért azt találták ki, hogy ha már a ruhájuk nem lehet színes, akkor legyen az a testük. Ebbe még a királyok se szólhatnak bele! Így azután elterjedt annak szokása, hogy ki-ki színes tetoválással ékesítette a saját bőrét, a neki leginkább tetsző, de főleg minél színesebb mintázatokkal. Ami persze egyúttal az egymás közti versengésekre is módot adott a számukra. A tetoválásnak tehát egyre több helyen jelent meg a társadalmi jelentősége. A már említett polinéziaiaknál a tetoválás mintája, valamint a tetovált díszítésekkel borított bőrfelület nagysága szintén a társadalmi állást és a rangot fejezte ki. Ráadásul ezek a minták nemcsak a rangra, de az életkorra is utalhattak. Az előkelőknél pedig a test egész felületét díszes tetoválás borította. Afrikában szintén egész jelentéstára alakult ki a tetoválásoknak: az arca felvitt tetoválási mintákból a személy törzsi hovatartozását lehetett leolvasni, akár egy személyi igazolványból. Új-Zélandon pedig a tetoválás annyira hozzátartozott az egyén jellemzőihez, hogy amikor szobrot faragtak a halott emlékére, akkor kevésbé törekedtek az elhunyt arcvonásainak vagy a testalkatának megjelenítésére, és sokkal inkább a szoborra vésett tetoválási mintákkal mutatták meg, hogy kit ábrázol a faragvány.
Európában a felfedezőutak révén újra felfedezték a tetoválást is, a minták versenyeztetésének lehetőségével együtt. Míg végül olyannyira divatossá vált a tetoválás, hogy a modern államokban el is kezdték a tiltását. A 19-dik és 20-dik század elején illegálissá is vált – ellentmondásos módon a szabad világban, miközben a börtönökben, a bűnözők között annál nagyobb volt a népszerűsége. Már csak azért is, mert addigra már bejáratottá vált annak szokása is, hogy a bűnözőket, vagy akiket annak tekintettek, a karjukba tetovált számokkal jelölték meg, tették örökre beazonosíthatóvá. Az ókorban a rabszolgák is tetovált számokat kaptak.
Az ilyen, a másik ember személyiségének megsemmisítését célzó jelzések szimbólumává azóta az auschwitzi tetoválások váltak. A nácik az általuk alacsonyabb rendű „faj”-nak tartott zsidó (kisebb létszámban kommunista és homoszexuális) foglyok karjára beazonosítást szolgáló számokat tetováltak, lila tintával. Az a kevés túlélő, aki a felszabadító csapatok jóvoltából kikerült a náci haláltáborokból, élete végéig viselte-viseli ezt az akkor a nevét helyettesítő számot.
A technikai beazonosítást szolgáló tetoválásnak azonban nem mindig volt megalázó jellege: a katonaságnál a rangjelzést is jelölhette, és így, épp ellenkezőleg, a büszkeségre adott lehetőséget.

A modern, jó minőségű tű hegyét a hivatásos tetoválók minden alkalommal nagyítóval ellenőrzik, hiszen előfordulhat, hogy a gyártás során ezek visszagörbülnek, és bajt okozhatnak a bőrben – például sejtburjánzást is előidézhetnek. A gyárilag forrasztott tűk általában sterilizálva és steril csomagolással kerülnek forgalomba.

Milyen technikával készül a tetoválás?
A tetoválás technikájáról elsőként az orvos Aetius (ejtsd: éciusz) adott leírást, a Kr. e. 6-dik századból. Az ő beszámolója alapján a tetoválásra kijelölt területet először fertőtlenítő hatású növények levével mosták le, majd krétával felrajzolták a mintát, amelyet azután tűvel böködték bele a bőrbe, "amíg a katonának vére nem folyt". Végül alaposan bedörzsölték a lyukacskákba a tintát, amelyet úgy állítottak elő, hogy hagymalébe egyiptomi fenyő kérgét, rozsdát, gubacsot és kénsavat kevertek bele. Ha más tintákkal is, de lényegében a mai napig ez a tetoválás módszerének lényege. Szerencsére már az ókorban is ismertek eljárásokat a tetoválás eltüntetésére, ha ezt nem is lehetett ezt megoldani, hegesedések nélkül. A szintén neves orvos, Galenus arról is írt, hogy sikerült eltávolítania egy felszabadított gladiátor tetoválását. Ezzel együtt a tűvel bevitt tetoválásokat a mai napig nagyon nehéz eltüntetni. Ehhez három alapvető eljárást használnak: kivágják a tetovált bőrrészt, a tetoválás maró vegyszerrel kezelik, illetve lézert alkalmaznak. (Ezekről részletesen itt olvashatsz.)
Mindenesetre ma már sokkal célszerűbbek és biztonságosabbak azok a papír alapú vagy henna festékkel felvitt tetoválások, amelyek nem roncsolják a bőrt, és ráadásul nem is kényszerítenek arra, hogy valaki pl. örökké azt a szerelmi vallomást viselje a bőrén, akinek a címzettjére egyébként talán már nem is akarna emlékezni.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum