Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Két csillagász – egy nyelvtudomány

2015. július 13., 13:21
 

Mint már arról A tetoválásról című cikkben is volt szó, 1769-ben jelentős csillagászati eseményt jelentett a Vénusz áthaladása a Nap előtt. Az ennek megfigyelésére indított expedíciók pedig nemcsak a csillagászat, hanem az egyéb tudományok számára is gazdag eredményeket hoztak. A természettudományok mellett ebben a korban kezdtek egyre fontosabbá válni a társadalomtudományok, például a néprajz és a nyelvészet. Ezért, miközben maguk a csillagászok is sokoldalúbbak, nyitottabbak voltak, az általuk vezetett expedíciókhoz gyakran társadalomtudósok is csatlakoztak. A magyar expedíció nem ilyen volt, ám ebben két, olyan csillagász indult útnak, aki maga is foglalkozott például nyelvészeti kérdésekkel. Ezért ez a csillagászati megfigyelésre szervezett kutatóút a nyelvtudomány terén is meghatározó fontosságúvá vált.


 
Fényes volta miatt a naprendszer második bolygóját a szerelem istennőjéről, Vénuszról nevezték el. Botticelli 1485-ben ilyennek képzelte annak pillanatát, ahogyan az istennő megszületik a tengerből (a kép a firenzei Uffizi képtárban látható).

Miért éppen jezsuiták vezették az expedíciót?
A 18-dik században több magyar csillagász is egyre nagyobb hírnevet vívott ki magának. Közülük is kiemelkedett Hell Miksa és Sajnovics János, akik mindketten egyúttal a jezsuita rend tagjai is voltak. Ez akkoriban szinte természetes volt a tudósok körében. A jezsuiták (magyarul Jézus Társasága) kezdetben a reformáció ellen léptek fel, az 1550-as évek közepétől. Ám mivel úgy akartak híveket szerezni a fiatalabb generációk köréből, hogy rengeteg iskolát építettek, tevékenységük során végül kevésbé a mások elleni harc, mint egyre inkább az iskolázottság, az elmélyült gondolkodói munka és a különösen nagy, kitartó belső fegyelem vált a legfőbb értékké. Mindez pedig kedvezett a tudományos gondolkodásnak. Nem csoda, hogy akik komolyan vették a kutatói hivatásukat, éltek a jezsuiták felkínálta lehetőségekkel és az általuk fenntartott iskolákban tanultak, illetve később be is léptek a rendbe.

Ki volt Hell és Sajnovics?
A két csillagász közül Hell Miksa volt az idősebb: ő 1720. május 15-dikén született, Selmecbánya közelében, Hegybányán, egy különösen erős műszaki érdeklődéssel rendelkező, cseh-német családban. Az eredeti nevük Höll volt, amelyet azután a végképp elmagyarosodott Miksa változtatott a bizonyára magyarosabbnak vélt Hell-lé. Apja és testvérei a bányamérnökségben végeztek kiemelkedő munkát, ami egy ideig őt is elkísérte: Bécsben egy ideig maga is tanított bányászati alapismereteket, és a selmeci bányajogot ő fordította le latin nyelvre, hogy mintaként szolgálhasson más bánya-települések számára. Ennél mélyebben azonban nem mélyült el ebben a szakmában, mert kezdettől fogva a csillagászat érdekelte. A középiskola elvégzése után belépett a Jezsuita rendbe, majd 1741-43 és 1748-51 között Bécsben tanult filozófiát, amely akkor még a természettudományokat és a matematikát is magába foglalta. Miután kiemelkedett a tudásával, rendje előbb Kolozsvárra küldte, a matematika és a csillagászat tanáraként, ám amikor 1755 őszén a bécsi egyetemen megépült egy  csillagvizsgáló, mint a legalkalmasabbat, őt kérték fel ennek vezetésére. Hell Miksa igazi gyakorlati csillagász volt, de nem maradt le az elméleti munkában sem: ő indította meg 1756-ban a bécsi Asztronómiai Évkönyvek sorozatát is, amely a  párizsi évkönyv után a világon a második, modern csillagászati almanach volt. E nélkül a nyilvánosság nem ismerhette volna meg például a magyarországi obszervatóriumok – Nagyszombat, majd Buda és Eger – fontos eredményeit. A Vénusszal pedig azért kapcsolódott össze a neve, mert ő volt az, aki 1764-ben szellemes kísérletekkel bebizonyította, hogy a Vénusznak valójában nem létezik holdja, amelyet pedig sokan látni véltek. Az ugyanis, amit mások holdnak látnak, csupán a távcsőben fellépő optikai jelenség, tükröződés. Nem csoda, hogy amikor a tudomány a Vénusz áthaladásának eseményére készült, az ő neve állt az első helyen, és a kutatásokat pártoló VII. Keresztély, Dánia és Norvégia királya őt kérte fel az általa támogatott expedíció vezetésére. A csillagász pedig a nála szinte napra tizenhárom évvel fiatalabb, 1733. május 12-én született Sajnovics Jánossal indult útnak.

Hell Miksa korában nem lehetett könnyű az öltözködés sem…Mindenesetre a neves tudós akkora tiszteletet vívott ki magának, hogy ma a Holdon egy kráter őrzi a nevét.

Sajnovics egy tordasi, nemesi családban született, és kezdetben a jezsuiták győri, majd budai gimnáziumában tanult. Tizenöt évesen lépett be a rendbe, amikor egyúttal minden vagyonáról lemondott, a bátyja javára. 1751-ben a nagyszombati egyetem hallgatója lett. Később a bécsi jezsuita kollégiumban tanult teológiát, de a matematika és a csillagászat jobban érdekelte, és amikor megnyílt a bécsi csillagvizsgáló, Hell Miksa mellé helyezték őt el, tanársegédként, és így került be a norvégiai expedícióba.

Melyek voltak az expedíció eredményei a természettudományban?
Mivel úgy számoltak, hogy az eseményt az északi féltekéről lehet a legjobban megfigyelni, az expedíció a Skandináv-félsziget északkeleti partjára, a 70 fokos szélességi körön túl fekvő Vardø (ejtsd: vardö) szigetére indult el, 1768-ban. Az út több mint 3500 km-es volt, és a magyar résztvevőkhöz Norvégiában csatlakozott az ugyancsak neves kutató, J. F. Borchgrevin (1737-1819). A Vénusz elvonulása a Nap korongja előtt volt fontos, mert ennek bemérésétől remélték a Nap-Föld távolság meghatározását. Az elképzelés be is vált, és Hellnek olyan távolság-adatot sikerült levezetnie, amely nagyon közel állt a később pontosított, tényleges értékhez. És bár nem az ő számítása adta a legpontosabb adatot, ennek mégis nagy jelentősége volt, mert eközben egy olyan, új módszert is kidolgozott, amely a ma Gauss nevéhez kapcsolódó legkisebb négyzetek módszerének előfutárává lett. Emellett az utazás során jelentős mennyiségű meteorológiai, földmágneses, földrajzi és térképészeti vizsgálatot is végzett a csoport, amelyekkel nagy mértékben hozzájárult Észak-Európa természeti földrajzának pontosabb megismeréséhez. A társadalomtudományokat pedig szintén jelentős néprajzi és nyelvi megfigyeléssel gazdagították.

Ez volt Sajnovics meghatározó kötete, a magyarok és lappok nyelvének rokonságáról. Azóta a nyelvtudomány messzemenőleg igazolta a munkásságát.

Sajnovics és a finnugor (magyar-lapp) nyelvrokonság
Azt, hogy a magyar nyelv a magyar nép finnekkel és ugorokkal együtt töltött időszakának hatásait őrzi, akkoriban már többen is feltételezték, a nyelvrokonság témája tehát benne volt a levegőben. És bár Sajnovics nem volt nyelvész, mint művelt ember, tudott erről a fölvetésről. Ezért nem is nagyon érte őt váratlanul, amikor a lappok földjén járva azt tapasztalta, hogy azok több, nagyon hasonló szót is használnak, pici eltérésekkel. Azonnal gyűjteni kezdte a fontosnak tartott szavakat, kifejezéseket, és igyekezett a szerkezeti vonatkozásokat is megfigyelni. A csillagászati munka végeztével még két hónapig Koppenhágában maradt, hogy alaposabb tanulmányokat is végezhessen. Az erről írt könyve nagyon hamar, már 1770-ben megjelent, amelyet azután a dán tudós társaságban mutatott be. Ez volt az első olyan, magyar tanulmány, amely nemzetközi visszhangot keltett. Sajnovics kutatásai megerősítették a többiek sejtéseit, és bebizonyították a nyelvi megfeleléseket. Később az ő tanulmányára alapozva épült ki a finnugrisztika, amely módszeresen kidolgozta az elméletet, természetesen túllépve a hangtani megfeleléseken. A nyelvek rokonságát ugyanis a hangtörvények és a fonetikai (hangi) valamint morfológiai (alaktani) vonatkozáson túl a szókészletbeli, szótani és mondattani-szerkezeti rendszerek határozzák meg. A magyar és finnugor nyelvek pedig a következőkben azonosak: agglutinálóak, tehát jellemzően nagy számú toldalékot használnak; jellemzőek rájuk bizonyos nyelvtani esetek; az ősi szavaknál különösen szigorú a magánhanzó-egyeztetés; nincs nyelvtani nem;  a jelző mindig megelőzi a jelzett szót és nincs egyeztetve azzal (pl. nem „szépeket virágokat”, hanem „szép virágokat”); a számnevek után egyes szám áll (pl. nem „sok nők”, hanem „sok nő”); a létige közbeiktatása helyett („az út van hosszú”) névszói állítmányt használunk („az út hosszú”); létezik birtokos személyragozás (nem „ez az enyém kutya”, hanem „ez az én kutyám”), létezik tárgyas ragozás, stb., stb.
A korabeli, nacionalizmusra hajló nyelvészek, sőt, írók-költők közül sokan felháborodtak az elméleten. Részben mert nem fogadták el, hogy a nyelvi rokonság nem azonos a származási rokonsággal, hiszen az egyes, konkrét nyelvek nem a természet vagy Isten adományai (annak csupán az ember általános nyelvalkotó képességét nevezhetjük), hanem történeti képződmények, amelyeket rengeteg véletlen is formál. Másrészt sértette őket, hogy a magyarság ezek szerint nem valamiféle harcos, nagy fizikai erőt mutató nép – az akkori hiedelem szerint Attila népe és a szittyák – leszármazottja. Ma csak a differenciált gondolkodást lenéző neonácik hirdetik, hogy csupán a genetikai származás számít, és hogy ennek jegyében a magyaroknak az erős és mindenkit legyőző iráni népekig kell visszavezetniük a származásukat. Ezért szerintük kizárt, hogy az olyan „nyámnyila” népekkel állnánk rokonságban, mint pl. a finnek és a lappok. Ez azonban csupán azok ideológiája, akik nem értenek máshoz, csak a fizikai erejük fitogtatásához. Aki tudja, hogy a dolgok értéke a felhalmozott tudáson és kultúrán múlik, annak semmi oka „megsértődnie” a szelídebb halászatban egykor valóban élen járó finn nyelvi rokonságra.

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum