Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Sárkányok – II. - Az európai antikvitás és a zsidó-keresztény egyistenhit

2015. augusztus 18., 13:31
 

Európa kultúrájában szintén hosszan és több formában volt jelen a sárkány képe, amely azonban kevésbé kötődik a kínai, alapvetően pozitív sárkánykultuszhoz. Az európai képzetek a görög mítoszok szigorúbb felfogására vezethetők vissza, és ezeket azután a bibliai szövegek formálták, módosították tovább. Az is ezekre a gyökerekre utal, hogy a mai, közismert, angol „dragon” kifejezés a görög drakón (δράκων) szóból ered. A középkor idejére alapvetően kétfajta sárkány képe alakult ki: a többfejű, amely tüzet okádott és embereket, állatokat rabolt, miáltal afféle morált provokáló szerepet játszhatott (hiszen lehetőséget adott a jóknak az állhatatosságuk bizonyítására), és a repülő sárkány, amely elérhetetlen magasságokban lakott, rontást hozott, vihart keltett és inkább a fátumot jelentette. Mindkét típusnak több változata alakult ki, de a róluk szóló mesékben, történetekben közös vonás, hogy a főhősük egy gonosz, démonszerű lény.


 
A görögök igencsak vegyes testösszeállítású szörnyalakjáról, a Kiméráról az olaszországi Arezzóban is találtak egy szobrot, a Kr.e.V-IV. századból. Ma a firenzei Archeológiai Múzeumban látható.

Egyre több itt a fej!
Több ókori mítoszban is találkozhatunk azzal a jellemző konfliktussal, amelynek során valaki már akkor el akarja pusztítani egy isten gyermekét, amikor az még meg sem született. A várandós isten azonban többnyire valamilyen csoda folytán megmenekül, és így az utódja mégis továbbviszi a természetfölötti erejét. A görög mitológiában pl. Létót, Zeusz kedvesét üldözi így Python, a sárkányszerű kígyó, aki Apollón megszületését szeretné meggátolni. Létó azonban elmenekül és szerencsésen megszüli az egyik, ugyancsak jelentős istent (a múzsák pártfogóját és a majdani delphoi jósda gazdáját), aki azután meg is öli a rá fenekedő Pythont. A sárkány még sok helyen felbukkant a görögöknél, így például olykor még  az alvilágot őrző kutya, a Kerberosz (később, a latinban: Cerberus) is sárkányként jelent meg. Ugyanígy sárkánynak látták a Lerna mocsarában élő, többfejű hidrát, valamint a Kimérát is, aki az egyik legkülönlegesebb figura volt a mitológiában. Őt tűzokádó női szörnyként ábrázolták. A felsőteste oroszlánt formázott, a törzse kecskét, hátul pedig határozottan pikkelyes sárkányra emlékeztetett. Elsősorban a veszélyes szelek tartoztak az uralma alá.
A görögök a sárkányokat gyakran ábrázolták háborús jelképként is. Homérosz eposzában, az Iliászban pl. Agamemnon király pajzsára egy kék, három fejű kígyó volt rávésve. 
A Heszperiszek arany-almafáját szintén egy olyan rémalak őrizte, amelynek testén túltengtek a fejek: a sok nyelven beszélő Ládón, akit azután Héraklész ölt meg, száz koponyával is rendelkezett. Ládón esetében azonban már egy új típussal: a kincset őrző sárkánnyal találkozunk, amely azután a germán mítoszokban is megjelenik. A görögöknél pedig a kolkhiszi aranygyapjúról szóló mítoszban látunk egy hasonlót, akivel majd Iaszón száll szembe.
Iaszón és a thébai Kadmosz pedig azzal váltak nevezetessé, hogy elvetették egy megölt sárkány fogait, amelyekből azután a spártaiak ősei keltek ki. Ez a kép olyannyira meghatározóvá vált, hogy még a 19-dik századi magyar irodalomban is felbukkant. Vörösmarty Mihály Az emberek című versében általánosította a gondolatot, a végén egy azóta is szállóigeként használt megfogalmazással:

Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc - s békeév után
A testvérgyűlölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!

Sárkányok a zsidó és keresztény Bibliában
Az első, ókori egyistenhitben, a zsidóság hitében kiemelt szerepet játszott a teremtés pillanata. Az egyistenhitet megelőző, kozmogóniai mítoszokban pedig ott volt a sárkányok képzete, amely érthetően az új vallásba is átment. A Teremtés könyvének (Genezis) első fejezetében az áll, hogy Isten a vízi állatokat a teremtés ötödik napján alkotta meg, s ezek közül először a „nagy vízi állatok” különböző fajait hozta létre. Az ezeket jelölő héber szót, a tannimot ma is alkalmazzák a különleges élőlények megnevezésére. A sárkány egyszerre viselte az alvilági kígyó és az égi madár jegyeit, egészében véve pedig a sötétség és a fény, a föld és az ég ellentétét is kifejezte. A lángokádó sárkány a tűzzel és a Nappal is kapcsolatban áll, de a teremtés ősi vize és a pusztulás vízözöne egyaránt kapcsolatba hozható vele. Alakja tehát egyre inkább a Jó – Rossz kettősségének terébe került bele, ahol azután a Rossz, vagyis a teremtő Istennel szemben álló őserők szerepét osztották ki neki. Óriási kígyóként, repülő kígyóként, tengeri szörnyként, cetként, de bármiféle antropomorf (ember formájú) szörnyként is megjelenhet. Fejeinek sokasága pedig a megsokszorozott testi és szellemi erő ősi jelzése volt. A sárkány a kezdet és a vég őreként a rejtett tudás képviselője is lehetett (ahogyan a velejéig gonosz Lucifer is rendkívül okos és találékony volt). Nehezíti az azonosítását, hogy később a különböző országok bibliafordítói olykor nem ismerték azokat az állatokat, amelyekre a bibliai szövegek utaltak (például a struccot), ezért vélhetően olyasmit is egyszerűen sárkányként neveztek meg, amelyek konkrétabb, de Európában akkor még ismeretlen élőlények voltak.

Francia festő, szobrász és könyvillusztrátor 1865-ben így képzelte el a Leviatán végső legyőzését.

Ki volt Leviatán?
Az egyik, különleges bibliai állat a Behemót, amelyről Jób könyvében olvashatunk. Viszonylag szelíd, növényevő állatként jelenik meg, a csontjai és a lábai azonban meglehetősen erőteljesek. Sokan úgy gondolják, hogy itt lényegében a vízilóról volt szó. Ugyanakkor okkal tekinthetünk rá úgy, mint akár a mi, későbbi népmeséink sokfejű sárkányainak ősére, hiszen „leheletével meggyújtja a szenet”, vagyis tűzokádó fajta.
A legerőteljesebb bibliai sárkány azonban nem ez, hanem a szintén Jób könyvében leírt Leviatán, amely egy hatalmas, tengeri állat. Alakját valószínűleg a krokodilok ihlették, ugyanakkor a kígyókra is hasonlít, hiszen már a neve is a „tekergőző” jelentésű „liw-wi-jatan” (héber) kifejezésből ered. A leírás szerint „fogai körül rettegés lakik”, és ha megmozdul, „felkavarja a mély vizet”, örvényeket okoz. Természetesen ő is képes a tűzokádásra: „Szájából tüzes szikrák omlanak ki, lehelete meggyújtja a holt szenet, és szájából láng
lövell elő.” Bármilyen furcsa is, de épp a tűzokádás említése bizonyítja, hogy ezeknek a túlzó leírásoknak mégis a valóság megfigyelése volt az alapjuk. Ugyanis léteznek olyan állatok, amelyek valóban képesek tűzszerű jelenségeket előállítani a testükben. Igaz, azok mai fajai épp nem a legnagyobbak közé tartoznak. Ilyen például a Brachinus nevű rovar is, amelynek a maró hatású anyagok befogadására alkalmas kamrái vannak a potrohán. Ha támadás éri, néhány mirigyéből hidrogén-peroxidot, hidrokinonokat és egy enzimet választ ki, és ezeket összekeverve egy kis fúvókán keresztül forró robbanó elegyet hoz létre. Akár másodpercenként ötszáz alkalommal is képes forró és hatalmas pukkanásokkal kiáradó gázokat kilövellni magából! (Ezért is nevezték el pöfögő futrinkának.) A kriptozoológusok, vagyis a rejtőzködő állatokkal foglalkozó tudósok szerint azonban a Föld kevésbé ismert, rejtett területein, a vizek legmélyén ennél jóval nagyobb lények is létezhetnek, amelyek szintén képesek hasonló védekező mechanizmusok alkalmazására. Néhány kacsacsőrű dinoszaurusz csontvázlelete is arra utalt, hogy ezeknek az állatoknak a koponyájában lehettek hasonló „robbanókamrák”. És azon nincs mit csodálkozni, hogy amikor még sem a kémia, sem a biológia nem létezett, ezeket a jelenségeket az emberek inkább valamiféle szándékolt gonoszság megnyilvánulásának látták.
Így azután Leviatán is az örök, szinte elpusztíthatatlan emberi hatalomvágy szimbólumává vált, akit Ézsaiás próféta szerint majd csak az Utolsó ítélet után lehet végérvényesen legyőzni.
Addig mindenesetre Leviatán az európai államelméletbe is bevonult: az angol filozófia kiemelkedő alakja, Thomas Hobbes (1588 –1679) az egyik, legfontosabb művének a Leviatán címet adta, és ebben a bibliai szörny a közakaratot képviselő állam megtestesítője. Az államnak ugyanis Hobbes szerint korlátlan a hatalma, de csak addig, amíg valóban képes megvédeni azokat, akiknek a nevében és a megbízásából működik.

Sárkányölő Szent Györgyöt erről a különlegesen szép novgorodi ikonról ismerik a legtöbben a világban.

Sárkányölő Szent György
Ha máshonnan nem, az egyik leghíresebb novgorodi ikonról sokan ismerik Sárkányölő Szent György alakját. György Kappadókiából származó katonatiszt volt, aki anyja hatására tért át a keresztény hitre, és ettől kezdve kérlelhetetlenül küzdött a pogány vallások ellen. Emiatt a perzsa király, Dadianosz (más legendák szerint a latin Diocletianus) börtönbe zárta, ahol borzalmas kínzásokat kellett elviselnie. A legenda szerint maga Krisztus adta tudtára egy látomásban, hogy szenvedései hét évig fognak tartani, és ezalatt háromszor meghal és föltámad. A sárkányölő motívum csak később kapcsolódott a György-legendákhoz: azokban az időkben, amikor különösen fontossá vált a hit megerősítése. A mese alkalmas volt annak kifejezésére, hogy a hit megszünteti a démonok uralmát, és a gonoszt minden alakjában képes legyőzni. A legenda szerint Silena városa közelében volt egy tó, amelyben egy gonosz sárkány lakott. Ez egy ideig megelégedett azzal, hogy az emberek naponta két juhot adtak neki, ám amikor elfogytak a juhok, arra kényszerítette őket, hogy embert áldozzanak neki. Egy napon a király lánya került volna sorra. A lány sírva ment ki a tóhoz, ám épp arra lovagolt György, aki biztos volt benne, hogy Krisztus meg fogja segíteni őt, ezért eldöntötte, hogy szembeszáll a sárkánnyal. Az indult is kifelé a zsákmányáért a vízből, amikor György keresztet vetett magára, és bátran szembelovagolt vele. Hosszú lándzsájával sikerült is olyan erővel megdöfnie a sárkányt, hogy az a földre zuhant. Az így megmenekült királylány a sárkányt egy nyakára kötött övvel vezette be a városba. Ott először nagy volt az ijedelem, György azonban elmondta nekik, hogy őt az Úristen küldte, azzal a feladattal, hogy szabadítsa meg őket a sárkánytól. Ennek azonban az a feltétele, ha ők is hisznek Krisztusban és megkeresztelkednek. Más választásuk nem lévén, a király és a nép megkeresztelkedett, György pedig kihúzta kardját, és megölte a sárkányt. Ezután az esemény színhelyén templomot építettek, amelynek oltáránál új forrás fakadt, gyógyító vízzel. Györgynek egyébként Szíriában a 4-dik századtól vannak templomai. Egyiptomban 40 templom és kolostor, Cipruson pedig hatvannál is több szentély viseli a nevét. Elsősorban az ortodox kereszténység területein él a kultusza, s az ikonokon és templomi zászlókon ő az egyik leggyakrabban látható figura.

 

Lévai Júlia

Ismerd meg a Sárkányfiú történetét!

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum