Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A főkötőkről, Kelettől Nyugatig

2015. szeptember 01., 14:51
 

Az idei nyáron nemcsak a turistaforgalom miatt láthatunk a szokásosnál is több, jellegzetes kendőt viselő nőt az utcákon. A háborúk miatt a hazájukat elhagyó, Magyarországon átvonuló menekültek többsége muszlim, akik között még ma is általános szokás a kendőviselet. Ám mivel a menekülők a korszerűbb gondolkodásúak közé tartoznak (hiszen épp a vallási fanatizmus elől futnak), köreikben a legszigorúbb viseletet, a teljes arcot eltakaró burkát, nikábot vagy csadort már nem láthatjuk. Ők a nyitott, többféle módon is megköthető hidzsábot viselik.


 
A mai muszlim nők többsége a gyönyörűen és változatosan hajtogatott hidzsábot viseli. Ez ma sokkal inkább a nemzeti hovatartozás kifejezője, és csak másodsorban jelzi a vallást. A hozzánk érkező menekültek több száz kilométert tettek meg gyalog, Szerbián keresztül, de a ruháik és kendőik tisztaságát mindvégig megőrizték. A kép a menekültek egy csoportjának már a hazai vonatútján készült.

Mi a hidzsáb?
Kendőt vagy különféle lepleket alapvetően azért tettek a fejükre az emberek (jó néhány helyen a férfiak is), hogy azzal védjék magukat a széltől vagy a homok- és hóviharoktól. A különféle vallások ezután ebben jó lehetőséget láttak arra, hogy erkölcsi jelentéstartalmakat kössenek a viselethez. A keleti és nyugati vallások egyaránt élen jártak abban, hogy a nők vonzerejének korlátozására használják fel ezt a ruhadarabot, mondván, hogy a férfiak „gyengék”, könnyen elcsábulnak, ezért egy nő akkor erkölcsös, ha nem teszi ki őket a kísértésnek. A legendák szerint a hidzsáb (magyarul: takaró) viselésére maga Mohamed próféta szólította fel a nőket, azért, hogy ezzel is kifejezzék az erkölcsösségüket és szerénységüket. Ezt a kendőfajtát egykor nemcsak a muszlimok, hanem az egyéb vallású (köztük keresztény hitű) népek is viselték, mind az arab, mind a teljes mediterrán térségben. Ha visszamegyünk a női fejrevalók történetében, azt látjuk, hogy egy időben az egész világon hasonló kendőket, főkötőket hordtak. Ez a viselet tehát egyáltalán nem idegen az európai kultúrától, sőt, kifejezetten a kultúrák közötti rokonságokat képviseli.
Keleten egyébként a férfiak is sokféle, kendő jellegű ruhadarabot hordtak. Az ő, legelterjedtebb viseletük a hófehér, földig érő szob vagy disdása, amelynek egyiptomi változatát galabijjának hívják. A fejükön hordott, négyszögletű kendőnek kafijja a neve, amelyet az ikál nevű pánttal rögzítenek. Egykor mind a nők, mind a férfiak kendőin jelentéssel bírtak a minták és a színek (például a viselőjük származási csoportjára, a törzsére is utaltak). Ez volt az alapja annak, hogy ma már ezek a ruhadarabok elsősorban a nemzeti identitás kifejezései, és csak másodsorban vallási jelzések.

Ahogy mondani szokás: az ízlések és pofonok különböznek. Ezt a toknak nevezett, turai kontyfőkötőt mai szemmel talán kevésbé lehet szépnek látni…

A sokarcú fejkendő
Mivel a vallások által uralt társadalmakban évszázadokon át azon voltak, hogy mihelyt a nők megtalálták a párjukat, minden más férfi elől takarják el az úgymond csábító testrészeiket (tehát a szép, fényes hajukat, csillogó szemüket, szájukat), így azután ha különböző mértékben is, de a nőknek Teherántól Salgótarjánig évszázadokon át tilos volt fedetlen fejjel mutatkozniuk, miután házasságot kötöttek. Olyannyira, hogy a férjhezmenetelnek a magyar nyelvben az az egyik kifejezője, hogy a nőnek „bekötötték a fejét”. A nők azonban voltak annyira leleményesek, hogy erényt csináljanak a szükségből, és a kezdetben egyszerű kendőkből illetve az alattuk, majd helyettük viselt főkötők kombinálásából az évszázadok során a fejdíszek egész arzenálját hozták létre. Már az egyszerű, magukban álló fejkendőket is gazdagon variálták, hiszen sokféle módon kötötték meg és a hajukat és változatosan tűzték föl alatta, amitől a kendők más és más formájúak lettek. A nevük is sokféle volt: lehetett fejre való kendő, féruha, fedél, fidel, bíbor, ruva. Később a legkülönfélébb színekben pompázó hímzésekkel, csipkékkel vagy tüllökkel díszítették a fejkendőket. A 16–17. században Magyarországon az úri és a paraszti viseletben egyaránt jelen voltak a kivarrott és csipkével díszített kendők. Természetesen az sem volt mindegy, hogy ezeket hétköznap vagy ünnepnapokon tették a fejükre. A hétköznapi fejrevalókat általában kékfestő technikával festett anyagokból varrták, az ünnepnapokon azonban finomabb selyemből és kasmírból készült kendőket vettek föl, amelyeken gyakran rojtok is csüngtek. A fejkendők téli változatai posztóból vagy gyapjúból készültek. Az átlósan háromszögűre hajtott fejkendőt igencsak sokféleképpen kötötték meg, és ezeknek ennek megfelelően más és más volt a nevük. Ha a főkötő felett, a tarkón hátrakötötték, akkor ezt pl. a Felvidéken csárdásos, menyecskés fejkendőnek hívták. Ha elöl rögzítették, akkor áll alá való volt a neve. A kontyra tűzött, elöl kézzel összefogott fejkendőnek az Alföldön fidél, a Dunántúlon férevető, takarító vagy köcöle volt a neve.

Az Ormánságban egykor ilyen kendőkbe bugyolálták az esküvőre induló menyasszonyt.

A 17–18. sz.-tól terjedt el a nyak köré tekert, elől lelógó vagy ruha alá fogott hosszú kendő, amit sok helyen bulázónak vagy fidelnek hívtak, az erdélyi Körösfőn pedig kontyoló fátyolnak vagy dulandlénak nevezték. Ez egy kb. 2–3 m hosszú, fél m széles anyagból állt, és általában a keskeny végére tették a hímzését, díszítését. A hosszú kendőt a fejükre borítva vagy a nyakuk köré tekerve, olykor a fejtetőre hajtogatva viselték. Erdély keleti részén és a Dél-Dunántúlon – valószínűleg az akkor fölerősödő olasz kulturális kapcsolatok hatására – díszes fejű, boglárosnak nevezett tűkkel rögzítették. A gyakran pacsának, hátravetőnek, bíbornak vagy tekerődzőfátyolnak is nevezett hosszú kendő a sárközi népviseletben még a 20-dik században is létezett. A 16-dik századi, itáliai szokások nyomán volt ennek egy, a fejtetőn szögletesre merevített és rögzített formája is, amely a dunántúli parasztasszonyok viseletében egészen a 19-dik század végéig színesítette a kendőviseletek világát.

Egy valóságos mérnöki építmény: a főkötő
A magyar paraszti viseletnek hosszú ideig a főkötők voltak a legfeltűnőbb darabjai, amelyek egyúttal az adott vidéken kialakult, karakteres stílusokat is kifejezték. Az ünnepeken hordott főkötők némelyike túltett a királynői fejdíszeken is. A nők házas mivoltát kifejező fejrevalóknak természetesen ugyanúgy elváltak egymástól a hétköznapi és az ünnepi változatai. Abban azonban közösek voltak, hogy több részből álltak, és alapelemüket a homlokpánt és a hátlap képezte, és messze túlnőttek a kendőn. A két alapelemre idővel a variációk tömege épült.

Érsekcsanádon ebben a bíbornak nevezett főkötőben indultak a templomba a fiatalasszonyok.

A főkötőknek eredetileg kétféle szerepet szántak: az alsó részének a kontyot kellett megfognia, lefednie, a felsőnek pedig (ez látszott elölről) az öltözék fényét, szépségét, az alkalom vidámságát vagy ünnepélyességét kellett kifejeznie. Ha az alsó főkötő a kontyot csak fedte, puha főkötő volt a neve, de ha maga is hozzájárult a konty alakjának megformálásához, akkor kéregfőkötőnek hívták. Ez utóbbihoz kapcsolódott annak szándéka, hogy a főkötőt valóságos koronaszerű építménnyé tegyék a női fejen, hiszen a hátsó főkötő kialakítása magától kínálta fel, hogy a készítője minél leleményesebben, ötletesebben használja ki az anyag lehetőségeit. És mivel a többnyire nagy szegénységben élő parasztok, földművesek többsége szép és drága tárgyakat, képeket, szobrokat nem szerezhetett vagy készíthetett, művészi tehetségét az öltözetek megformálásában érvényesítette. Így került be a főkötők anyagába a textil mellett a fa, a papír és a bőr is. A kontyot megfogó alsó résznek félgömb- vagy kúp alakúnak kellett lennie, így ezt valamilyen stabilabb anyaggal kellett megalapozni. Göcsejben például jellemzően fával oldották meg ezt a feladatot, és ennek megfelelően a főkötőnek  fakonty vagy kobak volt a neve. Mezőkövesden viszont keménypapírhoz ragasztott vászonból formálták a főkötőt, és itt  toknak vagy hegyeskontynak hívták. A Dunántúlon formázott keménypapírból készült a kápli vagy a kácsis. De volt, ahol szalmafonat vagy bőr volt a rögzítőanyag.
Ezek után természetesen a felső főkötő sem maradhatott kellő tartású alap nélkül. Mivel azonban a súlyt már nem volt célszerű növelni, a fej elülső részén ezeket papírral merevítették ki. Ez a pártaszerűen fölfelé álló felület azután ideális lehetőséget kínált a szebbnél szebb és ötletesebbnél ötletesebb díszítésekhez. Emellett a korábban egyszerű, madzagszerű főkötőfűző széles és szintén gazdagon díszített pánttá változott. A felhasznált anyagok közt a selyemtől kezdve a bársonyon át a csipkéig minden képviseltette magát, ahogyan a díszítésekhez is rengeteg színt, fonalat, gyöngyöt, pántlikát alkalmaztak. Idővel minden egyes tájegységnek kialakult a jellemző és gyakran híressé is váló főkötő-formája, a nők pedig büszkék lehettek rá, hogy ezzel emelhetik a településük fényét. Igaz, olykor nagy árat fizettek ezért, hiszen egy-egy, kissé túlsúlyosra épített, ünnepi főkötő alaposan megterhelhette a vállukat és a nyakukat, de bizonyára megérte nekik ezt elviselni.

 

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum