Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A civilizáció bölcsője: Szíria

2015. szeptember 10., 16:47
 

A menekültek megrázó helyzete ma azok figyelmét is Szíriára irányítja, akiknél eddig legfeljebb a nyaralási lehetőségeik latolgatása során merült fel ennek az országnak a neve. Ma Afganisztán mellett Szíriában kényszerülnek a legtöbben arra, hogy az életveszélyes viszonyok, a négy éve tartó polgárháború miatt mindent hátrahagyva elhagyják a hazájukat. Szíriát ma az Iszlám Állam (IÁ) nevű, fanatikus csoport uralja. Ez a gyilkológépként működő csoport minden olyan történelmi emléket is szétzúz, amely egykor az országot a világ szabadon virágzó kultúrájához kötötte, és ma is alkalmas a nyitott kapcsolatok fenntartására. Legutóbb a sokak által ismert Palmüra, a világ egyik legrégebbi kereskedővárosa is a célpontjukká vált. A dzsihadisták 2015 nyarán szinte földig rombolták a múltat őrző oszlopokat, épületmaradványokat és szobrokat, majd kivégezték Palmüra főrégészét, a 82 éves Khaled Aszaadot, aki nem árulta el nekik az előlük elrejtett, ókori tárgyak rejtekhelyét.


 
Palmürában a régészek évtizedeken át dolgoztak azon, hogy sokak számára láthatóvá tegyék az egykori amfiteátrumot és még számos, izgalmas épületet, szobrot. Mindez ma visszahozhatatlanul romokban hever. Legfeljebb a másolatát lehet majd felépíteni, a fotók alapján.

Miért nevezik Szíriát a civilizáció bölcsőjének?
A mai, tágabban értelmezett szír térségben mutathatók ki az emberi megtelepedés első jelei. Itt találtak rá az állandó településekre utaló, ún. paleolitikus Kebara-kultúra nyomaira, a Kr. e. 18 000 - 11 000 közti időszakból. A későbbi szír állam területén az ezt felváltó, a Kr. e. 11 000 - 9300 közti mezolitikus Natúf-kultúra leletei bizonyítják, hogy itt, elsősorban az Eufrátesz völgyében kezdte el fölépíteni az ember azt a civilizációt, amelynek az állandó települések és az ezekhez köthető tevékenységek voltak az alapjai. Ezt követően mintegy kétezer évig az ún. Kerámia Előtti Neolitikus Kultúra (angol rövidítése: PPNA) jellemezte térséget. A PPNA-nak az adja a jelentőségét, hogy bizonyíthatóan ekkor kezdték el tudatosan birtokba venni, megművelni a földet, vagyis ez a kor a mezőgazdaság megszületésének pillanata. A radiokarbonos kormeghatározás adatai alapján a mezőgazdaság Levante középső részén jelent meg, ahonnan azután szétterjedt a mai Jordánia, Szíria és Észak-Irak területeire. A PPNA-kultúra időszakából főként kör alaprajzú kunyhók nyomaira találtak rá, amelyeket az időszak vége felé egyre szögletesebbek házak váltottak fel. A házon belül jellemzően lefelé építkeztek: a lakóhelyiségek a bejárathoz képest mélyebb szinten voltak.
Több helyen nagy gabonatárolókat is találtak. A házak belsejében tűzhelyek nyomai voltak, emellett nagy mennyiségű kovakő és csont is előkerült. 

Mint ez a palmürai kép is igazolja, az ókori keleti kultúrában már jóval az előtt létezett féldombormű, mint Európában.

Ennek a korai kultúrának az egyik legfontosabb lelőhelye a szíriai Dzserf al-Ahmar. A bronz- és vaskor idején azután az immár biztonságos településekkel rendelkező Szíria fontos kereskedelmi csomóponttá is vált, elsősorban a tengerparti részek városai révén. Az itt fekvő Fönícia városai hamar a leggazdagabbak közé kerültek, ami természetesen fölkeltette a többi, politikai és területi befolyásért küzdő állam érdeklődését is. A Kr. e. 2. és 1. évezredben az akkori nagyhatalmak, Hatti, Egyiptom és Asszíria véres harcokat vívtak, s ettől kezdve Szíria térsége is a folyamatos hatalmi harcok terepévé vált. A bronzkor legfontosabb központjait, mint pl. Márit a Kr. e. 18-dik század elején Hammurápi babiloni király rombolta le, Ebla pedig a hettita I. Murszilisznek esett áldozatul, Kr. e. 1600 táján. Az Ugarit nevű tengerparti kereskedővárost hajós népek változtatták rommá, Kr. e. 1200 körül. A későbbi kisebb, helyi városállamok, mint pl. Hamath, Damaszkusz és Qatna a Kr. e. 8-dik század második felében asszír fennhatóság alá kerültek, majd rövid egyiptomi terjeszkedést követően az Újbabiloni, végül az Óperzsa Birodalom részei lettek. A szír térséget Kr. e. 332-ben a makedón Nagy Sándor foglalta el, akinek halála után a Szeleukidák dinasztiája szerezte meg a területet, az egyiptomi Ptolemaidákkal vívott harcok után. És bár a hatalmuk hanyatlása során a szír vidéket tudták a legtovább megőrizni, ezt is elveszítették, amikor megérkeztek a hódító rómaiak, és Pompeius vezetésével Syria néven a provinciájukká tették ezt a területet is, Kr. e. 64-ben.
Az ettől kezdve tehát római fennhatóság alatt lévő Syria provincia később a párthus és újperzsa háborúk egyik fő színterévé vált. A perzsáknak már volt mit meghódítaniuk: addigra a kultúra és a kereskedelem a háborúk ellenére is olyan, jelentős városokat virágoztatott fel, mint amilyen Bostra illetve a Szír-sivatagban épült, később Rómával is szembeszálló Palmüra. Ez utóbbi eredeti neve az arámi Tadmor volt, amelynek jelentése: pálmafa. Ezt fordították le egy időben a görög Palmürára, amit a rómaiak is megtartottak. A település az ókori Szíria egyik legfontosabb városa volt. Egy oázisban épült fel, Damaszkusztól 215 km-re északkeletre. A Szíriai-sivatagot keresztülszelő karavánok hosszú évszázadokon keresztül álltak meg, majd indultak tovább ebből az élénk életet élő városból, amelyet akkor „a sivatag mátkája” néven ismertek. Ezt a várost rombolták le a perzsák, de, mint 2015-ben kiderült: nem ők voltak az utolsók, akik ezt tették.
A Nyugat-római Birodalom gyengülése során Szíria 395-től a Kelet-római (Bizánci) Birodalom része lett. Területén a korai keresztény irányzatok közül a monofizitizmus vált meghatározóvá. A monofiziták az addig uralkodó nesztorianizmussal szemben azt hirdették, hogy Jézusnak csak egy, isteni lényege van, vagyis fölvette ugyan az emberi testet, de ettől még nem emberi lény. És bár a monofizitizmust eretnekségnek nyilvánították, Szíriában és Egyiptomban mégis ez maradt meg a legkedveltebb hitelméletnek. Mivel az iszlám hódítás később döntően monofizita területeket foglalt el Bizánctól, a monofiziták általában támogatták a keresztény hódításokat. A közel-keleti keresztények nagyobb része azonban idővel belefáradt a küzdelembe, és nagyjából a 12-dik századra áttért az iszlám hitre. Mindez természetesen folyamatosan újabb harcokat és további szétforgácsolódást jelentett, ám az élet valósága ettől függetlenül továbbra is meghatározó maradt. A bizánci időkben Szíriában több száz település indult fejlődésnek, a 4-dik századtól,  az ókorban Bélosznak (latinosan Belusnak) nevezett mészkőmasszívumon, az Aleppói és Idlibi kormányzóságban.

Az Omajjád-mecset főhomlokzatának mozaikja Damaszkuszban.

Miért vannak ott „holt városok” is?
A Bélosz hegység legmagasabb csúcsai a 800 méter feletti magasságot is elérik, és mintegy 140 kilométer hosszan nyúlik el, nagyjából észak-déli irányban. A városok a hegység három, jól elkülönülő vonulatán épültek. A táj itt meglehetősen barátságtalan: mindent a csupasz sziklák uralnak, és kevés a megművelhető föld. Történészek szerint az Antiochia körüli nagyobb, termékenyebb síkság túlnépesedése kényszeríthette arra az ott élőket, hogy mindenáron találjanak egy új területet. Szerencsére a hegyen az olajfák jól megéltek, ezért a városok legfőbb tevékenysége az olívaolaj-termelés volt. Az idővel kiépülő, máig meglévő kereskedelmi utakon azután Antiochia kikötőjén keresztül értékesítették az olajukat, az egész földközi-tengeri területen. Fejlődésüket a 630-as években kezdődő arab térhódítás utáni háborúk akasztották meg, hiszen lehetetlenné tették az utak békés használatát. Emiatt a lakosság fokozatosan lejjebb kényszerült, a termékenyebb, gabonatermesztésre is alkalmas földekre, vagyis kénytelen volt elhagyni az addig jól működő, hegyvidéki városait. Amelyek azonban sajátos módon máig megmaradtak. Fennmaradásuknak az az oka, hogy felhasználható fa híján szinte minden az időtálló kőből készült. Egyedül a ritkábban alkalmazott cseréptető és annak tartószerkezete tartalmazott másféle anyagot is. A falak, a lépcsők, az erkélyek, de a berendezési tárgyak is faragott kőből készültek. Még a padok és a  szekrények is kőből voltak. Nem csoda, hogy a kő megmunkálásának maga színvonalú kultúrája alakult ki Szíriában. Egyes számítások szerint akár 780 településmaradványt is a holt városok közé sorolhatunk. A mai Aleppó és Damaszkusz közti autópálya pedig ezek lakóinak kereskedésre használt, történeti útvonalát követi.

Ki tudja, meddig marad meg épségben Damaszkusznak ez a korszerű városnegyede.

A kimerült birodalmat a 630-as években muszlim arabok hódították meg, akik megjelenésétől ismét folyamatossá váltak a háborúk, miközben az ország kultúrája egyre színesebbé és gazdagabbá vált. A muszlim vallás békés vonulata Szíriában is egyedülálló kultúrát teremtett. A Mohamed próféta által alapított iszlám vallás nevének jelentése: „Beletörődés Isten akaratába”. Az ebből a beletörődésből származó gondolatokat hitük szerint Gábriel arkangyal adta tovább Mohamednek, és az ő szavaiból állították össze azután a Koránt („előadott, szent szöveg”), több évszázadon keresztül. A Korán ugyanúgy a teremtésről alkotott elképzeléssel kezdődik, ahogyan a zsidó-keresztény Biblia is. Szintén sok történeti leírást tartalmaz, de jóval több benne az emberek együttműködését szabályozó törvény. Ezek a hit öt tartóoszlopán alapulnak: az első a hitvallás elfogadása, a második a napi ötszöri ima, a harmadik a szegények megsegítése, a negyedik a böjt és az ötödik a zarándoklat Mekkába. Ezt egészítette ki azután a hatodikként emlegetett felszólítás, amely szerint a muszlimoknak akár fegyverrel is terjeszteniük kell a hitüket, és amely azután oly sok háború forrásává is vált, a „dzsihád” (=erőfeszítés) felmagasztosításával. Ez azonban ellenkezik a Koránnal, amely csak akkor fogadja el a háborút, ha az védelmi jellegű. A Korán szerint a politikai vagy gazdasági okokból vívott háborúknak semmi közük az isteni dzsihádhoz. De, mint ezt más vallásoknál is tapasztalhatjuk, a hatalmi vágyak gyakran legyőzik a hit eredeti tanításait. Így most lényegében a Korán is ugyanúgy a rombolási vágyak áldozatául esik, ahogyan a huszadik századra modern állammá váló Szíria összes többi eredménye: az iskolái, sportpályái, templomai, múzeumai, bíróságai, kutató intézményei, egyetemei, és persze az ott dolgozó, jó szándékú és csupán élni vágyó emberei is.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum