Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Mióta van tánczene?

2015. szeptember 28., 15:39
 

Az ember hajlamos azt hinni, hogy tánczene csak a modern korok óta létezik. És ugyan tény, hogy amit az utóbbi évszázadokban tánczenének nevezünk, az valóban jelentősen különbözik a régebbi formáktól, de ettől még a feltételezés nem állja meg a helyét. A szó tágabb értelmében vett tánczene az emberi kultúra legrégebbi időszakai óta létezik.


 
A londoni British Múzeumban őrzik ezt az egyiptomi falfestményt, Nebamon sírjának faláról. A képen a "Völgy Ünnepe" alkalmából rendezett lakomát látjuk, amelyen az istenek, a halottak, valamint minden élő családtag és barát tiszteletére zenéltek és táncoltak. A két, zenélő nő szemből megfestett képe egyedülálló az újbirodalmi festészetben.

A pogány korok rítusai
Az emberi test ritmikus mozgatása magától adódik, hiszen már csecsemőkorunkban is gyakran szórakoztatjuk vagy éppen altaljuk el magunkat ezzel. Az is természetes, hogy a ritmikus, ismétlődő képletek rendre összekapcsolódnak a hanggal. Mindehhez már csak néhány, összeüthető vagy összedörzsölhető fadarab, később egy agyagedény meg egy ráfeszíthető, vékony bőrdarab kellett, és máris készen voltak az első hangszerek, dobok. A többistenhit (pogányság) korában azután a különféle vallások természetes módon használták fel mindezt az imádkozásokhoz, közös rítusokhoz. És mivel a zene a nagyobb odaadáshoz, az extázishoz is elvezethet, az is természetes volt, hogy a közös ritmusra mozgók előbb-utóbb dinamikusabb mozdulatokat tettek, vagyis táncolni kezdtek.
A vallási rítusoknak, közös imáknak gyakran és sokféle módon vált szerves részévé a tánc. Hol a rossz szellemeket, betegségeket igyekeztek elűzni vele, hol épp ellenkezőleg: az istenségek kedvét keresték, őket próbálták kiengesztelni a tánccal. Idővel rögzültek, begyakorlódtak az ismétlődő elemek, jellemző mozdulatok, amelyeket az idősebbek mindig átadtak a fiataloknak. Akkor még nem adtak nevet ennek, de kialakult a táncmozdulatoknak az a rendje, amelyet ma koreográfiának, vagyis a mozdulatok rendszerbe foglalt leírásának hívunk. Ezen belül a ritmusok jellemző képletei és szerkezetei alapján rögzültek a különféle tánctípusok. A görög és római korban azután jelentősen megváltozott a táncok szerepe. A tánc fokozatosan kilépett a vallási rítusok keretei közül, és a varázslásmál vagy a közös fohászkodásoknál már jóval többet is képes volt kifejezni. Most már nemcsak a könyörgéseket vagy a bajok elhárítását szolgálta, hanem önmagáért való értékké vált, amely egyúttal a szépség és az életöröm élményeit is közvetítette. A színház megjelenésével pedig a színpadra is fölkerült. A görög mitológiában a kilenc múzsa (Mnémoszüné és Zeusz gyermekei, gyakorlatilag félistenek) között Terpszikhoré képviselte a táncot. A görögöknél a fiúk és lányok külön körtáncai mellett a páros táncok is megjelentek, de a katonáknak is voltak körtáncaik. A „kórus” szó pedig a tánchoz kapcsolódó ének nevéből ered.

A kóló vagy hóró a Balkán minden népének táncában ott van. Ezt a körtáncot vagy sorba állva, vagy kört formázva járják, de mindenképp összekapaszkodva. És bár látszatra csupa ismétlődő lépésből áll, időnként nagyon is sok variációt tesz lehetővé. A képen egy horvát néptánc együttest látunk. 

A középkor és az egyház
A táncok történetében további jelentős változást hozott a kereszténység. Az egyház a templomi istentiszteletekből igyekezett kiiktatni a pogányságra emlékeztető elemeket, így főként a hangszereket és az élénkebb táncokat, ezért bevezette, hogy a misék csak a szavakra épüljenek. Ez azonban hosszasan nem volt tartható, hiszen a természetességgel is ellenkezett. A templomban a hívek egy magasabbnak képzelt lényre irányították a tekintetüket és ahhoz fohászkodtak illetve azt dicsérték, ami mindenképp emelkedett lelkületet, így emeltebb hangú beszédet is kívánt. Ez utóbbi pedig nagyon közel áll az énekléshez. Ráadásul a pap és a gyülekezet kettőse eleve az előénekes és a kórus ősi kettősségéből származott, amit nem volt értelme száműzni a rituáléból. Igaz, a későbbi, római központú nyugati kereszténységben jelentősen megváltozott a pap szerepe (hangsúlyosabbá vált, hogy ő az, aki prédikál a többieknek, és magasabbra is került a szószék által), a keleti (bizánci) ortodox kereszténység (nálunk a görögkeletiek, a szláv nyelvterületeken a pravoszlávok) azonban lényegében megtartották a pap előénekesi szerepét, és azt is, hogy a hitnek a gyülekezet a letéteményese, a hordozója. Így ott a gyülekezet kórusának sokkal nagyobb a szerepe, mint a katolikus templomokban, de táncot már ők sem jártak. A táncnak hosszú távon Európában el kellett tűnnie a misékről, miközben az Újvilágban, vagyis a bevándorlókból hatalmassá növekedett, amerikai társadalomban sok helyen ma is élénk táncokkal dicsérik a Mindenhatót.
Ameddig mégis volt még tánc az európai istentiszteleteken, addig az elsősorban a körtáncokat jelentette, amelyeket főként a körmeneteken lehetett látni. Emellett a szóló páros táncok is továbbéltek.

Milyen táncfajták voltak a legnépszerűbbek?
A különböző táncfajták között a köztereken és társasági együttléteken hosszú ideig a francia rondeau (rondó) vezetett. Ez, de a többi, korai táncfajta is később a klasszikus zenék szerves részévé vált. A rondó különösen fényes pályát futott be, hiszen még a 19-dik századi szonáta formáját is meghatározta. Szerkezete a 17-dik század végére rögzült: akkor alakult ki az a séma, amelyben egy főtéma (tehát egy mindig visszatérő dallam) váltakozik különböző közjátékokkal. Sematikusan jelölve a rondó „képlete”: A B A C A D… stb. Első nagy mestere a francia Francois Couprin (franszoá kupren) volt. A 18-dik században azután zárt rondóvá alakul, amelynek sémája: A B A C A B A. Ez a műforma már közel áll a szonátaformához. A három, nagy bécsi klasszikus, Joseph Haydn, Wolfgang Amadeus Mozart és Ludwig van Beethoven rengeteg művében használta a rondó formát.

A bécsi keringő idővel minden a táncversenyek elmaradhatatlan részévé vált. Mivel a mozgás suhogó, kipördíthető ruhát igényelt, a lányok számára hamar szinte kötelezővé vált a fehér, bő szoknyás keringőruha, amelynek látványa élénk forgataggá varázsolja a táncolókat.

A 16-dik században némileg szétvált a néptánc (paraszttánc) és a polgári társastánc, de ezek között a polgárosult társadalmakban természetesen mindig megmaradt az átjárás, a különböző hangzások és formák hatottak egymásra. A magyar zene ebben kivételt jelentett, mert a második jobbágyság bevezetésével a parasztság polgárosulását erőszakkal megakasztották, így a zenéje is bezáródott a parasztság szűkebb társadalmába, miközben az úri rétegek a nyugati zenékre majd a kávéházi cigányzenére szórakoztak, táncoltak. Ettől egyetlen területen volt némi eltérés: Erdélyben, ahol a reneszánsz korában a nyitott, társadalmi kapcsolatoknak köszönhetően a zenében is erős kapcsolatok alakultak ki. Így a mai táncházakból is ismert, 12 szótagú széki négyesek zenéje például azért is tudott kilépni a többi zenék zártságából, mert ebben jelentős olasz hatások segítették. 
A nyugati tánczenékben rengeteg féle, különböző ritmusú táncfajta alakult ki. Ezek közt sokáig a német allemande és az olasz galiarda volt a legnépszerűbb, de nem sokkal maradt le mögöttük a passamezzo, a lassú és elegáns pavane, az ugyancsak méltóságteljes courante és sarabande, vagy a chaconne, amelynek többnyire szomorúan fájdalmas dallamai voltak. Bach életművében például nagyon nagy szerepet kaptak ezek a táncok, amelyek stilizált, vagyis letisztult, sokszorosan a mű anyagába bedolgozott és gazdagon variált formái még a versenyműveiben is megjelentek. A szvitjei pedig kifejezetten a néptáncból vett formákra épültek. A később elsöprő sikerű bécsi keringő, közismert német nevén a Wiener Walzer (víner valcer) szintén az egyik legrégebbi hagyományú társastánc. Neve a német „waltzen” (valcen; forogni, keringeni) szóból származik, és a talajon sikló lábak forgó mozgására utal.
A keringő gyökerei a 12–13-dik századig nyúlnak vissza: ekkor alakult ki a páros ütemű előtáncot követő Springtanz, amely már páratlan ütemű, háromnegyedes táncrész volt. Az ütem hangsúlya ugyanúgy az első hangra esett, mint a többinél, de a további, két hang olyan, mintha ebből „pördülne” ki.  A „waltzen” szó egyébként egy rögtönzött bécsi vígjátékban jelent meg először, 1750 körül.
A későbbi táncok azután már elképzelhetetlen gazdagságban álltak elő a legkülönfélébb ritmusvariációkkal, de ettől még a régiek sosem fognak kimenni a divatból, hiszen az ember legtermészetesebb készségéhez, a ritmusérzékéhez kapcsolódnak.

 

Lévai Júlia

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum