Ostoba, gyakran gonoszkodik, máskor meg épp ellenkezőleg: megvédi az embert a gonoszoktól, titkos helyen él és megfoghatatlan az alakja – ez a troll. Mesefiguraként gyakran találkozni velük a skandináv szuvenírek között, vagy az erdők világát ábrázoló, többnyire karácsonyi képeslapokon. A meséken kívül azonban a net világában is megjelennek a trollok. Ott azokat az embereket hívjuk trollnak, akik a valódi nevük fölfedése nélkül és csak azért, hogy megzavarjanak másokat és gonoszkodjanak velük, vagy egyszerűen kiéljék az indulataikat, kéretlenül beleszólnak mások beszélgetéseibe, megzavarják a posztjaikat. Ha ezt nagyon durván teszik és rasszista, emberellenes beírásokkal is előállnak, jelenteni lehet a facebook vezetésének, és ott egy rövid vizsgálat után törlik az ilyeneket a rendszerből. Egyszerűbb esetekben azonban elég a főszabályt betartani: „Ne etesd a trollodat!” Vagyis: ne válaszolj arra, amit mond, és egy idő után meg fogja unni.
Trollokból aztán mindenféle-fajta elképzelhető. Vannak ilyen huncutkodók, csalafintaképűek is…
A mesebeli trollok
A troll a mesékben a legtöbbször misztikus, félelmetes lény. A legkorábbi időkben a skandináv mitológiában jelent meg, ahol ember formájú (antropomorf) alakként képzelték el. Figurája az emberben élő, különféle erősségű félelmeket, gonoszkodásokat, rossz hajlamokat testesítette meg. Inkább vad volt, mint szelíd, de – ahogy az emberben élő rossz is – gyakran a troll-féle rosszaság is átfordítható volt. A gonoszkodó trollok sokszor éppen azt a katartikus változást testesítették meg, amelyet a rossz belátása és jóságba fordulása jelent. A vadság a vikingek életmódjának, harcos időszakainak a terméke is volt.
A vad orkok, akik még az ember nem tudatosított lényét vagy az ösztöneit szimbolizálták, ennek megfelelően nehezen látható, rejtett helyeken éltek, tehát barlangokban, erdők mélyén vagy fák odvában. Leggonoszabb, sőt, olykor kifejezetten undorító fajtájukat az orkok képviselik, akik csak nagyon ritkán változhatnak át jókká. Már csak azért is, mert hiszen a nevük a római mitológia egyik alakja, Orcus nevéből ered, aki pedig az alvilág istene, Pluto másik neve volt. Az óangol mitológiában nagyjából az orkoknak megfelelő teremtmények voltak a manók, illetve koboldok.
Az északi irodalom és az egyéb művészetek területén a romantika gazdagodást hozott a trollok ábrázolásában. Ettől kezdve más jóval színesebben jelenítették meg ezeket a lényeket, gyakran bennszülött fajtaként, nagy füllel és orral. Innen kerültek be azután a modernebb fantasy irodalomba is. A huszadik században két, híres könyvben: A Gyűrűk Urában (John Ronald Reuel Tolkien) és a Harry Potter-ben (Joanne Kathleen Rowling) találkozhatunk velük. Mindkettőben óriás termetű, lomha, ostoba és agresszív lények, de eltérő karakterűek. A Gyűrűk Ura köteteiben gonosz erőként, a sötét hatalom teremtményeiként jelennek meg. A Harry Potter sorozatban azonban alkalmasak arra, hogy védelemre képezzék ki őket. Itt tehát az emberi varázserő az, amely megváltja őket a gonoszságtól. És hogy a megjelenítés terén milyen élénk is lehet az emberi fantázia, azt a Korongvilág c. könyvsorozat is bizonyítja, amelyben kőevő óriásokként látjuk őket. Emellett még egy külön fajuk is létezik: a tengeri troll, amely a történet szerint nem a Korongvilágról származik, hanem úgy került oda, hogy leesett a saját világának szélén, majd a Korongon ért földet. És hogy legyen is valamiféle igazolása az idegenségnek, ezeknek a trolloknak a teste 100 százalékban vízből áll!
Minilények
Az emberi ösztönök, belső titkok, zabolázhatatlan vagy nehezen zabolázható vadságok, esetleg picinységek, gyermekded tulajdonságok megjelenítése azonban nem állt meg a trolloknál. Mellettük még sokféle meselény népesíti be a mítoszokat, a népköltészetet és az irodalmat. Sőt, a zenét is! A törpék és a manók például oda is bekerültek. A magyar Liszt Ferenc (1811-1886) Manók tánca címmel írt egy könnyed, csillogó zongoradarabot, a norvég Griegnek pedig (1843-1907) a Törpék indulója című, szintén zongorára írt műve az egyik legnépszerűbb darabja. Ez utóbbi – amelyet egyébként a zeneszerző a Trollok dombján lévő házában írt – Lisztétől eltérően nagyon is vaskos, erőteljes ritmusú zene.
…és vannak ilyen szörnyen ijesztőek. Szerencsére mind csak fantázialények.
Miben különböznek a manók, a koboldok és a hobbitok?
A manó érdekes módon kevésbé van jelen a magyar mesevilágban. Úgy látszik, az itteni erdők kevésbé kedveztek az ilyenfajta élőlényeknek… Más népeknél azonban nagyon is sűrűn előfordulnak. A nevük valószínűleg az iráni mamus szóból ered, de a magyar etimológiai szótár szerint ugyanígy lehet a „szerzetes jelentésű monoh szó is az alap, az erdők rejtekében élő, szakállas-bozontos férfiak látványára utalva. A lényeg, hogy a manók mindenütt ott teremnek, ahol csak kell, a maguk, többnyire piciny és fürge termetével. Ők a kicsinységük ellenére rendkívül erősek, de egyúttal nagyon okosak, furfangosak és ügyesek is. Talán az örök, gyermeki kreativitás, játékosság, alkotókészség az, ami mozgatja őket. Gyakran emlegetik őket az ördög cimboráiként, de annál sokkal jóságosabbakként.
Az északi országokban igen elterjedt a házimanó, angol nevén a hob. Angliában minden rendes ház tűzhelye körül lakott egy házimanó, aki olykor hasznos szolgálatokat is végzett a „gazdáinak”. Okos, furfangos és gyakran jó humorral rendelkező kis lény volt, akit sok mindenre rá lehetett venni. Gyakran cinkosa lett egy-egy családtagnak, akit azután ügyesen kijátszott a többiek ellen. Alapvetően jó szándékú, csak olykor-olykor gonoszkodó kis lény, aki igazán csak akkor válik rosszindulatúvá, ha megsértik valamivel. Ilyenkor a bosszú szelleme jön belőle elő. Német nyelvterületen koboldnak nevezik. A leghíresebb, mesebeli kobold egy tévés filmsorozat hőse, és Pumuklinak hívják. Ő egy asztalosmester házába költözik be, de úgy, hogy csak a gazdája számára teszi láthatóvá magát, amíg nincs ott senki. Mihelyt megérkezik egy idegen, Pumukli azonnal eltűnik, a fején lévő, égővörös bozontjával együtt. És aztán izgulhat a néző, hogy vajon milyen trükköket talál ki az emberek megtréfálására. A németeknek azonban nemcsak a házaikban, hanem a bányáikban is laknak manók, illetve a hajóikon is, ahol a tengerészeket szokták segíteni. Léteznek még goblinok is, akik apró és csúf, gonosz és zavaró lények, gyakorlatilag a tündérmesék jóságos, légies alakjainak az ellenpárjai. A modern fantasy regényekben, szerep-és videójátékokban többnyire a bányalakó koboldokhoz hasonló figurákat hívják goblinoknak.
A már említett Tolkien találta ki a hobbitokat, akiket olykor babóknak is fordítottak. Ők alacsony, köpcös figurák, hegyes fülekkel. Lábuk jó szőrös, viszont nem lehet rájuk fogni, hogy fázósak lennének, mert többnyire cipő nélkül járnak.
Tolkien emberszerű figuráknak képzelte el őket, és inkább kedélyeseknek, hogy derűt keltsenek mindenkiben. Ruhájuk kissé hasonlít az európai vadászok öltözékére: zöld bársonynadrág, piros vagy barna mellény, barna vagy zöld zakó, arany vagy sárgaréz gombokkal, és egy sötétzöld, csuklyás köpeny. Békés, vidéki életet élnek és sok sört isznak. Talán ez az oka, hogy olykor a 130-adik évüket is megérhetik. Bár lehet, hogy inkább a gomba az, ami ilyen sokáig konzerválja őket – sosem lehet tudni. Mindenesetre a hobbitok szenvedélye a gombaevés. Szerencsére mérgesgombával nem szoktak összeakadni, így bízhatunk benne, hogy még sokáig szórakoztatnak minket.
Itt meghallgathatod Liszt Manók tánca című, igazán szívvidító művét, Clifford Curzon 1963-mas felvételéről.
(A felvétel következő darabja a szintén nagyon népszerű Szerelmi álmok.)
Lévai Júlia
Olvasd el Zarfról, a kiskamasz troll életéről szóló lehengenrlően vicces meseregényt!
