Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Kagylók, vízben, falon és tányérokon

2015. november 17., 15:40
 

Életünk során sok helyen találkozunk a kagyló fogalmával. A régebbi telefonjainkon még egy kagylót vettünk fel, amit odatartottunk a fülkagylónkhoz, miközben esetleg épp egy kagylófotelben ültünk. Ha ezután ki kellett mennünk, odakinn egy WC-kagyló várt ránk, mellette egy mosdókagyló, amelynél kezet moshattunk. Mindez pedig egy olyan épületben is megtörténhetett velünk, amelynek barokkos díszítések voltak a falain, csupa kagylót idéző rajzolattal. A földszintjén pedig egy étterem működött, amelyben akár kagylótésztát is kérhettünk a húsleveshez… Mára a felsorolt kagylók közül egyedül a telefonkagyló tűnt el az életünkből, a többi tárgyunk továbbra is kitartóan „használja” a természetben élő állat, a kagyló formáját.


 
A kagylóhéjak a legkülönfélébb formákat képesek előállítani, olykor még csápokat is növesztenek.

A „minták”
A kagylók (rendszertani nevükön: Bivalvia, magyarul: kétteknőjűek) az állatok között a puhatestűek (Mollusca) törzsének egyik osztályát adják. A kagylók szűrő életmódot folytatnak, vagyis a héjaik közé beszívott vízből szűrik ki a táplálékukat adó, szerves törmeléket. Tengeri és édesvízi fajai egyaránt vannak.
A régebbi rendszertanokban lemezkopoltyúsoknak, fej nélkülieknek, teknőviselőknek vagy fejszelábúaknak is nevezték őket. A tudomány fejlődésével azonban egyértelművé vált, hogy nem ezek a formai elemek, hanem a kettős teknőjük az, amely a puhatestűek között alapvetően megkülönbözteti ezt a csoportot. Érdekesség, hogy ugyanakkor az ún. pörgekarúak is kettős teknővel rendelkeznek, ezért sokáig azt hitték, hogy a kagylók és a pörgekarúak rokonai egymásnak. Később azonban kiderült, hogy az utóbbiak valójában többszörösen átalakult férgek, vagyis nem puhatestűek, és csak a teknőik léte köti össze őket a kagylókkal. (Ráadásul az is kiderült, hogy maga pörgekarú elnevezés is téves, hiszen amit karoknak néztek, azok valójában kopoltyúk. Ettől kezdve a magyar nyelvű szakirodalom sokáig a pontosabb kagylósféreg néven emlegette ezt az osztályt, de a nemzetközi szakirodalomban akkor már annyira meggyökeresedett a másik elnevezés, hogy megtartották.) A puhatestűek közös tulajdonsága, hogy testüket a bőr megkettőzésével létrejött redő, a köpeny borítja s ez választja ki a szilárd vázú puhatestűek mészanyagú, több rétegből álló héját. A kemény külső réteg lehet kalcit vagy aragonit kristályformában megjelenő kalcium-karbonát. Az ősmaradványok közt a kalcitos kagylók vannak többségben, de ez megtévesztő, mert emögött az áll, hogy az aragonit könnyebben oldódik fel. A valóságban a kagylók közt az aragonit teknő a gyakoribb.
A héj középső rétege az ún. oszlopos réteg, amely azonban a porcelánkagylóknál hiányzik. Belső fele a gyöngyházréteg. A kagylók egyik legegyedibb jellegzetessége a rendkívül erős záróizom, amely a héjakat összezárja. A fejlettebb formáknál reteszszerű fogak segítik a biztonságos zárást. A lemezek nyitását azonban már nem az izmok ernyedése okozza, hanem az ún. sarokpánt végzi, amely ősi szarulemezekből fejlődött ki.
A kagylók lágy teste általában szelvényezetlen, vagyis nem különíthetők el a különböző testtájak, mint pl. a fej. (Ennek hiánya miatt nevezik Acephalának is a kagylókat.) Ugyanakkor a kagylók ősei szelvényezettek voltak, így egyes, kezdetleges kagylóknál még felfedezhető a fej. A fej nélküli kagylók szájnyílás felőli fele az elülső oldal, vagy mellső rész, a lábakat alkotó, ék alakú izomkötegek oldala pedig a hasi rész. Az állat a szifón (szívócsövön) keresztül táplálkozik, amely a kagylóknál páros. Az egyiken befelé áramlik a tápanyagokkal teli víz, a másikon kifelé az ürülék. A két csövet többnyire közös tok fogja közre, amely egyes fajoknál el is meszesedhet.

Egy-egy barokk faldíszen a növények, csigák és kagylók egész arzenálja jelenik meg, inkább stilizálva, de helyenként konkrét utalásokkal is. Ennek a díszítménynek a közepén pl. könnyen fölfedezhetünk egy nyitott, tenyérszerű formájú kagylót.

A kagylók legnagyobb része váltott ivarú, de előfordulnak hermafrodita (tehát hím-nős) fajok is. Ivarmirigyeiket a vízbe ürítik, és így külső megtermékenyítéssel szaporodnak.
A kagylóknál a teknők a pörgekarúakétól eltérően jobb- és bal oldaliak (a pörgekarúaknál alul-felül vannak a héjak.) A kagylóhéjak gyakran nem szimmetrikusak, sőt, olykor feltűnően egyenlőtlen formák is kialakulnak. Az egymástól függetlenül növekvő teknők növekedési vonalai nem mindig azonos ritmusban rakódnak egymásra. Éppen ezért a tudósok egyenlő teknőjű és egyenlőtlen teknőjű, valamint egyenlő oldalú és egyenlőtlen oldalú kagylókat különböztetnek meg. Ezen a mátrixon belül többféle kombináció lehetséges: egyenlő teknőjű és oldalú, egyenlő teknőjű és egyenlőtlen oldalú, egyenlőtlen teknőjű és egyenlő oldalú ill. egyenlőtlen teknőjű és oldalú. Az egyenlőtlenség különös alakzatokat hozhat létre, és ez is egy olyan tulajdonság, amely az ember számára kiemelten érdekessé teheti a kagylót. A Hippurites nevű kagylók egyik teknője például agyarszerű. A Dicerasoknál mindkét teknő búbja spirál formát alkot, a Requieniáknál pedig a két teknő végképp össze sem hasonlítható: az egyik csigaházszerűen felcsavarodik, a másik pedig bejárati réssé csökevényesedett. Nem csoda, hogy ebben sokféle, kiszámíthatatlan és rapszodikus formában az emberek művészi lehetőségeket látnak, és rendre „ellopják” a kagylók formai ötleteit.

Mikor használták a leggyakrabban a kagyló formát?
A kagyló a barokk korban, a 16-17. században vált kiemelt szereplővé. A név gyökere a „különös, szokatlan, kacskaringós” jelentésű, olasz „barocco” szó volt. A névválasztás arra utalt, hogy ez a stílus az irodalomban, zenében, festészetben és építészetben egyaránt az érzelmek és gondolatok hullámzását, bonyolultságát és a formák variációs gazdagságát hangsúlyozta. Éppen ezért kiemelt fontosságú volt a szerkezet is, amelynek egyszerre kellett igazodnia a formák burjánzásához, és kellett egységbe fognia azokat. A barokk művészetének egységét a zeneszerző Johann Sebastian Bachnak sikerült a tökéletességre vinni: az ő zenéjében a művek feltűnően kézzelfogható, szigorú struktúrákkal fogják össze a mélyen érzelmes és csapongóan variált, gyakran szabadon áradó dallamokat. Itt azonban a kagylók formáinak nemigen jutott szerep.

Az egyik legdrágább és legelőkelőbb kagylóféle a vendéglőben az osztriga, amely korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Hogy mit jelölnek az egyes számok és betűk a képen, annak magyarázatát itt megtalálod.

Annál gyakrabban kerültek be viszont az építészetbe, ahol formáik elemei az oromzat díszeiként jelentek meg. Ugyanígy sok hétköznapi tárgyon is megjelentek a kagylók. Hol az igazi valójukban: tehát dobozokra, képkeretekre vagy sétabotokra felragasztva, hol inkább stilizáltan. Az utóbbi esetben a tárgyak festett mintáin láthatunk olyan vonalakat, amelyek a kagylók íveltségét, széleinek cirkalmasságát vagy gömbölydedségét idézik fel. Külön szakmák alakultak a gyöngyházkagylók felhasználására. A sajátosan fénylő ill. a fényt megtörő kagylóhéjak ékszereken, de rengeteg egyéb tárgyon is megjelentek: kagylóhéj-berakású asztalkák ugyanúgy voltak, mint kagylóhéjból készült fésűk, gyertya- és tükörtartók.

És amikor nem díszek voltak?
A kagylóhéjak különleges volta egy időben arra is jó volt, egyenértékként, vagyis pénzként is használják ezeket a tárgyakat. Új-Guinea fizetőeszközének ma is azért kina a neve, mert egykor az ott élők a kina nevű, félhold alakúra csiszolt és olykor befestett kagylófajtával fizettek, bizonyos dolgokért. A kina elsősorban a nők fizetőeszköze volt, a férfiak a szigeteken található, hatalmas köveket tekintették a vagyonuk kifejezőjének. A mikronéziai Yap-szigeten (a Fülöp-szigetek mellett) évszázadokon át ezek a természeti pénzek voltak a fizetőeszközök, ahogyan másutt (mint pl. Kínában, Indiában és Afrika több részén) a kauri nevű csiga jelentette a pénzt. A hagyományőrzés okán a kina rajza Új-Guinea mai, korszerű papírpénzein is ott van, hogy ezzel is érzékeltessék a történelmi folytonosság jelentőségét.
A kagylónak persze nemcsak a héja értékes, hanem a belseje is, így az emberek ősidők óta finomabbnál finomabb receptekkel elkészítve tálalják fel a legkülönfélébb kagylókat, a vendéglőkben vagy a fogadásokon. A kagyló a tenger többi élőlényéhez hasonlóan sok fehérjét és ún. telítetlen zsírsavat tartalmaz, ami egészségessé teszi, hiszen ez utóbbiak jól szabályozzák a koleszterint. Ugyanakkor van, akinél súlyos allergiát okozhat a fehérjemennyiség, amelyet egy akármilyen kicsi kagylóhús is kínál. Ráadásul nem könnyű gusztusosan enni a kagylót, úgyhogy meglehet, mégiscsak akkor járunk a legjobban, ha inkább egy szép tárgyon gyönyörködünk a formájában.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum