Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Az infarktus és az egyéb szívbetegségek

2015. december 10., 15:58
 

Infarktus bármely szervünkben – például az agyunkban is – létrejöhet, a leggyakrabban azonban a szívünkkel kapcsolatban emlegetjük. Nem véletlenül, hiszen valóban a szívünk az, amelyet ez a betegség az első helyen érint. Ugyanakkor a szívünknek a legkevésbé sem csak az infarktus lehet a betegsége.


 
A kis- és nagyvérkör működését jól meg lehet érteni ebből az ábrából. (http://sportorvos.hu/sportolok/20140131/szivmukodes_sportelettani_jellemzoi/)

Miért éppen infarktus a neve?
Az orvostudományban az infarktus kifejezés olyan sejtelhalást, szakszóval nekrózist jelent, amely az artériás vérellátás csökkenése miatt szokott bekövetkezni. A folyamat elején a szívet körülvevő koszorúerek sejtjeiben zsírok rakódnak le, amelyekből úgynevezett plakkok, merev dudorok keletkeznek, az erek falán. A plakkok halmozódásától a szív erei egyre szűkebbekké válnak, és idővel olyannyira lecsökken a véráteresztő képességük, hogy bármikor bekövetkezhet a baj, vagyis egyik pillanatról a másikra leállhat a szív vérellátása.  Ez a szívinfarktus, vagyis a szív „bedugulása”, eltömődése. Ezért jelölték ezt a jelenséget a latin in = bele és farcire = tömni szavak összetételével. (A K-betű úgy került végül bele, hogy a latin nyelv szabályai szerint a C-t C-nek ejtjük, ha magas magánhangzó követi, ha azonban mély magánhangzó vagy mássalhangzó – pl. T – jön utána, akkor K lesz belőle. Itt az utóbbi eset áll fenn.) A kifejezés arra utal, hogy egy vérrög eltömi a szervhez vezető utat.

 
Mi mindent kellett megismerni a szívbetegségek gyógyításához?

Már a spanyolországi, kőkorszaki barlangrajzok is jelzik nekünk, hogy az emberek a kezdetektől különösen érzékeny szervnek tartották a szívet. Működésére elsősorban a csuklónkon és a nyakunkon jól kitapintható pulzus (ritmikus érverés) alapján próbáltak következtetni, hiszen ez valóban közvetlenül utal a szívverés aktuális állapotára. A kínai, görög és római gyógyítók éppen ezért azon voltak, hogy minél pontosabb eszközöket fejlesszenek ki a pulzus méréséhez. Khalkedóni Hérophilosz görög orvos például Kr.e. 300 körül egy zsebvíziórát konstruált a pulzus mérésére. Ezzel és a hasonló eszközökkel azt tehát már meg tudták mérni, hogy mennyit ver percenként a pulzus, a szív átlagosnak mondható működése során. Ennek alapján pedig azt is meg tudták állapítani, hogy milyen magas lehet a beteg emberek láza. Ugyanis minél magasabb a láz, annál gyorsabban ver a szívünk. (Átlagosan 1 lázfok 10-15 egész számmal emeli meg a pulzust, aminél azonban mindig az egyéni pulzusszámból kell kiindulni. Akinek általában 80-as a pulzusa, annál a 100-as pulzusszám kb. 38,5-ös lázra utal.) Mindez sokat segített azon, hogy a magas pulzus alapján idejekorán felismerjék, ha valami baj van, és a kezelésével legalább megkíméljék a szívet a további megterhelésektől. Mindez azonban még kevés volt ahhoz, hogy a szívet magát is hatékonyan gyógyítani tudják. Ehhez a vérkeringés működésébe kellett volna pontosabban belelátniuk, amelyhez azonban csak a 17-dik század közepére ért el az orvostudomány. Igaz, többen jelentős tudást mutattak fel a témában. Így pl. a spanyol Szervét Mihály, az ismert francia filozófus, René Descartes ill. az arab tudós, ibn Nafisz is közel járt a megoldáshoz. Végül azonban egy angol orvos, William Harvey volt az, aki a gyakorlati tapasztalatai révén eljutott a működés lényegének leírásához. Ő olyan, egyszerű kísérleteket végzett (elsősorban az alkar elszorításával), amelyekkel rájött arra, hogy az emberi szervezetben kettős vérkör (kisvérkört és nagyvérkör) működik, és hogy a visszafolyást a vénabillentyűk akadályozzák. (Ld. az első ábrán.) Leírta, hogy az addigi feltételezésekkel szemben a szív nem valamiféle buraként szívja fel az összehúzódáskor a vért, hanem az artériákon keresztül lökődik a perifériákra. A pulzus tehát a szívnek ezzel a működésével függ össze. A bal szívkamra a vért a testi ütőérbe (az aortába) nyomja, a jobb pedig a tüdőbe. A vér a jobb kamrából a tüdőn át folyik a bal kamrába – ez a kisvérkör. Harvey arra is rájött, hogy a szív válaszfalán nincsenek olyan pórusok, amelyeken keresztül a vér átjuthatna, ahogyan addig hitték. A tüdőből érkező vér a bal kamrából az aortán át lökődik a test szerveinek artériáiba és onnan a perifériákra, majd végül a vénákon keresztül tér vissza a jobb szívkamrába. Mivel azonban ekkor még nem volt mikroszkóp, azt már nem tudta feltárni, hogy hol van az artériák és vénák közötti, pontos átmenet. A lényeget azonban – hogy tehát milyen mechanizmussal kering a vér és abban mi a szív szerepe – ettől kezdve az orvoslás rendelkezésére bocsáthatta.

A kép karikával kiemelt részében jól látszik, hogy a plakkok majdnem teljesen beszűkítették az egyik ér falát. Ezért a vér már nem tud továbbjutni, feltorlódik és életveszélyes állapotot idéz elő. Egy ilyen helyzetben már csak a gyors műtét segít.

Az orvostudomány ezért Harvey könyve megjelenésének évét, az 1628-as évet tekinti a szívgyógyászat, vagyis a kardiológia megszületése pillanatának. Ez azonban még valóban csak a megszületés ideje volt, hiszen ahhoz, hogy szükség esetén be is tudjanak avatkozni, még sok, további tényezőt kellett megismerni. Így például nélkülözhetetlen a vérnyomás mérése, de az egyes vértípusok ismerete is. Ugyanígy nem lehet senkit sem megműteni anélkül, hogy ne ismerjék a lehető legbiztonságosabb érzéstelenítő szereket és altatógépeket. Mindezeket azonban csak a huszadik század közepére sikerült biztonságosan beállítani az orvoslásba. Addig az orvosok is elsősorban a növényi eredetű szerekkel és az egyéb, természetes módszerekkel kezelték a különféle szív- és keringési rendellenességeket. Ezek jó része – például a gyűszűvirág – felhasználása később a fejlettebb orvoslás gyakorlatába is átkerült. A szájon át szedhető szívgyógyszerek jelentős része ma is a gyapjas gyűszűvirág, a digitalis leveleiből kivont hatóanyagból készül. A befecskendezhető gyógyszerek között pedig egy afrikai növény, a Strophanthus gratus (Apocynaceae) magvaiból előállított, intravénás adagolásra szánt injekció a leghatásosabb.

Mikor volt az első sikeres szívműtét?
A különféle civilizációs tényezők miatt a 20-dik századra jelentősen megnőtt a szív- és vérkeringési megbetegedések száma. Abban, hogy a fejlett országokban lassan az emberek fele ezekben a betegségekben halt meg, nemcsak a különféle, táplálkozásbeli vagy egyéb ártalmak, de az az egyébként pozitív fejlemény is szerepet játszott, hogy sok, addig veszélyes betegség eltűnt és hogy az emberek tovább éltek. A helyzet pedig azt is elősegítette, hogy a kardiológiára több pénz és figyelmet fordítsanak. A belgyógyászatnak ez az ága már a század elejétől önálló és nagy súlyú kutatási területté vált. Az orvosok és a kutatók egyre több szaklapban és szaktársaságban oszthatták meg egymással a tapasztalataikat, ami egyszerre növelte a gyógyításban alkalmazható tudásszintet és az ötletadás lehetőségét. Ráadásul
1903-ra, a holland Willem Einthoven jóvoltából megszületett az egyik, legfontosabb műszer, az elektrokardiográf (EKG), amellyel már nagyon pontos képet alkothattak a szív állapotáról. Igaz, ekkor még a beteg kezeit és lábait sóoldatba mártották a szívelektromosság elvezetésére, és csak később, az 1940-es években tudták megoldani, hogy ezt a kéz- és lábízületekre erősített fémlapokkal cseréljék fel, de a gép így is forradalmi jelentőségű volt. A japán Szunao Tavara, majd a német Ludwig Aschoff tevékenysége révén egyre jobban bele lehetett látni a szív ingerképző- és ingerületvezető rendszerének tulajdonságaiba.

Az elektrokardiogram, rövidítve az EKG a szívizom működése közben keletkező akciós áram, tehát a szív elektromos aktivitásának időbeli lefutásának rajzolata. Lefutását a jobb csuklón és a bal bokán elhelyezett elektródokkal rögzíthetjük. A P hullám a pitvar, a Q, az R és az S csúcsok, valamint a T hullám a kamra izomzatának aktivitását jellemzik. A QT távolság a szívizom ioncsatornáinak állapotát jellemző mérőszám. A sárga képen látható V betűk jelzik, hogy hová kell fölhelyezni a gép elektródáit. Ha részletesebben is érdekel a téma, megnézheted itt.

1929-ben zajlott le az első szívkatéteres vizsgálat: Werner Forßmann (akkor sebészeti asszisztensorvos, későbbi urológus) Eberswaldében a karja vénáján keresztül egy gumicsövet vezetett föl a szíve jobb pitvarába. A katéterezés azt teszi lehetővé, hogy egy csövön keresztül kontrasztanyagot vezessenek az erekbe, amely a röntgenfelvételen láthatóvá teszi az ereket és azok állapotát. Mindez lassanként lehetővé tette, hogy bele merjenek fogni a szív megműtésébe is.
Az első és példaadó műtétet egy amerikai páros: Alfred Blalock (1899 – 1964) sebész és Helen B. Taussig (1898–1986) gyermekkardiológus hajtotta végre. Az eseményt azóta is Blalock-Taussig típusú műtét néven őrzi az orvostörténet, az ún. „kék csecsemő operációk” között.
Az eseményre az adott okot, hogy egy olyan, tizenöt hónapos kislány került be Helen B. Taussig osztályára, akinek egy veleszületett rendellenességét mások operálhatatlannak értékelték. (A betegség egyik legfeltűnőbb jele, hogy a babának folyamatosan kék a szája és a körme, innen a „kék csecsemő” elnevezés.) A doktornő azonban úgy döntött, hogy vállalja a műtét kockázatát, hiszen a rendelkezésre álló lehetőségek között már bízhatnak a sikerben. Ezért arra kérte sebész kollégáját, hogy dolgozzák ki együtt a műtét végrehajtását. A betegség (a Fallot-tetralógia) lényege, hogy a magzatban a méhen belül, a szív kialakulása során nem megfelelően fejlődnek ki az üregek és az erek, ennek következtében a vér áramlásának sebessége és iránya sem megfelelő. A leggyakrabban hiányzik a kamrák között az ún. sövény, emellett az aorta helyzete és mérete is eltér a szabályostól, a tüdőverőér beszűkül, a jobb kamra fala pedig megvastagszik. A doktornő úgy gondolta, hogy megtalálta ennek a legjobb áthidalását, és nem tévedett. A két orvos az eljárásban a szívből kilépő artériát összekötötte a tüdőbe vezető artériával, hogy a vérnek legyen még egy lehetősége az oxigénfelvételre. A sikeres műtéti eljárás ettől kezdve modellé vált, és a továbbiakban Blalock-Taussig söntölés (shunt) néven alkalmazták, a hasonló esetekben. A műtétnek a csecsemők megmentése mellett még az is növelte a jelentőségét, hogy az orvosok bele mertek nyúlni a szívbe, és ezzel megnyitották a további, különféle szívműtétek hosszú sorát. Így mára nemcsak az infarktusos betegek megműtése vált rutinná, tehát egyre kisebb kockázatot jelentő, jól begyakorolt beavatkozássá, hanem lassan az ennél bonyolultabb eljárások, sőt, a szívátültetések előtt is megnyíltak az utak. De ennek bejárásához, mint látható, sokféle tudás, és főként figyelmes együttműködés szükséges.

 

Lévai Júlia


Ismerd meg a szíved működését a Mi MICSODA sorozat Az emberi test - A természet remekműve című kötetéből!

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum