Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Bűvészek és agykutatók

2016. január 29., 12:36
 

Annak ellenére, hogy a televízió jóvoltából ma már több bűvésztrükk is lelepleződött az emberek előtt, egy jó bűvész rendületlenül el tudja kápráztatni a közönségét. Hiszen az embernek természetes és örök igénye, hogy olykor úgy érezhesse: ha ő maga nem is, de azért létezik olyan ember, aki túljár a fizika „eszén”, és ezzel mégiscsak lehetővé teszi, hogy egy időre kiszakadjunk a világ szigorú és kérlelhetetlen rendjéből. A bűvészek megadják azt az illúziót, hogy legalább arra az egy-két órára, ameddig őket nézzük, az ember számára minden lehetséges.


 

Hányféle módon bűvészkednek?
A bűvészek a leggyakrabban egy sokféle kellékkel felszerelt asztalnál mutatnak be különféle trükköket, gyakorlatilag színházi körülmények között. Ezt a formát a szakmájukban mikromágiának hívják. Ebbe az is belefér, hogy a bűvész olykor bevonja a közönség egy-egy tagját is – felhív valakit a színpadra, megkéri, hogy válasszon ki egy kártyát, vagy épp ellenkezőleg: elővarázsol egyet a vendég füle mögül. Az egyik, legkedveltebb játék ilyenkor abból áll, hogy a bűvész hosszasan beszélget a nézővel annak életéről, a munkájáról, a családjáról vagy a hangulatáról, mintha az egésznek semmi köze se lenne ahhoz, hogy itt egy bűvészműsorban vannak. Majd a beszélgetés végén, mintegy búcsúzásképpen elkezdi szép sorban visszaadni neki azokat az apró tárgyakat, amelyeket előzőleg észrevétlenül ellopott tőle… Máskor a bűvész távolabb áll a nézőktől és csak hivatásos segítőkkel dolgozik a színpadon. Ez valójában az illuzionizmus területe. Az illuzionisták többnyire nagyszabású trükköket mutatnak be: vízzel telt tartályokba záratják be magukat, megbilincselve, ahonnan azután egy meghatározott idő múlva kiszabadulnak vagy ládákba zárt embereket fűrészelnek ketté, legalább is a látvány szerint. És végül azzal is szórakoztathatják az embereket, hogy különféle gondolati játékokba vonják be őket: például megígérik, hogy ki fogják találni a gondolatukat, és csodák csodájára ez sikerül is nekik.

A kígyóbűvölés tudományát már az ókori egyiptomiak is jól ismerték.

Mióta létezik bűvészkedés?
Természetesen azóta, amióta az ember megtanult beszélni és közösségben élni. A bűvészek az első vallási közösségek mágusainak az utódai voltak, ám annyiban jelentősen különböztek a nagy elődeiktől, hogy az ő tevékenységüknek nem volt súlya a közösség vallási életében. A bűvészek nem törekedtek arra, hogy kapcsolatot teremtsenek az égi hatalmakkal. Ők inkább úgy viselkedtek, mint akik mögött eleve ott állnak az égiek, és abban segítik őket, hogy valami különlegeset tudjanak mutatni a többieknek.
Az első bűvész, akiről írásos emlékek is fennmaradtak, Egyiptomban élt, és Dedinek, más említések szerinr Djedinek vagy Djed-Sneferunak hívták. (Ha valakinek erről a Csillagok háborújának dzsedi-lovagjai jutnak eszébe, az valószínűleg nem sokat téved: a névválasztásba biztosan belejátszott a világ első, ismert bűvészének alakja.) A korabeli papirusztekercsek szerint a mágus Hufu fára idején élt, és rendszeresen mutatott be különféle trükköket a fáraó környezetében. Emellett próféciákat (jóslatokat) is mondott.
Az egyik, legjellemzőbb trükkje a fejvisszavarázslás volt. A fenn maradt legendák szerint a fáraó azért hívatta magához Dedit, mert a fia azt mesélte róla, hogy ő egy egészen különleges ember: 110 éves, és egy nap alatt 500 kenyeret meg tud inni és 100 korsó sört is megiszik hozzá. Emellett meg tudja szelídíteni a vad oroszlánokat, és képes feltámasztani a lefejezett élőlényeket és kapcsolatot tud teremteni a mumifikált halottakkal. A fáraó ezért elküldte a fiát, hogy keresse meg és hozza oda hozzá ezt az embert. A fiúnak, Djedefhornak sikerült is rátalálnia Dedire. Egy hajón el is vitte őt a palotába, ahol a fáraó a legnagyobb termében, sok ember jelenlétében fogadta őt. Először azt kérte tőle, hogy mutassa be, miként tudja visszatenni egy levágott ember fejét, éspedig egy börtönbe vetett foglyon. Dedi azonban azzal tagadta meg a kérést, hogy olyan nemes élőlényeknek, mint amilyen az ember, nem szabad fájdalmat okozni. Viszont szívesen bemutatja a tudományát néhány állaton, elsőként például egy libán. Ezután valóban olyan trükköket mutatott be, amelyek során egy liba, majd egy vízi madár és végül egy bika fejét vágta le, természetesen csak látszólag. A produkció során a nézők előtt először mindhárom állat feje elvált a testétől, majd mintegy „összeragadt” azzal, és az élőlények vidáman szaladtak körbe a csarnokon. Azt már csak sejteni lehet, hogy Dedi valószínűleg ugyanazokat a fekete paravános, esetleg tükrös megoldásokat alkalmazta, amelyeket a későbbi korok illuzionistái is, az ilyen alkalmakkor. A fáraó ezután különféle jóslatokat kért tőle, amelyekre Dedi valószínűleg a természet- és az emberismerete alapján tudott kielégítő válaszokat adni.
Dedi létét régészeit leletek nem igazolják, a tudósok mégis létezőnek tekintik őt, mert elegendőnek találják ehhez azt a fennmaradt írást – az ún. Westcar papirusz –, amelyet 1839-ben találtak meg, majd 1890-ben fordított le Adolf Hermann. Ez a dokumentum a III. és V. dinasztia (Kr. e. 2778-2350) közötti időszak eseményeit meséli el, beleértve az ókori szemfényvesztés módszereit is. Ebben olvasható a Dediről szóló elbeszélés is. A papiruszt a londoni British Museumban őrzik.
Dedi fellépése után Egyiptomban sokan kedvet kaptak ehhez a „tudományhoz”, így ott hamar elterjedt az utcai bűvészkedés, amellyel az emberek apró adományokhoz is hozzájutottak. Ekkor jelent meg a koldulásnak az a formája, amelynél az adományt kérő ember valamivel megdolgozik a neki juttatott pénzért. 
Később azután a Biblia is említ bizonyos trükköket és szemfényvesztéseket, a hétköznapi életből. Az Exodus könyve (VII, 10-12) például azt a jelenetet írja le, amelyben Áron kígyóvá változtat egy botot, Merneptah fáraó előtt (i. e. 1235-1224). Áronnak testvérével, Mózessel együtt az volt a célja, hogy a fáraótól aznapra mentességet kérjenek a fogságban tartott izraeliták számára, a végeérhetetlen robot alól. Úgy gondolták, hogy ha valamilyen csodatételszerű cselekvéssel elkápráztatják az uralkodót, akkor az engedni fog nekik. Ezért Áron egyszer csak a földre dobta a kezében tartott botot, amely valójában egy merevvé bűvölt kígyó volt. Mihelyt földet ért, az ütéstől a kígyó kikerült a bűvölet alól, vagyis látszatra a bot életre kelt. A fáraó azonban nem méltányolta a produkciót, hiszen jól tudta, hogy ezt az ő papjai, akik egyúttal bölcsek és varázslók is, szintén végre tudják hajtani. Ezért behívatta a papjait és megismételtette velük a trükköt. Mózes és Áron nem tudhatták, hogy Egyiptomban a kígyóbűvölés a hétköznapi gyakorlatok közé tartozott, hiszen ott sok volt a kobra, amelyet bizonyos körülmények között a teljes merevség állapotába lehet hozni. Az eset révén azonban megtanulták, hogy az egyiptomi uralkodókat csak másféle módon lehet befolyásolni.

Ebből a videóból alapfokú angol tudással is megérthetjük néhány kártyatrükk lényegét.

Mi köze a tudománynak a bűvészethez?
Mára már szinte közhellyé vált, hogy a tudomány rengeteget tanulhat a bűvészek évszázadokon át kidolgozott trükkjeiből. A trükkök jó része ugyanis az emberi érzékelés és az agyi működés sajátosságaira épül. A bűvészek egyszerre használják ki ezek előnyeit és korlátait. Egy bűvész, Kelle Botond a blogján össze is foglalta, hogy mi az az öt dolog, amelyet a bűvészek akár előbb is tudtak, mint a tudósok. (Az írás sajnos sok elütést tartalmaz, ezért célszerű a kellő kontrollal olvasni.)
És bár ez a cikk mindent a hiányosság, a hátrány felől nézve értelmez, a leírásokból kiderül, hogy ez nézőpont kérdése. Az egyik, leggyakoribb trükk például az, amelynek során a bűvész beállít egy ismétlődő mozdulatsort, például egymás után hatszor ugyanúgy, ugyanabban a tempóban feldob egy labdát. Amikorra a néző megszokja a játék ritmusát, a bűvész kihagyja a hetedik dobást, de a néző ekkor mégis „látni” fogja a feldobott labdát. Ennek az az oka, hogy az agyunk képes rögzíteni a képeket, hozzárendelni a ritmust, és főként tervezni, vagyis a megismert képek alapján meg tudja jósolni, hogy mi lesz a következő mozzanat. A kimaradó labda pillanatában pedig ez a tervezési-jóslási képességünk felül fogja írni a szemünk lassúságát: a képzeletünkben oda fogja vetíteni a logika szerint felröppenő, a valóságban azonban nem ott lévő labdát. Itt tehát az agyunk fürgesége és a látásunk ehhez mért lassabb volta egyszerre tényező a trükk hatásosságában. Ugyanígy egyszerre vannak jelen az agyunk előnyei és korlátai akkor is, amikor a bűvész a tekintetének irányával irányít bennünket is. Például határozottan arra a kezére néz, amellyel éppen semmiféle trükköt nem hajt végre, és így eltereli a figyelmünket arról, hogy közben a másikkal mondjuk éppen kicserél egy kártyát. Ilyenkor ez egyfelől azt a pozitív tulajdonságunkat használja ki, hogy képesek vagyunk valamire nagyon koncentrálni, valamint hogy az első helyen a számunkra mindig a másik ember arca az érdekes, aminek társadalmi szempontból igen nagy a jelentősége. Ugyanakkor azt is kihasználja ilyenkor a bűvész, hogy a koncentrálásunk során a lényegtelen dolgokat külön erőfeszítés nélkül már nem tudjuk beemelni a figyelmünkbe.
Mindezek jó lehetőséget kínálnak például az agykutatóknak ahhoz, hogy ha egy-egy betegség valamilyen eltérést okoz az agyban, akkor ezekkel a mechanizmusokkal meg tudják vizsgálni, hogy hol következett be a fontos eltérés, mi az, amit a beteg másként érzékel, például egy jól ismert bűvésztrükk során. Ilyenkor a többiek megszokott reakciói jelentik a vizsgálat kontrollját, tehát azt a visszatérő és normának tekinthető válaszadási rendet, amelyhez képest eltérőnek lehet minősíteni a vizsgált személy reakcióját.
Nem csoda, hogy a tudomány fejlődése révén ma már egyre gyakoribb, hogy valaki egyszerre válik bűvésszé és tudóssá is.

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum