Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A harangok Rómába mentek

2016. március 25., 14:36
 

Húsvét előtt, nagypénteken és nagyszombaton nem halljuk a templomok közelében a megszokott harangszót – a népnyelv megfogalmazása szerint ilyenkor „a harangok Rómába mentek”. Ezen a két napon ugyanis a keresztény egyházak Jézust gyászolják, és a gyász idején mellőzni kell minden olyasmit, ami ellentmondana a befelé fordulásnak illetve bármiféle örömre lehetőséget adna. Így mindenfajta hangos megnyilvánulást, tehát a zengő harangszót is kerülni kell. Érdekes, hogy kezdetben éppen fordítva volt: a kötelező harangozást először épp hogy nagypéntekre, Jézus szenvedésének emlékezetére rendelték el, 1413-ban, a kölni egyházmegyei zsinaton. Később azonban a gyász kifejezése mellett döntöttek. Azóta a harangok csak nagyszombat estéjén térnek vissza, ilyenkor azonban sokszoros erővel: van, hogy a templom összes hangszerét – tehát az orgonáját, csengettyűit és minden harangját – egyszerre megszólaltatják, így jelezve, hogy van feloldása a gyásznak, és nemsokára az öröm ünnepe következik.


 
Nagypénteken gyakran ilyen, deszkadobhoz hasonló kereplőkkel helyettesítetik a harangokat. Előre-hátra lendítve lehet „szólásra bírni”.

Mióta léteznek harangfélék?
Amióta az emberek megismerték az agyag és a fémek formálási lehetőségeit, léteznek csengők és harangok is. A kínaiak, az asszírok és az egyiptomiak már a Kr. e. 2–3. évezredben készítettek ilyen tárgyakat, amelyek lényegében idiofon, vagyis ütővel megszólaltatott hangszerek. Formájukra jellemző, hogy a végükön nyitott hengerek vagy csonka kúpok, amelyek testét kívülről vagy belülről is meg lehet ütni, egy többnyire gombban végződő rúddal. Ma rendszerint bronzból készítik, de régebben acélból, alumíniumból és keményvasból is készültek harangok. Kisebb testvéreiknek, a csengettyűknek és kolompoknak az állattartó területeken a legkevésbé sem szakrális, hanem nagyon is gyakorlatias szerepük volt, a hétköznapi életben. A csikók, bárányok, borjúk, terelőkutyák nyakára rendszeresen kötöttek apró csengettyűket, ún. pergőket vagy külüket, hogy a gazdáik mindig tudják, merre járnak. A „csengős bárány” kifejezést a magyar népköltészetből is jól ismerjük. Az állatok nyakára illesztett csengettyűk gömb alakúak, alsó felükön vékony hasítékkal. A belsejükben egy nyeles ütőt függesztettek fel, ez a hangszer „nyelve”, ez ütődik hozzá a csengőhöz vagy kolomphoz, az állat mozgása során. A vezérállatok nagyobb kolompot kapnak, hogy a többiek hozzájuk igazodjanak. Egykor a legtöbb községben volt egy kolomposmester, akinek jó zenei érzékkel is kellett rendelkeznie, hogy eltérő magasságú, de össze is illő kolompokat tehessenek az állatokra. A csengőcskéket vaslemezből készítették, hajlítással, szegecseléssel és forrasztással. Behangolásukat az oldaluk finom kikalapálásával, behorpasztásával végezték. A kolompok fontos tartozéka a szíj, amellyel az eszközt az állat nyakára kötik. A szíjak gyakran a helyi népművészet fontos elemévé váltak, mivel sallanggal és míves csattal is fölszerelték, és ezek mintái jól kifejezték a helyi díszítő motívumok rendjét, motívumkincsét. A pásztorok mindig úgy állították össze a kolompkészséget, hogy a kolompok egymással harmóniában szóljanak. Gyakran ún. láncos botot, csörgős botot is használtak, amelyekre láncdarabokat, fémkarikákat, pergőket és csengőket is fölerősítettek. Ezek a botok idővel szintén a népművészet részeivé is váltak: az állatok terelésére használt eszközből ritmushangszerré lettek. A kereplők ugyan másfajta szerkezetűek – vagy kalapácsosak, amelyeknél egy nyélre erősített, arasznyi hosszú deszkadarabon ide-oda kalimpáló fakalapácsok adják ki a hangot, vagy bordásak, amelyen egy fogaskerékszerűen bordázott fahenger körül forgatnak fanyelveket –, de olykor helyettesítették a kolompokat, sőt, a harangokat is. Nagypénteken például több helyen is kereplőkkel jelezték a delet vagy azokat az esti időpontokat, amelyekről egyébként a harangszóból értesültek az emberek.
A templomokban az 5-dik századtól kezdtek el harangokat használni. A katolikus hagyomány  szerint ehhez az adta az ötletet, hogy egy híres püspököt, Paulinust egy alkalommal álmában angyalok vették körül, a kezükben virágkelyhekkel. Amikor megrázták ezeket a virágokat, csilingelő hangot keltettek, amitől a püspök Isten tenyerében érezte magát. Ezért fölébredvén úgy gondolta, hogy ez a hangadás a legjobb módja annak, hogy az emberek Isten közelségében érezhessék magukat. Amit a legegyszerűbben egy nagy, közös haranggal lehet elérni. Kezdetben a harangok kolomp vagy méhkas formájúak voltak, a mai is ismert, jellegzetesen homorított formájuk a 15-dik század végére alakult ki. Azt, hogy a harangnak imára hívó szerepe is legyen, Sabinianus pápa vezette be, 606-ban. Jóval később, 1456. június 29-én kiadott, úgynevezett Imabullájában III. Callixtus pápa azután az egész egyházra nézve előírta a déli harangszót. Ennek az volt a célja, hogy a keresztény egyház se maradjon le a muszlimok mögött, akiknél a müezzin naponta ötször hívta imára a híveket, egy magas toronyból. Ettől kezdve naponta többször, délben pedig mindenképpen imára szólították fel az európai templomok harangjai a hívőket. A déli harangozás egyébként elsőként Magyarországon vált szokássá (az időpont közelsége miatt összekötötték Hunyadi János nándorfehérvári győzelmével), és később innen terjedt át a többi országra.

Az Őrbottyánban dolgozó harangöntő, Gombos Miklós épp egy újabb harang megmunkálásába kezdett bele.

Hogyan készül a harang?
A 18-dik századig a harangöntők bronzból valamint acélból készítették a harangokat, s egyúttal ágyúöntők is voltak. Ez a kétfajta tevékenység oly mértékben összekapcsolódott, hogy oda-vissza működött a kapcsolatuk: nagyobb vészek esetén bizony a harangokat is kiemelték a templomból, és ágyút készítettek belőlük. Európában a legjelentősebb öntödék német területeken működtek, Magyarországon pedig a 11-dik századtól öntöttek harangokat.  A harangöntés módját a legszórakoztatóbban az egyik legnevesebb 20-dik századi harangöntő, Gombos Lajos fia, a szintén ezt a szakmát választó Gombos Miklós írta le, a blogján. Ő a mag, az álharang és a köpeny elkészítését, majd az öntés menetét az ételek receptjeihez hasonló módon, szinte ínycsiklandóan tette közzé. A harangkészítés ennél szárazabb, általános leírása szerint (ld. Wikipédia) a lényeg a következő: miután megmérték a templom többi harangjának hangját, amelyekkel az új harangnak konszonánsnak kell lennie, a kívánt hang és tömeg alapján, tapasztalati képletek felhasználásával megszerkesztik a harang formáját. Ezután elkészítik a magharangot, amely egy üreges agyag- vagy téglakupola. Ez majd egyszerre szolgál az öntőforma belső részeként, és kemenceként is, saját tűztérrel és huzatszabályozó nyílással. A mag felületét faggyú, viasz és grafit keverékkel vonják be. Ezután ugyanilyen, vagy más tűzálló anyagból elkészítik a leendő haranggal azonos formájú álharangot vagy hamisharangot, majd viaszból megformázzák rajta a díszeket és feliratokat. Az álharangra ecsettel felviszik a finomsárnak nevezett agyagot, a samottlisztet, amely tojást, cukrot és apróra vágott emberi hajat is tartalmaz. A több rétegben felvitt finomsár alkotja a köpenyt, a leendő öntőforma külső felét. A köpeny külsejébe abroncsokat és emelőhorgokat erősítenek.
A forma elkészülte után a magban lévő kemencében 800–900°C fokon kiégetik az agyagot, egy emelőszerkezettel felhúzzák a köpenyt, eltávolítják az álharangot, visszaengedik a köpenyt, majd a formát egy öntőgödörbe helyezik, és a tetején lévő beömlőnyílást kivéve földdel betemetik. A földet alaposan ledöngölik, hogy a beöntött fém ne nyomja szét a formát. Az öntéshez 78% vörösrezet és 22% ónt tartalmazó keveréket használnak, 1200–1300°C fokon. Néhány nap hűlés után a harangot kiássák és kiemelik, leverik róla a formát, majd megtisztítják, köszörülik, reszelik és finomra csiszolják. Végül egy hangvillával ellenőrzik, hogy a harang a megfelelő hangot adja-e. Ha nem, akkor bizony az egész eljárást elölről kell kezdeni. Ha viszont igen, akkor felszerelhetik rá a kovácsoltvas harangnyelvet. Egy-egy harang készítése akár öt hónapig is eltarthat.

Magyarország keleti részén gyakran fából készített, különálló harangtornyokat építettek, a templomok mellé. Ezek több évszázadon át megőrizték szépségüket és különlegességüket.

Mikor szokás harangozni?
Évszázadokon át reggel, délben és este biztosan megszólaltak a templomokban a harangok, és arra hívták fel az embereket, hogy bárhol is vannak, imádkozzanak. A római katolikus egyházban ezeket a harangozásokat sokáig Úrangyalának hívták, mivel az Úrangyala nevű imádság elmondására ösztökéltek. Az emberek sokáig be is tartották, hogy még a mezőn is letették a szerszámaikat, és a kezüket összekulcsolva imádkoztak. Kőszegen pedig délelőtt 11 órakor is szólnak a harangok, Jurisics Miklós és vitézei törökök felett aratott győzelmének emlékére. A református és evangélikus templomok számára azonban nem kötelező a déli harangszó: a gyülekezet vezetése dönti el, hogy csatlakoznak-e ehhez a szokáshoz. Szintén hosszú időn át jellemző hang volt a településeken az esti harangszó. Katolikus templomokban ez télen 7, nyáron 8 órakor szólal meg, de külön harang jelezheti a 6 órakor kezdődő misét is, amelynek sok helyen vecsernyére hívó harang volt a neve. Evangélikus istentiszteleteken a Miatyánk imádkozása alatt is szokás harangozni, azért, hogy akik valami okból nem tudtak eljönni a templomba, azok is együtt tudjanak imádkozni a gyülekezettel. Az ekkor megszólaló harangozást több helyen is Miatyánk-harangnak hívják. A reformátusok viszont nem harangoznak az istentisztelet alatt.
Az ünnepek előestéjén általában a nagyharangot kongatják meg. A kongatást évszázadokon át a harangozók végezték, akiknek a legkevésbé sem volt könnyű a dolguk, hiszen állandóan készenlétben kellett állniuk, és olykor veszélyekkel, nehézségekkel is meg kellett küzdeniük. Ma már a legtöbb helyen elektromos szerkezet vezérli a harangokat.
Magasabb, áttetszőbb hangú harangokat használnak lélekharangokként, amelyek a templomokban és a temetőkben egyaránt megszólalnak. A templomokban az esti harangszó után halhatjuk a lélekharangot, amely itt általában a halottakért való imádságra szólít fel. A temetőkben pedig a koporsó, később az urna útnak indítása pillanatában zendítik meg, és ezzel kísérik a halottat a végső nyughelyéig.
Gyakran a szertartás befejeztét is harangzúgás jelöli, és ez az ünnepélyesebb, testesebb hang kíséri a híveket otthonukba.
Egykor a krízishelyzetekben főként a harangok informálták a lakosokat. A félrevert, vagyis szokatlan időben és nagyobb tempóban meghúzott harang az ellenség érkezésére, tűzvészre, árvízre figyelmeztetett. Olykor a világítótornyok szerepét is betöltötték a harangok, hiszen ahol a köd vagy a hóvihar miatt nem lehetett látni az utat, ott a rossz időjárás idején folyamatosan harangoztak, hogy ezzel segítsék a haza igyekvőket. Ma már ilyen szerepük nincsen, ezen a téren pótolják őket a rádiók, tévék. A harangok hangjának szépsége azonban semmivel sem pótolható.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum