Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A só

2016. május 31., 17:13
 

Az élőlények minden sejtjében jelen van a só: a sejtközi folyadékok sóoldatok. Ezért a cukor mellett a só szintén nélkülözhetetlen anyaga az emberi szervezetnek is. Hiánya ugyanolyan bajokat okozhat, mint a túlzott fogyasztása: ha nem eszünk elég sót, felborul a sejtjeink anyagcseréje, ami szédülést, izomgyengeséget és görcsöket okozhat, sőt, szélsőséges helyzetben halálhoz is vezethet. Ha viszont rendszeresen túlsózzuk az ételt, az veszélyesen fölviheti a vérnyomásunkat. Az emberi szervezetnek átlagosan napi 5-10 g sóra van szüksége, amit nem célszerű túllépni.


 
A tordai sóbánya nagytermének látványa még egy űrutazásról készült, utópisztikus film képeivel is vetekedhet.

Honnan van a só?
A sót – pontosabban az általunk használt, konyhasónak nevezett kősót – a természet „termeli”, a föld mélyén és a tengerekben. Kémiai neve nátrium-klorid (NaCl), amely vízben jól oldódó, kristályos anyag. Ionrácsát pozitív nátrium (Na+) és negatív klorid (Cl) ionok alkotják. (Ion: elektromos töltéssel rendelkező atom vagy molekula, vagyis atomcsoport.) Minden pozitív iont hat negatív, és minden negatív iont hat pozitív ion vesz körül, ezért a kristálya kifelé semleges töltésű. A só vízben jól oldódó ásvány, s a Föld tengereinek mindegyike tartalmaz oldott sót. Önmagában nem vezeti az elektromos áramot, de az oldata igen, amely tehát elektrolit.
A szervetlen kémiában egyébként minden olyan anyagot, amely pozitív töltésű kationokból és negatív anionokból áll, azaz kifelé semleges töltésű ionos vegyület, sóknak neveznek. Sók többféle módon is képződhetnek: keletkezhetnek sav-bázis reakciók során, fém-oxidok és savak reakciója, nemfém-oxidok és lúgok reakciója, fém és nemfém elemek között végbemenő (gyakran heves) reakció, fémek és savak reakciója során, valamint egyesüléssel (redoxi folyamattal). A sókat mindig az őket alkotó ionokról nevezik el: a névben előre veszik a kation (pozitív ion, például nátrium, ammónium) nevét, majd kötőjellel írják utána a negatív ion (anion) nevét (pl. nátrium-klorid, ammónium-nitrát).

Mi mindenre való?
A történelem során a só mindig fontos szerepet játszott az emberek életében. Amíg nem voltak hűtőgépek, a húsokat, zöldségeket besózással tartósították. Később a gyógyításban is fontossá vált a szerepe: a légúti betegségektől (allergiától, makacs náthától és általában a nyálkahártya-gyulladásoktól) szenvedőket a szerzetesek már a 12-dik században is sóbarlangokban gyógyították. A torokgyulladásnak pedig szintén régi módszere a sós vizes öblögetés, amellyel, ha elég kitartóak vagyunk, sikeresen el lehet tüntetni a torkunkról a lerakódott, baktériumokban-bacillusokban gazdag lepedéket. Ahogyan az ínygyulladásokra is ezért jó a sós víz. De a sót külsőleg is föl lehet használni: a pattanásos, ekcémás, neurodermatitiszes vagy pszoriázisos (övsömörös) bőr gyógyításához is gyakran alkalmazzák. Különösen jó hatású ezekre a Holt-tenger sója. Emellett a só jó hőtartó képességét is régóta használják: közismert, hogy a fájó fülre fölmelegített sópárnát tettek. Ma már a gyógyszergyártás többféle, sós folyadékkal, spray-vel is segíti a nátha vagy az influenza enyhítését. És mivel az előállítása, tisztítása és szállítása nem volt könnyű, a só évszázadokon át különösen értékes holmi volt, ezért hosszú ideig fizetőeszközként is használták. Fontosságát, megbecsülését az a szokás is érzékelteti, amelynek jegyében a messziről jött vendéget kenyérrel és sóval fogadták.

Ugyanennek a bányának az 1780-ban készített metszete jól mutatja a korabeli sóbányák jellemző szerkezetét.

Hogyan jutunk hozzá?
A konyhasót a leggyakrabban a sóbányákból nyerik, de a tengervíz bepárlásával nyert só is jelentős mennyiségű. A tengerek viszonylag nagy mértékben (átlagosan 3-4 százalékban) tartalmaznak nátrium-kloridot. A tengeri só nagy előnye, hogy a nátrium-klorid mellett más ásványi anyagokat is tartalmaz, és ezáltal az ember számára kiegyenlítettebb és kedvezőbb az összetétele.
A száraz területeken szintén tengeri eredetű a kősó, hiszen a sótelepek, vagyis a szilárd kősót tartalmazó területek a Földnek azon a részein alakultak ki, ahol sok millió évvel ezelőtt tenger volt. Ezek kiszáradása során a nátrium-klorid kikristályosodott és leülepedett. Bányászása már a kő- és bronzkorban megindult, amire az is utal, hogy pl. a máramarosi és erdélyi sókinyerőhelyeken ezekből a korokból való munkaeszközöket találtak. Ez arra utal, hogy a mai Erdély egykori területein a kősó tervszerű kitermelése már 7000 évvel ezelőtt megindult. A rómaiak sóbányászatának jelentőségét szintén sok tárgyi emlék bizonyítja: külszíni fejtési üreg, pénzek, eszközök és kőfeliratok, valamint bányatelepek és épületek részei maradtak fenn. Számos kereskedelmi út vonala is arra utal, hogy már az ókorban is igen nagy volt a sóbányák jelentősége, hiszen ezek az utak határozottan egy-egy sóbányához és az a köré épült városhoz vezettek. A római korban a sófejtést a helyi adottságoknak megfelelően felszíni munkákkal végezték: a magasan kiemelkedő sószikla oldalaiból vágták ki a hosszú, szálas tömbökben kikristályosodott sót, amelyekből vagy gerendákat, vagy gömbölyített aljzatú sótesteket formáltak. A felszíni sófejtésnek ezek a technikái pl. az erdélyi Parajdon sokáig fennmaradtak. Másutt azonban a mélyből kellett felhozni a sót, vagyis bányászni kellett.
A sóbányák sok szempontból hasonlítottak a szénbányákra. A szálban álló, nagy tisztaságú sót kézi fejtéssel termelték ki. A felkutatott sótömeget azonban csak függőlegesen vágott aknákban lehetett feltárni, oldalirányú vágatokat nem építettek, mert azok veszélyesebben lettek volna. Ezért a bánya terét mindig rétegesen lefelé haladva szélesítették, amitől a sóbányák keresztmetszete végül tölcsér- vagy harang alakú lett. A lefelé mélyülő aknát a felszínnel két, kémény alakú szűk nyílás, a torok kötötte össze. Az egyikbe létrát helyeztek, és ezen mentek le a sóbányászok, akiket a magyar nyelvben sóvágóknak neveztek. A bánya másik torkán vontatták fel masszív bőrtömlőkben a kivágott sót, egy csörlős felvonószerkezeten, amelynek kerekes millyehajtó volt a neve. A szerkezetet lovak működtették. Mivel a bőrtömlők erős súrlódásnak és ütődésnek voltak kitéve, nem volt mindegy, hogy ezek milyen anyagból készülnek. A leggyakrabban bivalybőrből, de olykor medvebőrből is varrták a zsákokat.
Sok helyen azonban nem volt szükség a bányászott sóra, mert a kutakban sósvíz is feltört. A 18-dik század végén az országban 120 olyan helységet tartottak számon, ahol az emberek sóskutak révén jutottak sóhoz. Ezek többségét ugyanúgy állami ellenőrzés alá vonták, mint a sókereskedés egészét. Használatát úgy szabályozták, hogy a sóskút fölé házat emeltek, amelyet egészen az első világháborúig sóőrök vagy hajdúk őriztek. A sósvíz kiadásáról pedig a sóbíró gondoskodott. Ő minden év elején sójegyeket adott ki, meghatározott összegek ellenében, majd az év során hetente egyszer megnyitotta a sóházat és felügyelte, hogy mindenkinek a sóscéduláján megszabott mennyiséget merítsék ki. Volt, ahol házaló kereskedés is kialakult a kutak körül: egyvalaki nagyobb mennyiségben vásárolt cédulát, majd az így megvásárolt vizet kétkerekű taligán kis hordókban hordta ki a házakhoz és olcsón árusította a lakosoknak. Így mindenki jól járt. Másutt a helyzettől felvirágzott a feketézés is: a sóskutak környékén elfolyt sósvízből titokban sót főztek, amit aztán eladtak a sószállító szekereseknek.

Zalaegerszegen, a Deák téren ma is áll az egykori sóház elegáns épülete.

Mit jelentett Magyarországon a sóbányászat?
A sószállítás már az Árpád-korban jelentős volt, s később, a 13. századtól a sószállítók, korabeli nevükön a cellérek társaságokba, céhekbe szerveződtek. A só értékesítése hosszú ideig a király monopóliuma volt. A sóból eredő haszon is a kincstárat illette, ezért a kincstár szervezte a sóházak, sóhivatalok hálózatát is. A sóhivatalok a legtöbb városban a legszebb, legelőkelőbb épületeket jelentették. Talán túlságosan is urizálóaknak minősülhettek, és ezért is vált később a „sóhivatal” kifejezés az olyan intézmények megjelölésévé, amelyek csak az ott lévők rangját emelik, de amelyekben semmit sem lehet elintézni. A valódi sóhivatalokban azonban komoly munka folyt, hiszen a sóbányászat és a sókereskedés meghatározó ágazat volt. Magyarországon a sóbányáknak hosszú időn át kiemelt volt a jelentőségük, s nemcsak az ország egésze számára hoztak hasznot, hanem a helyi települések számára is, amelyeket a királyi udvar kiemelt helyekként kezelt. A bányavárosok különféle kedvezményeket és önállóságot kaptak és így sokkal gyorsabban fejlődtek a többi városoknál. Kolozs-, Torda- és Doboka vármegye kialakulásában is közvetlen szerepe volt a sóbányászatnak és a sókereskedésnek. A ma is jól ismert, nagyobb települések közül Dés, Kolozs, Szék és Torda a sóbányáinak köszönhette, hogy városi ranghoz jutott. (Az erdélyi sóbányák történetéről részletesen itt olvashatsz)
Szeged fejlődésében szintén jelentős szerepet játszott, hogy a török és görög és még perzsa kereskedők a Tiszán egészen Szegedig hajóztak a sószállítmányokkal, és ott hamarosan jelentős sóraktárakat lehetett kialakítani, s a város országos sólerakóhellyé is vált.
A só jelentősége pedig szép lassan az élet minden területén éreztette a hatását, még a népmesékben is tetten érhető volt. A Shakespeare által is feldolgozott, Lear király típusú történetekben a király legkisebb lánya azzal válaszol az apja kérdésére, hogy épp úgy szereti őt, mint a sót. A király ezt rendkívül sértőnek tartja, ezért elkergeti őt a birodalmából, majd ő maga, öregemberként ahhoz a lányához költözik, aki a legszebb, de annál üresebb hazugságokkal kápráztatta el őt. Amikor rá kell jönnie a tévedésére, nincs más lehetősége, minthogy a legkisebb lányához meneküljön. Az be is fogadja őt, de egy héten át minden ételt só nélkül tálaltat fel neki. Az apja pedig ebből a közvetett „kioktatásából” megérti, hogy aki a sóra hivatkozik, az bizony egy értékes dologról beszél. Talán ezért is került be a só a mesék mellett még néhány szólásunkba is. Ezek egyike szerint ha valamit végképp el akarunk tüntetni a Föld színéről, akkor az úgy a legbiztosabb, ha sóval hintjük be a helyét. Egy másik szerint pedig a vidám dolgok az élet sói. És aki ezeket kerüli, vagyis unalmasan mesél vagy kedvetlenül él, az egy sótlan alak. Igaz, ezt még mindig jobban elviseljük, mint azt, aki egyúttal borsot is tör az orrunk alá…

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum