Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Kik voltak a beginák?

2016. október 04., 17:28
 

A mai, szegényeket, beteget és menekülteket segítő, civil mozgalmak gyakran tekintik őseiknek a középkor elejétől megszerveződő, női begina mozgalmat, amely a belgiumi Brabant tartományban kezdett működni. Valószínűleg a liège-i püspökség területén alakult meg, de a közeli Nivelles is szívesen mondja a magáénak a kezdeményezést, hiszen a jótékony cselekedetekkel legalább annyira szeretnek büszkélkedni a városok, mint a harcias, háborús hőstettekkel.


 
A diksmuide-i beginázs. Egy alkalommal Thomas Becket, Canterbury érseke is megszállt itt, 1170-ben, miután összeveszett II. Henrik angol királlyal.

Mit jelentett a nevük?
Hogy a beginák pontosan miről kapták a nevüket, azt ma már nem könnyű meghatározni. Az egyik legvalószínűbb feltételezés, hogy magáról a liège-i püspökség egyik papjáról, Lambert le Bègue-ről nevezték el magukat így. A fennmaradt források szerint ő volt az, aki arra bátorította a nőket, hogy a zárdák falain kívül is szabadon végezzenek olyan tevékenységeket, amelyeket nemesnek és méltónak tartanak, a hitük kifejezéséhez. Ez pedig a kereszténység eredeti szellemiségének megfelelően a krisztusi példa követése, embertársaik önzetlen megsegítése és az „Isten mindenkit a maga képére teremtett” elvének érvényesítése volt. Az első csoport, amely vélhetően az ő támogatásával kezdett dolgozni, 1170 körül szerveződött meg. Mások szerint azonban a begina név nem innen, hanem a középkori flamand nyelvben használt beghen szóból származik, amelynek az egyik jelentése: imádkozni. A nivelles-iek szerint viszont Nivelles város védőszentje, Szt. Begga a névadó, hiszen a legenda szerint ebben a városban alapították az első beginázst (a beginák közösségi házát). De bárhonnan is ered, a lényeg, hogy a begina név dicsőségét még ma is sokan szeretnék a magukénak tudni.

Volt-e közük a szerzetesrendekhez?
A szerzetesrendek a szigorú elvonultságot, magányosságot vállaló remeték közösségeiből alakultak. A kereszténység korai elterjedésének idején elsőként Egyiptomban jöttek létre szerzetesi közösségek. Ezek életét szigorú belső előírások szabályozták, a feladatuknak pedig elsősorban a hit elvont kérdéseinek tanulmányozását tekintették. Később, főként Nyugaton a szerzetesség gyakorlatiasabb feladatokkal is bővül. A legfőbb cél ekkor is az Istenhez leginkább méltó élet maradt, de ebbe az eszménybe egyre inkább bevonták az olyan, hasznos munkának tekintett tevékenységeket is, mint amilyen például a föld megművelése, a gyógyító növények termesztése vagy a kódexek másolása is volt. A világszerte felépített monostorok-kolostorok és kertjeik ekkor a közösségeket segítő munkák legfontosabb területeivé váltak, ahol a szerzetesek valóban jelentősen hozzájárultak nemcsak a vallás terjesztéséhez, de a kultúra fenntartásához és gazdagításához is.

A beginák a túlzott szegénységet, a teljes lemondást sem pártolták, ezért a házaik, kertjeik szépek és életközeliek voltak. A közösség vezetője minden évben meglátogatta a tagok szállását és felülvizsgálta, hogy az se fényűző, se túlságosan egyszerű legyen.

A legelső kolostort a Nursiai Szent Benedek (480-543) által alapított rend építette, Itáliában (ez a Monte Cassino kolostor), 529 körül. Ezután, a kora középkor folyamán a bencések rendházai az egész nyugati keresztény világot behálózták. Mellettük még az ír szerzeteseknek volt nagy szerepük a kereszténység elterjedésében, Nyugat-Európában. A népvándorlás idején sokan Szent Patrick (385-461) tevékenysége nyomán lettek keresztényekké. A 13-dik század elején pedig az ún. koldulórendek is megjelentek: ekkor jött létre az Assisi Szent Ferenc által alapított ferences és a Szent Domonkos vezetésével létrehozott domonkos rend, amely kezdetben kizárólag koldulásból tartotta fenn magát. Ezeknek azonban már fontos jellemzőjük volt, hogy kolostoraikat nem elszigetelt völgyekben, távoli hegycsúcsokon, hanem az emberek között, a városokban építették föl. A beginák tevékenysége annyiban hasonlított a szerzetesekére, hogy szintén közösségekben éltek, egy fontos dologban azonban alapvetően különböztek tőlük: tagjai, akik egyedülálló nők voltak, nem életre szólóan örök fogadalommal, hanem ígérettel vagy ideiglenes fogadalommal köteleztek el magukat arra, hogy mindenkor követik a krisztusi tanokat és hogy az evangéliumi eszmények (főként a szegénység) megtartását tekintik a legfőbb céljuknak. De annyiban is különböztek a szerzetesektől ill. az  apácáktól, hogy nem tettek szegénységi fogadalmat, akinek volt vagyonuk, azok nem mondtak le arról és bármikor visszatérhettek a világi életbe. A vagyontalanok pedig nem kértek és nem is fogadhattak el alamizsnát, hanem kétkezi munkával vagy a gazdagabb polgárok gyerekeinek tanításával tartották el magukat. Mindez azt is jelentette, hogy az egyes begina-közösségek önállóak voltak, nem alkottak egységes szervezetet. A szerzetesrendektől eltérően ezért a pápai vagy a püspöki fennhatóságot sem fogadták el, ami később természetesen súlyos konfliktusokhoz vezetett, az egyház hatalmi szervezetei és a beginák között. Minden közösség maga választotta meg vezetőjét, maga alakította ki a saját életmódját és szabályzatát, amelyben a vallásos gyakorlatok – imádság, személődés-elmélyülés, szertartáson való részvétel –, az önfenntartó fizikai munka – elsősorban szövés és csipkeverés – mellett jelentős szerepet kapott a szociális tevékenység, tehát a betegápolás, a szegények gondozása és a tanítás is.
Az első begina közösséget hamarosan mások is követték: 1207-ben Mechelenben, 1234-ben Leuven-ben, 1244-ben Brugge-ben és 1245-ben Brüsszelben alapítottak szervezetet. A 12-dik század végére Flandria és Németalföld területén szinte minden településen dolgoztak beginák, s a nagyobb városokban akár két vagy három rendház is működött. A legnagyobb begina közösségek, mint például a genti rendház, több ezer begina számára nyújtottak otthont és munkalehetőséget.

A 11-dik század második felétől sok flamand és vallon betelepülő jött Magyarországra. Ők nemcsak a hazai városias települések megalakulásában és a textilipar meghonosításában játszottak szerepet, hanem azzal is, hogy behozták a kolduló szerzetesrendek és a begina mozgalmak szellemiségét. A magyarországi beginák első írásbeli említése 1276-ból maradt fenn, amikor Árpád-házi Margit boldoggá avatási eljárásában négy-öt, Esztergomban élő begina is jelentkezett tanúnak. A történészek szerint begina-közösségből fejlődött apácazárdává a híres Nyulak-szigeti (ma: Margit-sziget) kolostor is, ahol a begina-hagyományok szellemében élt IV. Béla leánya, Margit (1242–1271) is.

Kik álltak be beginának és miért?
A középkori Európában a nők társadalmi helyzetét szinte össze sem lehet hasonlítani a maival. Igaz, sokak fejében ma is él annak dogmája, hogy a nők veszélyes, érzéki és buja lények, akik folyamatosan provokálják a férfiakat, miközben azok nem kötelesek önfegyelmet gyakorolni, viszont egyedül képviselik a szellem és a közélet világát. Akkor azonban ez nem csupán egy szélsőséges vélemény volt, hanem teljes mértékben meghatározta a társadalom és azon belül a nők életét. A nők nem tanulhattak, nem szólhattak bele a közösség döntéseibe és nagyon kevés (főként föld- és állattartás körüli) munkát leszámítva nem dolgozhattak a háztartáson kívül. A nemesi származású nők előtt végképp csak két lehetőség állt: a házasság vagy a zárda, hiszen a közvélekedés szerint ők elárulták volna az osztályukat, ha az úgymond lealacsonyító munkával próbálták volna eltartani magukat. Csak az alacsonyabb származású nők némelyike foghatott önálló vállalkozásba, de a többség szintén csak egy férfi nyújtotta anyagi biztonságra számíthatott. Ugyanakkor a házasság lehetősége a legtöbb nő számára megszűnt, hiszen a keresztes hadjáratok, mellettük a járványok, illetve a cölibátushoz (nőtlenséghez) kötött világi és egyházi pozíciók magas száma miatt egyre kevesebb volt a házasságot vállalni tudó férfi. Emellett a kolostorba vonulás is kiesett, mert az egyház elutasította a nőket és férfiakat egyszerre befogadó kolostori formát, miközben apácarend is alig létezett. Ráadásul a működő rendeknél is jelentősen korlátozták a korábban önállóságot és tekintélyt élvező zárda-főnöknők hatáskörét. Ezért a zárdák egyre kevesebb nőt tudtak befogadni. Akiknek tehát nem sikerült házasságot kötniük és zárdába se tudtak menni (vagy esetleg nem is akartak, mert fontos volt számukra a személyes szabadságuk), azok tömegével választották a beginázsokat, vagyis a beginák számára épült, önálló rendházakat. Amelyekben pedig nemcsak hasznosnak és szabadnak érezhették magukat, hanem egyre nagyobb tekintélyt is szereztek az országukban.

Mi lett a begina mozgalom sorsa? 
A mozgalom a 13-dik században élte virágkorát, amikorra igen jelentős hatást gyakoroltak a hétköznapi emberek vallási életében. A begina rendházak városi központokká váltak, és a ferences rendi szerzetesekkel együtt terjesztették az új, a krisztusi kegyességre, a karitászra alapuló vallási nézeteket, a németalföldi lakosság körében.
A begina novíciáknak (apácanövendékeknek) a felavatásuk után akár saját lakrészük vagy házuk is lehetett, sőt, szolgálót is tarthattak. A beginázsok idővel önálló településekké váltak, saját templommal, kórházzal, temetővel, nemritkán saját főtérrel és elkerített utcákkal. A genti beginázs falai és vizesárka mögött pl. a 14-dik század elején két templom, 18 közösségi szállás, több mint száz ház, kórház és egy sörfőzde is volt!
A 14-dik századtól az egyházi hatalom egyre veszélyesebbnek érezte a beginák önállóságát, és ezt azzal próbálta letörni, hogy igyekezett betagozni a szervezeteiket a már felügyelete alatt álló szerzetesrendek, főként a dominikánusok és ferencesek soraiba. A rendházak azonban nem voltak hajlandóak feladni a szabadságukat, ezért lassan eretnekséggel is vádolták őket, ami akkor a legnagyobb bűnnek számított. 1310-ben egy tagjukat, a francia misztikus Porete-i Margitot Párizsban elítélték és megégették. Mivel ezzel szemben már nem maradt eszközük, a 16-dik századtól a legtöbb begina-közösség megszűnt. Egy részük kénytelen volt csatlakozni valamelyik nagyobb, elismert szerzetesrendhez, más részük pedig a készülődő reformáció újonnan alakuló mozgalmaihoz kapcsolódott. Mindezek miatt csak nagyon kevés begina közösség maradt fenn, a 19-dik századig. Csak Belgiumban maradt fenn néhány beginázs, Brugges, Lier, Mechelen, Leuven és Gent városában. Az utolsó begina valószínűleg 1998-ban halt meg a belgiumi Turnhout-ban, bár sokak szerint ma is élnek beginák Belgiumban.
Ma már kézzelfoghatóan csak néhány begina-udvar őrzi az emléküket, az UNESCO világörökség részeként. A szellemüket azonban sokan követik, amikor civilként, egyházi kereteken kívül szerveződnek meg arra, hogy segítsenek mindazoknak, akik valami okból az államoktól vagy a nagyobb egyházaktól nem jutnak segítséghez.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum