Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A „második honalapító” és az idegenek

2016. október 11., 16:39
 

Az államalapító István után a 13-dik század elején, 1235 és 1270 között uralkodó IV. Béla királyt szokás a második honalapítóként emlegetni. IV. Béla több intézkedésével is rászolgált erre a névre. Trónra lépésekor azzal, hogy nemcsak felhagyott apja, II. András pazarló, a birtokokat szétosztogató politikájával, amellyel az ország pénzügyeit és gazdaságát is mélypontra juttatta, de igyekezett korrigálni is ezt a rombolást. A későbbiek során pedig azzal, hogy okos és előrelátó politikával fogadott ill. telepített be olyanokat, akik mind katonai, mind kulturális szempontból is hasznára voltak az országnak. Ez a tevékenysége azonban nem volt mindig feszültségmentes, hiszen az idegenek betelepítése olykor ütközött egyes rétegek, elsősorban a főnemesek érdekeivel. Így betelepítési politikája az uralkodása elején jó időre súlyos konfliktusok forrásává is vált.


 
Feltehetően ilyen volt egy kun harcos öltözete.

Miért vált kérdéssé a kunok jelenléte?
A Magyarországot is fenyegető, hatalmas mongol (hazai nevükön: tatár) seregek gyülekezéséről elsőként Julianus barát hozott hírt IV. Bélának, aki azonnal felismerte, hogy velük szemben kizárólag a kunokra támaszkodhat. (Az ő, hazai történetükről részletesebben itt olvashatsz.) A mongolok elől kezdetben elmenekülő kunok Kötöny vezetésével érkeztek ide, 1239-ben, amikor Béla befogadta őket. Nem kellett csalódnia bennük, mert azok a katonáik tapasztalataira építve egyre erősebb sereget tudtak kiállítani. És mivel a hazai erőkből még egy gyengébbet is képtelenség lett volna megszervezni, a király jelentős kiváltságokkal támogatta az ország egyetlen haderejét adó népcsoportot. A belső politikai helyzet azonban megszakította a szövetkezésük folyamatát. IV. Béla ugyanis a birtokok elrendezése és az adózási fegyelem visszaállítása során meglehetősen túlzásba vitte a főnemesek megregulázását. Azzal, hogy a megalázásuk céljával kidobatta a trónteremből a székeket és így az urak az ügyek tárgyalásaikor csak állhattak a jelenlétében, azt érte el, hogy az egész arisztokrácia ellene fordult, s a továbbiakban a főurak sem hozzá, sem az általa vezetett államhoz nem voltak lojálisak. Sőt, az általa támogatott kunokkal kifejezetten úgy fordultak szembe, mintha azok az ország ellenségei lettek volna. Ezt pedig könnyen megtehették, mert az országban a földműveléshez szokott és állattenyésztésre berendezkedett lakosok számára sok helyen ellenszenves volt a kunok inkább nomád, vándorló életmódja. Ekkor a király már hiába intézkedett arról, hogy a kunok elszórva, különböző területeken telepedjenek le, és ne maradjanak koncentrált, nagyobb csoportokban, ezzel az intézkedésével már elkésett. A főurak folyamatosan lázítottak a kunok ellen, s 1241 tavaszára, a várható mongol támadás fenyegetésében, az ország első, leghatékonyabb gyűlöletkampányát vitték végig. Ennek hatására tömegek vonultak föl Pestre, ahol megölték a kunok teljes vezérkarát, Kötönnyel együtt. A bosszú természetesen nem maradhatott el: a kunok kivonultak az országból, de úgy, hogy útjuk során az alföldi települések jelentős részét felgyújtották és kirabolták. Ezzel egyszersmind egy nagyjából negyvenezres seregtől fosztották meg a tatárjárásnak kiszolgáltatott országot, amely már nem tudott ütőképes katonai erővel felkészülni a támadásra. A tatárok első támadása borzalmas pusztítást hozott az országra.

A Hősök terén álló szobrán IV. Béla határozottan összefonja a karját. Valószínűbb azonban, hogy a határozottságánál is nagyobb volt a problémamegoldó képessége. Amit azonban valóban elég nehéz a szobrászat eszközeivel kifejezni.

Mi történt a lakossággal?
1242-ben az időjárás is kedvezett a támadó mongoloknak: szokatlanul hideg tél következett, így a kelet felől érkező, ellenséges csapatok minden nehézség nélkül át tudtak kelni a biztonságosra befagyott Dunán. Ez azt jelentette, hogy az akkor fontos királyi szálláshelyként működő óbudai részeket is földig rombolták, a környező településekkel együtt. A legnagyobb pusztítást azonban az Alföldnek és Erdélynek kellett elszenvednie. Bár a tatárjárás okozta népességveszteségről nincsenek pontos adatok, de a korabeli dokumentumokra alapozó becslések szerint az ország összlakosságának 10-15 százaléka halt meg a mongolok támadásainak idején. Az áldozatok számát növelte, hogy a mészárlásoktól meggyengült településeken összeomlott a gazdaság és ezért éhínség is tizedelte az ott élőket. Akkoriban az utak hiánya és a kereskedelem alacsony szintje miatt elképzelhetetlen volt, hogy az éhezők más városoktól kapjanak segítséget. Szerencsére a Dunántúlon és Szlavóniában kisebb volt a vérontás. Emellett Esztergom, Pannonhalma és Fehérvár tartani tudta magát. Újabb szerencse, hogy 1242 tavaszán, pontosan nem tudni, milyen okból, a mongol seregek maguktól visszafordultak és kivonultak. Valószínű, hogy ezt taktikai megfontolásokból tették: azt várták, hogy az elhagyott terepen majd elkényelmesednek az ott élők, nem fejlesztik tovább például újabb várak építésével a haderejüket és a véderejüket, és így, egy második rohammal már könnyedén bevehető országot foglalhassanak el. IV. Béla azonban felismerte ennek a veszélyeit, és úgy döntött, hogy tudatosan megelőzi az ilyen, tragédiát jelentő helyzeteket.

Mi volt IV. Béla országépítő stratégiája?
Politikai stratégiáját a király két pillérre építette: az állam és a városok technikai megerősítésére és a népességszám gyors visszaállítására.
Az előbbihez pénzt kellett szereznie és az építőket támogató törvényeket kellett kidolgoznia, az utóbbihoz pedig rengeteg embert kellett behívnia az országba. Mivel az anyagiak ügyében hiába fordult a pápához ill. a német császárhoz (ez utóbbi nemhogy nem segítette, de ügyesen még ki is fosztotta őt), ezért csak a hazai bankárokhoz fordulhatott, őket bízhatta meg azzal, hogy szerezzenek az országnak kedvező kölcsönöket, a nagyszabású városépítésekhez. Ehhez további kedvezményeket kellett adnia a pénzügyekkel foglalkozóknak, akik akkoriban hagyományosan a mohamedán vallású (izmaelita) böszörmények, ill. a 12-13-dik században betelepülő latinusok (olaszok és franciák) voltak. Őket összességükben hospeseknek („vendégek”) hívták. Ekkor tehát a hospesek pl. további vámkedvezményeket kaptak, s ennek fejében hűségesen szolgálták a magyar államot. Sikerült is jelentős kölcsönöket szerezniük, elsősorban Itáliából. Ezek felhasználásával Béla elsőnek a Várhegyet erősítette meg: a területet erős kőfallal vették körül, majd tornyokat is építettek. Emellett kisebb paloták és udvarházak is épültek a Várhegyen. A továbbiakban országszerte épültek védekezésre alkalmas várak és épületek, miközben a védtelenebb Esztergomból áttette a királyi székhelyet az immár megerősített Budára. Emellett sikeres tárgyalásokkal azt is elérte, hogy a kunok visszajöjjenek, sőt, az őket támogató jászok is betelepüljenek. A két népcsoport így a továbbiakban már sikeresen járult hozzá az ország véderejének növeléséhez. És bár később (1290-ben) kunok gyilkolták meg az Árpád-házból származó, Szent István koronáját viselő magyar királyt, a népcsoport végül sikeresen beilleszkedett. Ma a Kun családnév ott van a 100 leggyakoribb magyar vezetéknév között: több mint nyolcezer család viseli ezt a nevet. A IV. Béla által véghez vitt átalakításnak végül akkor érezhette a hasznát az ország, amikor ő már nem élt, de a mongolok valóban ismét megtámadták az országot, 1285-ben. Ekkor összehasonlíthatatlanul kevesebb kárt tudtak okozni, mint az első betörésük alkalmával.

Ilyennek képzelhetjük el a tatárjárás szörnyű helyzeteit. A házakat felgyújtották, az állatokat elhajtották és az emberek jó részét megölték.

A második pillér, a népességszám gyors megnövelése csak úgy volt lehetséges, ha a kunok mellett sokféle szakmával rendelkező, sokféle idegent hív be az országba, hiszen itthon az emberekkel együtt számos szakma is szinte kihalt. Ezért a király cseheket, morvákat, németeket és románokat is behívott, akik azután sokféle módon járultak hozzá Magyarország gyarapodásához. Az akkori, legfontosabb feladat az erdők területeinek szabályozása és a mezőgazdasági termelés visszaállítása volt, s ezekben az új hospesek meglehetősen gyorsan értek el eredményeket. Ezzel egy időben IV. Béla ismét megváltoztatta a birtokpolitikáját, és nem visszavett, hanem épp ellenkezőleg: adományozott földeket, hiszen most arra volt szükség. Ugyanakkor ezek birtoklását a háborús helyzetre való tekintettel már kemény feltételekhez is kötötte: a tulajdonosok kötelesek voltak arányos mértékben segíteni az ország haderejét és jólétét, a településük fejlődését. Idővel a létszámukban és szaktudásban is megerősödő városok további kiváltságokat kaptak, a szabad bíró- és tanácsválasztás jogával kiegészítve.
IV. Béla tehát azt képviselte, hogy valójában senki sem idegen, még ha máshová is született: ha nem az ellenségeskedésre, hanem az együttműködésre, a kölcsönösségre építjük a kapcsolatot másokkal, akkor mindkét fél – az érkező és a befogadó is – csak jól járhat, és mindenfajta, a formális dolgokból eredő idegenség hamar eltűnhet.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum