Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Nem most jöttem a falvédőről!

2016. november 03., 13:34
 

Sokan ismerik a szólást: „Én sem most jöttem le a falvédőről!”. Ezt olyankor mondja valaki, amikor egy találó képpel szeretné kifejezni, hogy neki is vannak tapasztalatai, ő sem kezdő vagy naiv abban a témában, amelyről éppen szó van. Nem csupán egy hímzett alak a falon, hanem hús-vér ember, akit nem lehet átverni. Rokona a „nem most jöttem a hat huszassal” szólás, amely hangsúlyosabban utal arra, hogy a naivitás, a járatlanság régen inkább a vidéki élettel kapcsolódott össze. De mit kerestek a hímzett alakok a falon, és egyáltalán: mi volt a szerepük a falvédőknek, amíg voltak?


 
A falvédőket jellemzően vagy piros, vagy kék fonallal hímezték. Ezen a képen kivételesen kutya és macska is látható, ami nem volt túl gyakori motívum. Mindenesetre a megunt vendéget a hímzés készítője udvariasan – vagy éppen gonoszul? – lehagyta a képről.

Milyen textilek voltak a falakon?
A kastélyok termeiben vagy a lakások szobáiban régóta tesznek a falakra különféle textileket, vékonyabb-vastagabb szőnyegeket. Ezeknek több funkciójuk is lehet: túl azon, hogy védik a szennyeződésektől a falat, díszként szolgálnak, s emellett némileg csökkenteni is tudják a kívülről beáramló hideget. A faliszőnyegnek világszerte jelentős kultúrája, művészete alakult ki, különösen a keleti térségekben, ahol egyébként is központi szerepet játszott a szőnyegszövés. De az európai, benne a magyar népművészet is jeleskedik a művészien hímzett falikárpitokban. Ezek mellett helyenként a festett deszka is megjelent, ugyanebben a szerepben. A lakások más helyiségeiben azonban a 19-dik századig nemigen tettek a falra ilyesmit. Már csak azért sem, mert hiszen a parasztházak konyháiban hosszasan nem tudták elvezetni a tűzhely füstjét, ezért ott a falak örökké kormosak voltak, föl sem merült, hogy akár védeni, akár díszíteni kéne valamivel. Amikor azonban végre ott is kéményeket építettek, viszont még nem csempézték ki a konyhákat, magától adódott, hogy a szép, fehérre meszelt falakat védjék is, meg díszítsék is az olyan helyein, ahol nem állt előtte szekrény vagy mosdólavór. És mivel akkor a konyha elsősorban a nők „felségterülete” volt, magától adódott, hogy a díszítés a hímzéshez kapcsolódjon.

Honnan indult a konyhai falvédő?
Elsőként egy bécsi iparművész fejéből pattant ki az ötlet, hogy a konyhákba is lehet díszített textileket a falra akasztani, és hogy azoknak is lehet külön műfajok, stílusuk, ahogyan minden egyéb faliszőnyegnek vagy táblaképnek. 1871-ben egy divatlapban közzé is tett néhány rajzot, amelyen hímzésmintákat kínált a konyhai falakra tehető textilekre. Akkoriban hozzá tartozott a műveltséghez, hogy a falakra képeket is tegyenek, amiket azonban a szegényebbek nem tudtak megvenni. A fal díszítésének igénye azonban mindenkiben ott volt, így nem csoda, hogy az iparművész javaslata pillanatok alatt népszerűvé vált. Hiszen a hímzés anyagához olcsón hozzá lehetett jutni, és a falvédőkészítés révén az egyéb, produktív jellegű munkákból kizárt nők alkotó tevékenysége is látványosabb helyen érvényesülhetett. És mivel a hímzés a társadalom minden rétegében művelt tevékenység volt, s a lányiskolákban a többivel egyenrangú tantárgyként szerepelt, a nők a társadalom minden rétegében képzettek voltak az öltéstechnikák terén. Ezért kezdetben széles körben terjedt el a hímzett falvédők divatja. A módosabbak, akiknél a mindennapos konyhai munkák egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben terhelték a nőket (hiszen házvezetőket ill. cselédeket tarthattak), időigényesebb technikákat is választhattak, így a divat kezdetén még a bonyolultabb gobelin öltésekkel készült falvédők is jelen voltak. Mellettük ugyancsak megszaporodtak a dísztörölközők és abroszok is. Egy idő után ezek készítésébe természetesen a textilgyárak is bekapcsolódtak, és előre nyomott mintákkal gyártott falvédők tömegét dobták piacra. A múlt század elején jó néhány évtizeden át a polgári-kispolgári otthonok egyik, legnagyobb divatja volt a hímzett falvédő, városban és falun egyaránt.

Ezen az indigó színű falvédőn szokatlan módon a szomorúság, a viszonzatlanság van jelen. Nem lehetett könnyű mindennap ennek társaságában enni…

Mit hímeztek a falvédőkre?
A falvédők legjellemzőbb vonása az volt, hogy figurák, stilizált virágminták és szöveges feliratok egyformán szerepeltek rajtuk. A virágmintáknak nagy hagyománya volt, ezért ennek átvétele nem kívánt különösebb erőfeszítést a hímzőktől. Annál nagyobb újdonság volt azonban, hogy emberi alakokat is meg kellett formálniuk a készítőknek. Általában két alakot rajzoltak a textilre: egy nőt és egy férfit, és ezeket az egyszerűbb száröltéssel hímezték ki. Mellettük harmadik figuraként a madár jelent meg, amely ebben az esetben a szerelmet vagy az ahhoz köthető, éginek gondolt szépséget jelképezte. Ezek megjelenítése kulturális váltást is jelentett, hiszen kiemelt értékké emelte a házasságban a szerelem fogalmát, amely addig nem volt feltétlenül elsőrendű. A legtöbb házasságot elsősorban az anyagi érdekek alapján, a „föld a földhöz, ház a házhoz” elvet követve kötötték, s a feleség értékét, megbecsülése alapját, különösen a paraszti társadalmakban az adta meg, hogy milyen a munkabírása. Az, hogy ekkor az érzelmek is hangsúlyosakká váltak, ha nem is jelentős, de jellemző vonássá vált és a falvédő feliratait is meghatározta. Kezdetben egyházi jelmondatok, erkölcsi tanácsok, regulák vagy lélekemelő mondatok kerültek föl feliratokként, ám ezeket hamar felváltották a való élet helyzeteire („Jó reggelt!”, „Fésű, kefe!”), hangulataira és érzelmeire utaló, találónak szánt mondatocskák. Gyakran kerültek be népdalok vagy slágerek, egyéb, éppen közszájon forgó kiszólások szövegei is a készletbe. Igaz, az első helyet mindvégig a vallásos háziáldás tartotta:

Hol hit, ott szeretet, 
Hol szeretet, ott béke, 
Hol béke, ott áldás, 
Hol áldás, ott Isten, 
Hol Isten, ott szükség nincsen.

E mellett azonban nem maradtak le népszerűségben a szerelmi érzés boldogságáról, a férfi és nő összetartozásáról szóló szövegek sem:

Nincs nagyobb földi boldogság,
Mint a szerelemből kötött házasság.
Szép vagy, páva, nem mondom,
De még szebb a galambom.

Ezek persze korántsem valódi versek, hiszen gyakran a hangsúlyozásuk is sántít, és többnyire a rímelésükben is csak az azonos hangzású ragok összeillesztéséig jutnak („ragrím”), ami kevés a költészethez, de bizonyos helyzetekben arra jók voltak ezek a klapanciák, hogy valamiféle érzelmi támaszt, biztonságot kínáljanak. És főként hogy módot adjanak a jobb életről való ábrándozásra. Az, hogy a házi áldás a legnyomorultabbul élők konyhájában is hirdette, az üres éléskamra mellett, hogy „Hol Isten, ott szükség nincsen”, egyszerre volt a helyzetük kétségbeejtő lenyomata és valamiféle „kijárat” ígérete.
A falvédőkön soha nem a valóságban hordott, szegényes rongyaikban, hanem kivétel nélkül szép, gazdagon díszített, gyakran hercegnős-királylányos stílusú ruhákban jelentek meg a nők. Máskor nők és férfiak egyaránt abban a polgári öltözékben, amelyre gyakran még az ünnepnapokon se tellett, de amelyet elérendő célnak tekintettek A falvédők többsége így a giccset, a csak vágyott idillt hozta be a konyhákba, miközben annak reményét is ébren tartotta, hogy az élet lehet jobb is. Az ábrándképek mellett olykor a humor vagy a csipkelődés is ott volt, különösen, ha külső személyekről esett szó:

…és emellett sem.

Akármilyen kedves vendég,
Három napig untig elég.

Az sem volt ritka, hogy a falvédőkön a nők emancipációs harca, munkája elismerésének igénye jelent meg, természetesen jelszavakká csupaszított formában:

Könnyebb beszélni, mint tenni,
Nehezebb főzni, mint enni!

Sőt, a közismert magyarnóta szöveg – „Nékem olyan asszony kell, ha beteg is, keljen fel!” – ellenpárjaként ez is olvasható volt a falvédőkön:

Nékem olyan ember kell,
Ki kocsmába nem jár el,
Aki sok pénzt keressen,
És csak engem szeressen!

Illetve ugyanennek másfajta egyensúlyaként a férj földicsérése:

Az én uram csak a vizet issza,
Nem is sírom a lányságom vissza!

És persze a női humor is teret kapott:

Férjem uram itthon légy,
itthon nem csíp meg a légy!

Amiből jól látszik, hogy mit is tekintettek a múlt század elején a hagyományos házasságok legalapvetőbb és legjellemzőbb problémáinak, belülről, a hétköznapiság felől megfogalmazva.

Mára a falvédők kimentek a divatból és inkább kiállításokon találkozhatunk velük. Ott viszont hűségesen őrzik számunkra az előző korok képét, amelyben az sem volt lényegtelen, hogy az emberek a legrosszabb körülmények között is mindig igyekeztek, ha így, ha úgy, de mégiscsak szebbé tenni az otthonukat. Ha mással nem, akkor az ábrándokkal kecsegtető falvédőkkel.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum