A borostyánkő-szoba zaklatott története

2016. november 16., 15:29
 

A pompára és kincsekre vágyó emberek a legkülönfélébb tárgyakat képesek ellopni-elrabolni, ha erre lehetőségük nyílik. Így számos, olyan esetet tudunk felsorolni, amelyek során képeket, szobrokat, drágaköveket, ékszereket, különleges könyveket, kódexeket, esetleg királyi koronákat tettek magukévá, hol hivatásos, hol alkalmi tolvajok. Az azonban nem túl gyakori, hogy egy egész szobát lopjon el és vigyen magával egy hadsereg. Nem is igen lehet más példát felhozni erre, mint a legendás borostyánkő-szobát, amelynek az ellopása végül sajnálatos módon a megsemmisülését is jelentette.


 
A fenyő megkövült gyantája gyakran ejtett fogságba apróbb rovarokat, amelyek ettől kezdve örök időkre belekövültek a borostyánba.

Tényleg egy egész szoba?
Az, hogy a természet egy sajátos ajándékával, a borostyánkővel egy egész szobát lehetne feldíszíteni, I. Frigyes porosz király ötlete volt. Ő 1701-ben koronáztatta meg magát Königsbergben, ahol akkorra már igen népszerű ékkőnek számított a borostyán, és a faragása is jelentős iparággá nőtte ki magát. A király okkal gondolhatta, hogy udvara fényét csak emelheti, ha valamilyen módon a borostyánt is kiemelt szereplővé teszi a kastélyában. Ezért neves mesterembereket kért fel, hogy az udvari főépítész, Andreas Schlüter vezetésével hozzanak létre egy egész szobát, amelynek minden egyes darabja borostyánból van. Így jött létre 1711-ben a világ vélhetően legdrágább falborítása, amely csupa, mívesen kifaragott borostyánkőből állt. A szobában a falikaroktól kezdve az asztallapokig mindent borostyánból készítettek. Az uralkodó pedig többnyire késő estig ebben töltötte az idejét, afféle dohányzó- és tárgyalóteremnek használva a helyiséget. /A szoba születéséről és későbbi történetéről Magyarországon Fiziker Róbert írt alapos, összefoglaló jellegű és színes képekkel gazdagított könyvet, A legendás borostyánszoba címmel; Kortina Kiadó, 2003./

Mi valójában a borostyánkő?
Az ókorban a követ sokféle mítosz vette körül: a görög-római mitológia szerint Héliosz napisten lányainak könnyeiből keletkezett, akkor, amikor azok testvérüket, Phaethont siratták meg. Az ifjú a Nap szekerét hajtotta volna, de az összevissza száguldó lovak patái alatt lángba borult a föld, és Phaethon az Eridanosz folyóba zuhant. Ovidius is ezért nevezte az istenek könnyének a borostyánkövet. Ugyanakkor a görög természettudósok sejtették, hogy a borostyán nem egyéb, mint az ősi fák megkövesedett gyantája, vagyis fosszília, amit azonban akkor még nem tudtak bizonyítani. Később a tudomány már meg tudta állapítani ennek tényét, ugyanakkor az egyszerűség kedvéért önálló ásványként kezdték számon tartani, holott ha pontosak akarunk lenni, akkor ehhez hozzá kell tenni, hogy ez nem önálló ásványfaj, hanem több, szerves eredetű ásvány elegye. És mivel a legkülönfélébb körülmények között került a földbe, az alakja és a színe rendkívül változatos. A borostyándarabok lehetnek gömbölyűek, szögletesek vagy laposak, mézszínűek, viaszsárgák, fehérek, barnák de smaragdzöldek vagy ibolyaszínűek is, emellett lehetnek átlátszóak és tömörek is. Némely darab kékesen fluoreszkál, más darabok pedig egy-egy fogságba esett, a még folyékony gyantába beleragadt rovart vagy egyéb állatkát is magukba zártak. Nem csoda, hogy a borostyán már a legrégebbi időkben is izgatta az embereket. Az ásatások tanúságai szerint nemcsak fizettek vele, hanem rengeteg nyakéket, apró szobrot és egyéb dísztárgyat is készítettek belőle. Az ókori Egyiptomban, Hellászban  és Rómában egyaránt jelentős kultusza volt és széles körben használták a követ. Az is emelte az értékét, hogy a görögök – akinél egyébként elektron volt a neve – egy különleges fizikai tulajdonságát is felfedezték. A milétoszi Thálesz vette észre, hogy ha megdörzsöli az elektront, akkor az a könnyebb testeket – pl. tollpihét, hajszálat vagy vékony textildarabot – magához vonzza. Papír akkor még nem volt, de ma ezzel lehet a legjobban szemléltetni, hogy a borostyán ilyenkor statikus áramot termel. Ennek alapján nevezték el később az elektromosság fogalmát a kő görög szaváról. Mindenesetre ez a különleges fosszília már az ókorban megkezdte az egész európai térségre kiterjedő sikertörténetét. Észak-Európából a Földközi-tengerig és vissza kifejezetten ennek szállítására épült ki a borostyánút, amely azután évszázadokon át az egyik legfontosabb kereskedelmi útvonal volt és erősen hozzájárult az országok közötti kapcsolatok erősítéséhez. Nem mellesleg Magyarország nyugati határán is végighúzódott. A borostyánkő-faragás művészete a 17-dik században érte el a tetőpontját, kereskedelme is ekkor volt a legélénkebb. Így jutott hozzá a királyok számára kiemelt fontosságú Königsberg is a borostyánhoz, és a megmunkálása révén tette azt az egyik legfontosabb termékévé.

A borostyánszoba minden egyes pontját különleges faragványok díszítették.

Miért kezdet el utazni a szoba?
Frigyes után a nála sokkal szigorúbb pénzügyi rendszert fenntartó I. Frigyes Vilmos került a trónra, aki viszont fölösleges luxusnak tartotta a borostyánszobát. Mivel azonban tudta, hogy másoknak – például Nagy Péter orosz cárnak – ez annál nagyobb értéket jelenthet, politikai kapcsolataik erősítése érdekében neki ajándékozta az akkorra már egyre több mozaikkal és dekorációval továbbgazdagított faldíszítést.
A cári udvar 1712-ben költözött át a Néva parti Szentpétervárra, amely ettől kezdve az ország fővárosának számított. Ennek jegyében feszített tempóban folyt az újjáépítése, olyannyira, hogy az Oroszország minden részéből odarendelt jobbágyok ezrei estek áldozatul az embertelen körülményeknek. Nem csoda, hogy végül senki sem akadt, aki bármit is tudott volna kezdeni a hatalmas dobozokban odaérkező borostyán faldíszekkel: hiába volt a gondos használati útmutató, a szoba darabjait nem sikerült összeállítani. Ezért azokat visszatették a dobozaikba, amelyekben azután több mint húsz évig álltak.

Hogyan kerültek a kincsek Cárszkoje Szelóba?
Elsőként Erzsébet cárnőt kezdték érdekelni a kincsek. Ő kicsomagoltatta a falitáblákkal teli dobozokat, de először csupán a palota különböző termeiben állíttatta fel ezeket, afféle mozgatható paravánokként. Erzsébet halála (1762) majd  III. Péter rövid uralkodása után azonban a művészetkedvelő és koncepciózus II. (Nagy) Katalin került a trónra, aki fölismerte, hogy érdemes méltó helyet keresni a német ajándéknak. Ezért a város melletti Carszkoje Szelóba (a család „cári falu”-nak nevezett, nyári rezidenciáján), a Katalin palotába szállíttatta át a faltáblákat, hogy ott a fogadótermét díszítse föl velük. A palotában a kor legnevesebb, olasz építészei, Rastrelli és Martelli várták, hogy megalkothassák belőle az ország legkiemelkedőbb belső terét. Munkájuk nyomán 1770-re készen állt a szoba, amelyet sokan a világ nyolcadik csodájának is neveztek. Ezután, egészen az 1917-es forradalomig, csak a cári család és személyzete, illetve az európai arisztokrácia tagjai léphettek be a szobába. A szélesebb közönség csak 1918-tól láthatta, amikor a helyet Gyetszkoje Szelónak (Gyermekvárosnak) keresztelték át, a parkot és a palotákat múzeummá  nyilvánították, s több, gyermekekkel foglalkozó intézményt is a kastélyba telepítettek. A Borostyánszoba felújításán, karbantartásán folyamatosan dolgoztak, így az teljes pompájában érte meg a második világháborút. Ekkorra már Leningrád volt a város neve, amely egyúttal a világháború egyik legnagyobb csatának színterévé is vált. És bár a szovjetek perdöntő vereséget mértek a német támadókra, a visszavonuló náci csapatoknak arra még volt idejük, hogy kirabolják, majd felgyújtsák a palotát.

A borostyánszoba minden egyes pontját különleges faragványok díszítették.

Miért kellett elveszniük a kincseknek?
A háború során a városban maradt nők egész hadserege próbálta kimenekíteni a veszélyeztetett múzeumokból az értékeket, ám a nehezen mozdítható tárgyakra, így a borostyánszoba berendezésének nagy részére már nem maradhatott sem idejük, sem erejük. Hogy mégis mentsék, ami menthető, speciális papírral lefedték, majd vattával és vastag kartonnal leragasztották a táblákat, és fatáblákat is eléjük állítottak, hogy legalább a gránátszilánkoktól megvédjék őket. Az ablakokat bedeszkázták és homokzsákokkal tömték ki. Az intarziás padlót pedig vastag homokréteggel fedték be. Csakhogy a Leningrádot 1941-ben blokád alá vonó náci csapatok egy ideig a cári palotákban rendezkedtek be, így szabadon hozzáférhettek a kincsekhez. Egy idő után egyszerűen leszerelték és Königsbergbe szállították a borostyánszoba minden, mozdítható részét. Arra hivatkozva, hogy a szoba eredetileg német alkotás volt, már el is tervezték, hogy a jövőben a német kultúra egyik legfényesebb darabjaként fogják kiállítani. Csakhogy az egyre nagyobb vereségeik arra kényszerítették a jövendő múzeum gazdáit, hogy továbbmenekítsék a kincset. Amelynek azonban a mind zaklatottabb háborús viszonyok és bombázások közepette végül nyoma veszett. És bár később sokan keresték, eddig csupán néhány, eredeti darabjára sikerült rábukkanni, amikor egy brit aukción egyszer csak felbukkant egy kisebb szobor, 1997-ben pedig egy német feketepiacon került elő egy komód és egy kőmozaik. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy eredeti formájában lehessen felállítani a szobát. Valószínűleg meg kell elégednünk azzal a rekonstrukcióval, amelybe még a szovjet rendszerben kezdtek bele, különösen jól képzett és művészi kézzel dolgozó restaurátorok, egy 1979-es döntésnek köszönhetően. A több mint húsz éven át tartó, magas színvonalú restaurátori munka nyomán végül Szentpétervár alapításának háromszázadik évfordulójára készült el az újraalkotott borostyánszoba, amelyet 2003-ban Vlagyimir Putyin orosz elnök és Gerhard Schröder német kancellár együtt adtak át, a német-orosz megbékélés jegyében. Ha ezek után mégis előkerül egy-egy újabb darab a múltból, bizonyára lesz olyan ügyes kéz, amely jó helyre fogja beilleszteni, a másolatként létező szoba terébe.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum