A parókákról

2016. november 23., 15:36
 

Ma már nehéz elképzelni, hogy ugyanolyan természetességgel tegyen föl egy férfi a fejére egy fürtös-csigás parókát, mint ahogyan például Bach vagy XIV. Lajos. Ha ilyesmit látunk, akkor nagy valószínűséggel épp egy színházban ülünk. Ettől még persze a hétköznapi életben is találkozhatunk parókákkal, amelyekkel azonban a leggyakrabban a hajunkkal kapcsolatos problémánkat korrigáljuk, így ezek sokkal természetesebb színűek és formájúak, mint amilyenek a régiek voltak.


 
I. Erzsébet megjelenését méltón egészítette ki az eredeti haját utánzó, vörös paróka.

Mióta létezik paróka?
Néhány történész, pl. Bryan M. Fagan szerint már i.e. 6000 körül is készítettek parókákat, Amerikában. Ezeket azonban csupán a mumifikált halottak fejére tették, vélhetően azzal a szándékkal, hogy fokozzák az irántuk táplált tiszteletet. Élő ember fejére elsőként Egyiptomban került paróka, aminek akkor elsősorban higiénés okai voltak.
Az egyiptomi társadalomban a férfiak és nők egyaránt úgy védekeztek az akkor még legyőzhetetlen hajtetvek ellen, hogy rendszeresen kopaszra borotválták a fejüket. Így azonban a szépségük is csorbult, s emellett az erős nap is veszélyeztette a fejbőrüket, ezért kezdték el magukat póthajakkal védeni. És ahogyan az minden kényszermegoldással lenni szokott, a póthaj lassanként egy önálló, különféle módon és stílusokban megformált műfajjá vált. Az egyiptomi parókák hajas részét hálószerű anyagra rögzítették, majd méhviasszal és gyantával erősítették a fejre. És bár mindenki hordhatott parókát, a gazdagabbak természetesen sokkal díszesebbet és fantáziadúsabbat csináltattak maguknak. A parókák nemcsak emberi hajból, hanem növényi rostokból és báránygyapjúból is készülhettek. Hogy változatos és szép legyen a színük, hennából készült festékkel színezték be. Emellett gyakran mintás, pl. lótuszvirágos fejpánttal is ékesítették. Teljes épségben Amunet papnő sírjából került elő egy egyiptomi paróka, az akkori Hierakónpolisz (ma Kom el-Ahmár) városában, ahol egyébként még számos, különösen értékes leleteket is feltártak a régészek. (2009-ben például egy egész állatfarm maradványaira bukkantak, amikor antilop, tehén, bika, vadmacska, víziló, pávián, kecske és bölény maradványait ásták ki.)
Az egyiptomiak mellett más ősi kultúrákban, pl. az asszírok, a föníciaiak és az ókori Izrael zsidó népessége körében is hordtak parókát. Később pedig a görögök és rómaiak is követték a példát. Az ókori Rómában hosszú ideig a szőke volt a legdivatosabb hajszín, ezért a rómaiak a germán törzsektől vásároltak női hajat és azt dolgozták bele a parókáikba. A kereskedelemnek tehát a hajkereskedés is a szerves részévé vált.
A paróka a mai nevét végül valószínűleg a latin pilus=hajszál szó olasz, majd francia változata, a parrucca ill. perruque szó alapján kapta. „Hajpótlás” értelemben a 15-dik századtól kezdték használni. Kínában és Japánban azonban a hétköznapi életben csak ritkán hordtak parókát, ezek inkább a színészek kelléktárának a részei voltak, ahogyan a görög színházakban is gyakori volt a használatuk. A Római Birodalom bukása után, majd a középkorban a parókáknak hosszú időn át nem volt különösebb szerepük: egyszerűen a megritkult vagy valamilyen okból kihullott hajak pótlására szolgáltak. Ugyanakkor ez nem lehetett nagyon jelentéktelen árucikk, hiszen például a német Nürnbergben már a 13-dik században neves parókakészítők dolgoztak.

XIV. Lajos minden alkalommal egész műalkotást tehetett a fejére műhajból, hiszen ezt 48 parókakészítő biztosította a számára.

Királyi divatdiktálók
A paróka divatját végül néhány európai uralkodó indította útnak. Anglia legkedveltebb és legnagyobbnak tartott uralkodója, I. Erzsébet járt az élen, aki – talán mert kislány korában meglehetősen elhanyagolták – különösen sokat adott a megjelenésére. Ő 1558. november 17-étől lett Anglia és Írország királynője. Fiatalként hosszú időn át természetes dísze volt dús, vörös haja, amely azonban egy idő után szükségképpen megritkult és talán nem is túl szépen őszült, ezért a királynő egy ugyanolyan jellegű, vörös parókát kezdett hordani, mint amilyen az eredeti haja is volt. Ám hogy a frizurája ne legyen mindig unalmasan egyforma, egyre több, a fáma szerint végül nyolcvan parókája sorakozott a tükre közelében. És mivel meghatározó és nemes jelleme miatt a fél ország őt utánozta, Angliában egy-kettőre divat lett a paróka. Ez azonban Európa szárazföldi részét nem érintette. Ám hamarosan kiderült, hogy a francia udvarban is akadnak gondok az uralkodói hajakkal. Ott először XIII. Lajos (1601-1643) kapott a fejéhez, amikor érzékelte, hogy fiatal kora ellenére egyre ritkább a haja, és gyorsan parókakészítőket hívott. Azok el is jöttek, így neki már 1624-től kiváló parókák fedték el az akkoriban szégyennek tartott kopaszságát. Fia, XIV. Lajos (1638-1715) örökölte tőle a korai kopaszodás adottságát, ezért amikor ő ült a trónon, a parókakészítőknek még annál is jobban ment a soruk. A hírek szerint negyvennyolc parókakészítő mester dolgozott az udvarában! És mivel az alattvalók azt látták, hogy hiszen az előkelőséghez a paróka is hozzátartozik, hamarosan maguk is igényelték ezt a holmit. Így Franciaországban elsőként céhekbe is tömörültek a parókakészítők, hogy azután több évszázadon át szolgálják elsősorban az arisztokraták igényeit. A francia divat ekkortól bőven túlfuttatta a paróka formáját a természetes hajak formáinál, és – bizonyára az egyiptomi fantáziadús megmunkálástól is tanulva – valóságos hajkoronává fejlesztették. Ettől kezdve megállíthatatlan volt a folyamat, és a parókák nemcsak divattá váltak, az egész térségben, hanem egyúttal a legkülönfélébb jelentéstartalmakkal is megteltek. Olyannyira, hogy egy idő után a bírák kiemelt helyzetét és tekintélyét Angliában és Franciaországban egyaránt kötelező volt parókával jelezni – a póthaj egyenruha-kellékként vált a viseletük részévé. A parókadivat 1665-re Velencét is elérte, ám ott a városi hatóságok 1668-ban törvénytelennek nyilvánították a viselését. Csakhogy a tiltás hatására még annál is népszerűbb lett ez a viselet, ezért a rendeletet kénytelenek voltak visszavonni.
A parókakészítés pedig egyre differenciáltabb és bonyolultabb, mind több kiegészítést és segédeszközt igénylő szakmává vált. Így például elkerülhetetlenek voltak a különféle púderek, de főként a rizspor, amellyel rendszeresen beszórták a műhajat, hogy szép törtfehér legyen, amit akkor az elegancia és mértéktartás színeként tartottak számon.

Persze nemcsak paróka volt a világon… A 18-dik század második felében a nők mindent elkövettek, hogy kiemeljék a frizurájuk jelentőségét. Ezért például parafából vagy textilből készült párnát erősítettek a fejük búbjára, és – igaz, pótlások alkalmazásával is – a saját hajukból kreáltattak maguknak művészinek gondolt alkotásokat. Mint a korabeli rajzon is látható, ehhez akár egy több árbocos hajót is felhasználhattak, afféle szolid záróelemként. Egy biztos: egy ilyen hajó legfeljebb lezuhanni tudott, de elsüllyedni semmiképp sem.

Kik-mik laktak a parókákban?
Mivel az egyház uralta területeken a mosakodást szinte az ördög művének tekintették, az arisztokrácia és az udvaroncok meglehetősen bűzlöttek az ápolatlanságtól. Ráadásul sokan nem vágatták kopaszra a fejüket, hiszen a parókát csak alkalmanként viselték, viszont a saját hajukat sem mosták, pedig az is meglehetősen beizzadt a műhajak alatt. A parókákat pedig végképp eszükbe sem jutott a vízbe dugni. Rosszindulatú pletykák szerint ezeknek az embereknek a fején nemcsak egész rovartelepek, lepkék, de alkalmanként akár még kisebb egerek is ellakhattak. Ez utóbbi bizonyára túlzás, de az bizonyos, hogy sokan hosszú tűkkel vakarták a fejüket a paróka alatt, amikor az már elviselhetetlenül viszketett. Ugyanakkor a paróka arra is kiválóan alkalmas volt, hogy megtartsa a finom illatokat. Ezért divattá vált levendula vagy narancs aromával illatosítani, amivel egyúttal a szörnyű testszagokat is elnyomhatták.

Miért hívják ma is pepinek a kisebb hajpótlásokat?
A 17-dik század egyik legjelesebb politikusa Samuel Pepys volt (1633 – 1703), aki parlamenti képviselői munkája és reformelképzeléseinek kidolgozása mellett rendszeresen naplót vezetett a koráról. Ebben az azóta rengeteg kiadást megért naplóban több olyan jelenetet is leírt, amelynek parókák is a szereplői. Így pl. az 1665-ös pestisjárvány idején megemlíti, hogy sokan nem mernek parókát vásárolni, mert félnek, hogy az is továbbadhatja számukra a pestist. Máskor pedig, épp ellenkezőleg, arról írt, hogy a betegségek miatt hajukat vesztett emberek számára mennyire hasznos lehet a paróka. Lehetséges, hogy a paróka divatjától kevésbé érintett vidékeken elsősorban az ő írásából ismerték meg a póthaj fogalmát, és ezért ennek neve is az ő nevének becézett formája alapján lett pepi.

Mi vetett véget a divatőrületnek?
A paróka divatját Nagy-Britanniában egy roppant egyszerű dolog kezdte korlátozni: egy drasztikus áremelés. 1795-ben ugyanis a brit kormány különösen magas adót vetett ki a hajporra, amely nélkül akkor már elképzelhetetlen volt a paróka. A franciák viszont ennél sokkal erőteljesebb módszert választottak: az 1798-es, mindent meghatározó forradalmuk során ezt is a régi rend szimbólumának tekintették, így természetes volt, hogy elhagyták a viselését. De eddigre már valószínűleg amúgy is leáldozott volna a parókának, hiszen ez nem volt egy könnyen és minden erőfeszítés nélkül hordható viselet. Egy-egy frissen készített és a fejre pontosan beállított paróka viselőjének olykor ülve kellett aludnia a mesterséges frizurája miatt, nehogy azon egy hajszál is elformátlanodjon, mire másnap ki kell állnia valahol a plénum elé. Máskor pedig iszonyú nyakfájásokat, fejgörcsöket, émelygéseket okozott a súlyos és meleg holmi nyomása a fejeken. Így érthető, hogy bár néhány szakmában és tisztségben még egy ideig megmaradt a paróka, és olykor a nagy hidegben akár a megfázástól is óvta az embereket, lassanként letettek róla. Ennél azért mégiscsak egyszerűbbnek látszott sapkát vagy kalapot hordani, amelyek megtisztításához elég volt egy puha kefe vagy a szappanos víz is. Ráadásul urizálni azokkal is lehet. A szenvedést pedig meghagyták azoknak a színészeknek, akiknek olykor a legnagyobb melegben is akár a hátuk közepéig érő, hatalmas, fürtös parókákban kell a nézők elé varázsolniuk egykori, hóbortos őseinket.

Lévai Júlia

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum