Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A mechanikus írógépek

2017. január 12., 13:17
 

Ma már, a számítógépek robbanásszerű elterjedése után alig látunk hagyományos írógépeket. Igaz, az asztali számítógépek klaviatúrái máig őrzik a nagy elődök billentyűzetének formáját és betűelrendezését, de a kattogó, a sorok végén csilingelő írógépek világa már végképp a múlté.


 
Ezen a régi, sokat használt Erika írógépen jól látszik, hogy a betűfejeken alul és fölül is vannak domború jelek. A félkör alakú betűkosárból az egyes betűk mindig ugyanabba a résbe ütődnek bele, így biztosítja a gép, hogy rendezett legyen az írás képe. A gumival bevont hengert már kissé kipöttyözte a sok, nekiütődött betű.

Milyen feladatokat kellett megoldaniuk az első írógép-készítőknek?
Annak, aki gépiesíteni akarta a szövegek leírását, sokféle feladatra kellett megoldást találnia. Először is úgy kellett elhelyezni a papírt a gépen, hogy arra a betűk mindig egymástól azonos távolságban érkezzenek meg, egy sorban, majd amikor a sor a papír széléhez ért, akkor könnyen váltani lehessen a következőre.
Ez még az egyszerűbb feladatok közé tartozott, hiszen arra nem volt nehéz rájönni, hogy ha egyenletesen akarjuk tekerni, akkor a papírt egy hengerhez kell rögzíteni. Már az első gépeken is olyan hengert illesztettek a gépbe, amely egyrészt oldalirányban mozog (mindig egy-egy betűnek ill. betűköznek megfelelő mértékben), másrészt egyetlen váltással épp egy sortávolságnyi hellyel tekeri följebb a papírt. (Persze a sortávolságokból is minimum kétfélét kell előállítani.) Egy ilyen mechanikai feladat a 18-19-dik században nem okozott különösebb gondot. Az első, közép-európai írógép elkészítője egy tiroli ácsmester, Peter Mitterhofer volt. Ő szintén hengert illesztett a masinájába, ezt azonban középre állította be, így valószínűleg teljes egészében föl kellett rá tekerni a papírt, hiszen az nem lóghatott bele a gépbe. Emiatt a gépelő írás közben nemigen láthatta a rá került szöveget, amelyet azonban egyébként sem láthatott volna jól, hiszen a betűk akkor még nem festékkel kerültek rá a papírra, hanem perforálással. A hengerre csapódó betűfejeken ugyanis kis tűhegyekkel formálták meg a betűket, amelyeket azután a becsapódásukkor rályukasztottak a papírra. Mindezzel együtt az új gép megérdemelten aratott nagy sikert, a maga korában, nem csoda, hogy a Monarchia központjában, a bécsi udvarban mutatták be, 1866-ban. Később a hengert a betűsor mögé helyezték, így arról már hátrafelé lelóghatott a papír, amelyet egyébként vékony léc szorított a hengerhez.
Ennél bonyolultabb megoldásokat követelt annak feladata, hogy a sokféle betűt és egyéb írásjelet észszerű technikával juttassák el a papírig, és hogy a leíró minél gyorsabban és minél kisebb erőbefektetéssel tudjon írni a gépen. Ehhez már bonyolultabb mechanikai megoldásokat kellett kitalálni.
Az írógépek legfontosabb részei a billentyűk és az azokhoz kapcsolódó betűkarok voltak. Billentyűket már a magyar Kempelen Farkas is alkalmazott, amikor 1779-ben a zongorához hasonló billentyűzetű szerkezetet készített, fából, Mária Terézia vak rokona, Mária Paradis részére. Őt követően az olasz Ravizza volt az, aki elsőként oldotta meg a betűkarok elrendezését, 1837-ben. És mivel ő is a zongorát tekintette a formai mintának, a gépet magát is írózongorának nevezte. Az írógépeken minden egyes billentyű csuklós-rugós fémrudacskákkal kapcsolódott a megfelelő betűfejhez (tehát pl. a B feliratú billentyű a B vésetű fejjel volt összekötve), olyan áttételekkel, hogy a billentyű lenyomásától a betűfej karja fölemelkedjen és odacsapódjon a papírt tartó hengerhez. A betűfej maga egy kis lapocska, amelyre a kezdeti tüskés megoldás után domború betűket véstek. A szöveg attól jelent meg a papíron, hogy a betűk és a papír közé festékszalagot tettek (ez egyébként szintén Ravizza találmánya volt). A szalagot folyamatosan mozgatni kellett, hiszen különben húsz-harminc leütés után nemhogy elhalványult, de még ki is lyukadt volna, ha mindig ugyanazon a ponton éri az ütés. Ezért a szalagtovábbítás rendszerét is ki kellett találni. Ez két, balra-jobbra elhelyezett, forgó tengelyből állt, amelynek baloldali részére kellett rátenni a föltekercselt szalagot, amelyre középen egy kallantyúval kis keret illeszkedett, majd a jobb oldalon rögzítették a szalagot egy újabb tekercshez, amely azután folyamatosan húzta a papír előtt a szalagot. Azt, hogy a betűkarok mindegyike mindig a megfelelő helyre érkezzen, úgy oldották meg, hogy az írásjeleket félkörben helyezték el a gépen, s a karok mindig egy középen lévő résbe ütődtek bele.

Az 1972-es születésű Jeremy Mayer régi írógépekből, azok alkatrészeiből készít bizarr, olykor horrorisztikus műalkotásokat. Ezek a madarak a szelídebbek közé tartoznak.

Mindezek mellett még arra is lehetőséget kellett biztosítani, hogy a géppel nagy- és kisbetűket egyaránt lehessen írni. Ezek Mitterhofer gépén még külön-külön lapocskákon voltak, ezért neki egy teljes körben kellett elhelyeznie az írásjeleket. Később úgy egyszerűsítették a helyzetet, hogy az egyes betűlapokra felülre vésték a nagy-, és alulra a kisbetűket. Amikor nagybetűre volt szükség, egy váltóval meg lehetett emelni a papírt tartó hengert, így ahhoz a lapocska fölső része ütődött hozzá. Ugyanilyen megosztott módon kerültek föl a klaviatúrára a számok ill. a nem szokványos írásjelek (pl. a kérdőjel vagy a kettőspont), de ezeket a billentyűkön is kettős felirattal jelezték. Később, amikor már elektromossággal működtek az írógépek, igyekeztek kiiktatni a sérülékeny betűkaros megoldást, és vagy egyetlen gömbfejre, vagy egy forgó tárcsára, az ún. margaréta-fejre helyezték el a betűket.

Miért nem abc-sorrendben vannak a betűk?
Miután a huszadik század elején különleges gyorsasággal kezdtek terjedni az írógépek és maga a gépírás is önálló szakmává vált, egyre több gyakorlati tapasztalat gyűlt össze a gépelés terén. Kezdetben a betűket abc-sorrendben írták fel a billentyűkre, de hamar kiderült, hogy így az angolban a leggyakrabban használt betűk egymás mellé kerültek, ezért már a kicsit gyorsabb gépelésnél is rendre összeakadtak és akár el is görbíthették a betűléceket. Ezért találták ki, hogy a gyakori betűket „szétültetik” a klaviatúrán. Ezt az elrendezést a felső sor balról induló betűsorrendjének alapján QWERTY kiosztásnak nevezik. Idővel azután minden nyelvterületen a helyi igényekhez alakították a betűkiosztást, de az alapelv – hogy tehát a leggyakrabban előforduló betűk lehetőleg távol legyenek egymástól – megmaradt. Például a magyar, német-osztrák, cseh, lengyel, szlovák, horvát és svájci gépeken a QWERTZ, a francia és belga nyelvterületen az AZERTY kiosztásokat használják. Az egységes betűkiosztásról szóló megállapodások már csak azért is fontosak voltak, mert hiszen ezeket a gépeket hamarosan sorozatban kezdték el gyártani, és a vevőnek tudnia kellett, hogy amit vesz, az vajon a saját nyelvén használható lesz-e a számára. A sorozatgyártásba egyébként elsőként egy fegyvergyár, a Remington és fiai kezdett bele, 1873-ban, hiszen más, olyan üzem ekkor még nem volt, amelyben értettek volna a mechanikus szerkezetek gyártásához.

A 27 éves brit Keira Rathbone viszont nem a gép alkatrészeit, hanem az írásjeleit használja fel a képeihez. Régi, mechanikus írógépekbe fűzi be a papírt, és annak jól megkomponált mozgatásával kérdőjelekből, felkiáltó jelekből, számokból és egyebekből különleges textúrájú képeket varázsol a papírra.
Nagyításért kattints a képre!

Mit jelentett gépírónak lenni?
Az írógépek elterjedésével természetesen nagyon gyorsan kialakult a gépíró szakma. Ez, akárcsak a telefonkezelés, elsősorban a nőknek kedvezett, hiszen túl azon, hogy az egyéb szakmákba akkoriban csak nagyon korlátozottan engedték be őket, a közvélemény szerint ők voltak az ügyesebbek, és sokan úgy gondolták, hogy a gépeléshez csupán ügyesség kell. Ráadásul a leírásokhoz addig használt gyorsíró rendszereket is elsősorban a nők tanulták meg. Az azonban legkevésbé sem igaz, hogy a gépírói tudás kimerül az ujjak ügyes mozgatásában. Aki tíz ujjal akar folyamatosan és gyorsan gépelni, annak hosszú hónapokon át kell, koncentrált figyelemmel megtanulnia, hogy melyik ujjához melyik billentyűk tartoznak. A tízujjas vakírás rendszerét már 1920-tól kidolgozták, s ennek az volt a lényege, hogy – akár a zongorázásnál – a folyamatos és zökkenőmentes gépeléshez nagyon szigorú, kötött ujjrendet kellett betartani. Ehhez a gépelni tanulóknak kitartóan gyakorolniuk kellett a tankönyvek példatáraiból az egyes elemeket, „kötéseket”, akár a zongorán a motívumokat. De ahhoz, hogy egy gépíró megbízható munkaerő legyen, ez még mindig csak az alaptudás volt, hiszen a leírónak meg is kellett értenie a szöveget, a formázását is neki kellett megoldania és a helyesírást is jól kellett tudnia, hiszen semmi nem garantálta, hogy a neki diktáló főnökök tisztában vannak ennek szabályaival. Emellett nemcsak fülhallás után, hanem további, írott szövegekből is hibátlanul kellett átmásolni dokumentumokat. A huszadik század második felére azután a szakma olyannyira elismertté vált, hogy a szövetségei rendszeresen nemzetközi versenyeket rendeztek, amelyeken fantasztikus rekordokat döntöttek az egyre gyorsabban és hibátlanabbul dolgozó gépírók. Ma már az irodákban is számítógépek vannak, amelyek teljes mértékben kiszorították a hagyományos gépeket. Ezek azonban mégsem csupán a múzeumokban élnek tovább, hiszen a művészet nem válogat: ki a gépek alkatrészeit, ki a tekerhető papír és a betűfejek kínálta technika lehetőségeit használja ki a műalkotásaiban. Így az egykori írógépek még ki tudja, milyen hosszan, de velünk maradhatnak.
 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum