Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Örökéletű figurák a mítoszok korából

2017. február 02., 17:58
 

– Sziszifuszi munkát igényelne a végrehajtása! – halljuk nemegyszer, amikor egy különösen nehéz, inkább reménytelen munka elvégzéséről van szó. – Sőt, még akár tantaluszi kínokat is kiállhatunk közben – tesszük esetleg még hozzá, ha fokozni akarjuk a szenvedéseink érzékeltetését. De miért éppen Sziszifuszt és Tantaluszt– pontosabban: Sziszüphoszt és Tantaloszt – emlegetjük ilyenkor? Miért beszélünk esetleg még pyrrhuszi győzelemről is – egy Pyrrhosz nevű személyre utalva –, ha úgy gondoljuk, hogy túl sok áldozattal járna valami? Egyáltalán: hogy kerülnek az említett személyek a mondatainkba, szólásainkba? Hiszen ők nincsenek benne a mindennapi életünkben, sőt, jószerével a többségükről már alig tudjuk, hogy ki volt. Ám mivel a nevük örökre összefonódott egy-egy jellemző helyzettel vagy jellemvonással, érdemes utánanézni, hogy mi is volt ennek az alapja.


 
Sziszüphoszról a 16-dik századi Tiziano festette a legismertebb képet. Ő különleges festékkeveréseivel és a fény játékával inkább megrendítővé teszi a látványt, és kevésbé azt sugalmazza, hogy Sziszüphosz megérdemelte a büntetését.

Sziszüphosz és a hatalmas szikla
A három, fent említett név viselője közül kettő mitológiai alak, egy pedig (Pyrrhosz) létező személy volt az ókori kultúrában illetve történelemben.
A legismertebb név Sziszüphoszé (a későbbi, latinos átiratban: Sisyphos), aki a görög mitológia szerint Aiolosz thesszáliai király és Enareté fia volt. A mindig szerteágazó mítoszok több, további neves alakkal is összekötötték, olykor még Odüsszeusz apjaként is emlegették. Történetének legmeghatározóbb eseménye a legfőbb istenhez, Zeuszhoz kötődött. Zeusz azzal büntette meg őt, hogy a halál istenével, Thanatosszal (latin nevén: Hádésszal) levitette az alvilágba, a Tartaroszba. Hogy mi volt az oka Zeuszt haragjának és mi indokolta a súlyos büntetést, arra többféle történet is létezett. Az egyik szerint az volt az ok, hogy Sziszüphosz kifecsegte Zeusz egyik szerelmi kalandját, márpedig az istenek magánéletét mindenkinek érinthetetlen titokként kellett tisztelnie. Egy másik szerint viszont Zeusz túlságosan gonosznak találta őt, mert Korinthosz városának uralkodójaként méltatlan módon viselkedett. És bár nagyon sokat tett a kereskedelem és a hajózás felvirágoztatásáért, kegyetlenül bánt az oda érkező idegenekkel, így például erőszakkal magas sziklákra vitette fel őket, és onnan ledobatta. Ha ezt a történetet tekintjük a valódi indoknak, akkor Sziszüphosz történetét egy bosszúállás történeteként is értelmezhetjük. Ezután ugyanis az következett, hogy Sziszüphosz ugyan kijátszotta Thanatoszt – cselesen az ő kezére tette a bilincsként szolgáló kötelet, és így foglyul ejtette az istent s ezzel felfüggesztette a halál létezését a Földön –, ám Arész, a hadisten kiszabadította Hadészt és Sziszüphoszt a Holtak Bírái elé vitte. Ők pedig egy hatalmas kőszikla elé hurcolták, majd azt parancsolták neki, hogy gurítsa fel egy dombra és a másik oldalon gurítsa le a követ. Csakhogy amikor Sziszüphosz már majdnem felért a domb csúcsára, úgy elgyengült, hogy a szikla visszazuhant a domboldalon. Ettől azonban őt nem mentették fel a feladat elvégzése alól, és örök időkre arra kényszerítették, hogy minden erejét összeszedve, folyamatosan csak görgesse fölfelé a hegyoldalon a hatalmas sziklát. Sziszüphosznak ebben a helyzetben nem volt semmiféle választása. Ha csak nem akarta megölni magát (ami az ókori kultúrában egyáltalán nem minősült bűnnek), akkor a további léte értelmének kizárólag ezt a hősies erőfeszítést tekinthette. A sziszifuszi munka így, a külső nézők számára nemcsak a végeérhetetlen, teljesen értelmetlen és mindig ugyanazzal az ismétlődő kínlódással járó munka szimbólumává vált, hanem egyúttal a heroikus erőfeszítés tiszteletreméltó kifejezésévé is. A huszadik század egyik, nagy írója, Camus (ejtsd: kamü) például ezt emelte ki a történetéből, a Sziszüphosz mítosza – Kísérlet az abszurdról c. művében. „Sziszüphosz a felsőbbrendű hűségre tanít, amely isteneket tagad és sziklákat emel. /…/ A csúcsokért vívott küzdelem maga is betöltheti az ember szívét” – írta a sziszifuszi helyzetről. A mai szólásaink között azonban ennek természetesen nincs ekkora súlya, pusztán a sok erőfeszítést igénylő, nehéz és kegyetlen tevékenység képeként emlegetjük. Olykor persze olyanok is akadnak, akik a név hangzása alapján félreértik a képet, és azt hiszik, hogy épp ellenkezőleg: valamiféle apró-cseprő, tili-toli kis ügyködésről van szó – ilyenkor ajánlhatjuk pl. azokat az antik vázaképeket vagy szarkofágokat, amelyek látványosan kiemelik a mitológiai hős erőfeszítését a hatalmas és ijesztő sziklával.

Ez a vázakép azt a pillanatot ragadta meg, amelyben Sziszüphosz éppen fölér a sziklával a domb tetejére. Festője a folytatás elképzelését a nézőkre bízta.

Tantalosz olthatatlan éhe és szomja
Tantalosz (latinosan Tantalus) története sok mindenben hasonlít Sziszüphoszéhoz. A mitológia szerint az ő életét is az határozta meg, hogy az istenek megbüntették.
Tantalosznak Ókeanosz és Téthüsz lánya, Plutó volt az anyja, apjaként azonban Zeuszt és a Tmólosz-hegy tölgykoszorús istenét, Tmóloszt egyaránt emlegették. Némelyik legenda szerint Argosz vagy Korinthosz királya volt, mások inkább az északibb Paphlagónia ill. Phrügia uralkodójaként emlegették. Felesége Eurünassza, Paktólosz folyamisten leánya volt. Három gyerekük született: Pelopsz, Nióbé és Broteasz. Tantalosz részt vehetett az olümposzi nektár és ambrózia-lakomákon, és végül ez okozta a vesztét. Érdekes módon ugyanazzal vádolták, amivel Sziszüphoszt is: elárulta Zeusz titkait. Emellett ellopta az istenek eledelét, hogy odaadhassa a halandó barátainak. (Ez a vád a tüzet ellopó és embereknek adó Prométheusszal teszi őt hasonlóvá.) Mindezeket azonban betetőzte az a cselekedete, amelyet akkor követett el, amikor az olümposzi isteneket meghívta lakomára az otthonába, a Sziphülosz-hegyre. Ettől kezdve Tantalosz története horrorisztikus fordulatokat vett. A lakomán egyszer csak túl kevésnek tűnt az étel, Tantalosz pedig úgy oldotta meg a hiányt, hogy feldarabolta fiát, Pelopszot, és a darabjait beletette az istenek számára készített levesbe. Az istenek azonban észrevették, hogy mit tálalt elébük, és iszonyodva eltolták maguk elől a tányérjaikat. (Az ezekről szóló mítoszok már valószínűleg az emberevés tilalmát voltak hivatottak erősíteni.) Egyedül a földművelés és a termékenység megtestesítője, Déméter istennő volt figyelmetlen, és evett Pelopsz bal lapockájának húsából. Zeusz viszont azonnal lecsapott Tantaloszra, és örök szenvedésre ítélte, szintén az alvilágban. Egy olyan gyümölcsfa ágára helyezte el őt, lelógatva, amely alatt egy iszapos tó terült el. A hullámok rendre fölcsaptak, akár az álláig is, de abban a pillanatban, hogy Tantalosz lehajolt volna inni, visszahúzódtak és ő csak a fekete iszapot láthatta maga előtt. A fa körülötte teli volt a legkülönfélébb gyümölcsökkel: csak úgy roskadozott a körtétől, almától, sőt, gránátalmától, fügétől és még olajbogyótól is, de hiába, hogy ezek még a bőréhez is hozzáértek, ahányszor utánuk nyúlt, egy széllökés annyiszor sodorta arrább ezeket, ő tehát semmiképp sem érhette el az ennivalót. Mindezek mellett – és itt ismét Sziszüphoszra emlékeztet a története – még egy hatalmas szikladarab is ott magasodott a fa fölött, azzal fenyegetve őt, hogy bármikor rázuhanhat. Így Tantalosz további élete az alvilágban kizárólag abból állt, hogy folyamatosan szenvednie kellett az éhezéstől és szomjazástól, s emellett még a szikla zuhanása miatt is félnie kellett.
Az egyensúly kedvéért a mítosz azzal folytatódik, hogy miután Zeusz megbüntette Tantaloszt, elégtételt adott fiának, a meggyilkolt Pelopsznak. Hermészt, az ügyesség és leleményesség istenét utasította arra, hogy szedje össze Pelopsz testrészeit, és főzze meg még egyszer, ugyanabban az üstben. Miután Hermész teljesítette a feladatot, Zeusz varázslatot bocsátott az üstre, majd az emberi sorsok fonalait gombolyító párkák közül Klóthót hívta. Ő pedig szépen összeillesztette Pelopsz testrészeit. Most már Démétér is jóvátehette a hibáját, és erős elefántcsontot adott neki az általa megevett lapocka helyett. Pelopsz pedig olyan gyönyörűvé vált az istenek segítségeitől, hogy amikor újjászületve kikelt az üstből, a tenger istenének, Poszeidónnak annyira megtetszett, hogy fölvitte maga mellé, az Olümposzra.
Tantalosznak pedig legfeljebb az jelenthetne elégtételt, ha tudna erről, hogy a neve most már örökre az olthatatlan kínokat fogja szimbolizálni.

Hawaii egyik hegyét furcsa módon éppen Tantaloszról nevezték el. Az igaz, hogy a megmászása nem lehet könnyű feladat, de kínokkal biztosan nem jár, legfeljebb erőfeszítésekkel. A helyiek nyelvén Pu'uohi'a a hegy neve. Környéke a madármegfigyelők mellett a botanikusok és a trópusi élőlények kedvelői számára is valóságos paradicsom.

A fentiekhez képest Pyrrhosz története jóval egyszerűbb volt, hiszen ő létező személyként élt itt, a Földön, és így semmiképp kellett a mítoszok fantáziabéli isteneinek játékszerévé válnia. Ő a Görögország északnyugati részén fekvő Épeirosz, későbbi nevén Epirusz  királya volt, egyszersmind a növekedésnek induló Római Birodalom legelső és legveszedelmesebb ellenfele. Maga is fontosnak tartotta a kalandozást, mert a görögök és rómaiak közt lezajlott ipsosi csata után Görögországba ment, majd Alexandriába indult, ahol I. Ptolemaiosz mostoha leányával házasodott össze. I.e. 296-ban azonban visszatért Epiruszba, ahol akkor Neoptolemosz uralkodott. Pyrrhosz egyezség kötött vele, amelynek jegyében Epirusz jelentékeny részét visszakapta, majd Neoptolemosz halála után ismét az egész terület fölött ő uralkodhatott. És miután így megerősített az otthoni uralmát, arra törekedett, hogy hatalmát a szomszéd országokra, köztük Makedóniára is kiterjessze. Ennek során hosszú és véres háborúkat kellett megvívnia. Először sikerült is elfoglalnia Makedóniát, csakhogy a saját szövetségesei is túl erősnek találták, ezért egyikük váratlanul, s emellett olyan nagy túlerővel támadt rá, hogy végül nemcsak a már megszerzett területeket vesztette el, de még Epiruszt is csak nehezen tudta megtartani. Ekkor azonban a rómaiak által megtámadott tarentumiak segítségül hívták. Ő pedig igen kiváló hadvezér lehetett (pl. ügyesen használta a lovasságot és az elefántokat), mert Herakleiánál majd Asculumnál sikerült megvernie a rómaiakat. Csakhogy ez a győzelem ezúttal aránytalanul nagy vesztességgel járt a számára. A korszak legjelentősebb krónikása, Plutarkhosz szerint ennek a csatának a végén hangzott el tőle az örökéletűvé vált mondat: „Még egy ilyen győzelmet, és elfogyunk”. Ez vált azután annak alapjává, hogy a későbbiek során, a mai napig a „pirruszi győzelem” kifejezés jelöl minden olyan diadalt, amely a végeredményéhez képest aránytalanul nagy veszteségekkel jár.  

 

Lévai Júlia

 

Ha többet is akarsz olvasni a mítoszokról, vedd kezedbe a Mítoszok 30 másodpercben című kiadványunkat!

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum