Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

A kannibalizmusról

2017. június 29., 15:28
 

Az emberi méltóság fogalma történeti fejlemény, vagyis nem mindig létezett, csak a történelem folyamán jött létre, éspedig az egyistenhit kialakulásának köszönhetően. Addig az egyes ember élete önmagában nem jelentett olyan értéket, hogy azt akár a halála után is tisztelni kellett volna. Ezért sem volt semmi különös például abban, hogy az emberek akár meg is ehették a saját fajtársukat, vagyis a másik embert – egy percig sem érezték úgy, hogy ezzel bármilyen elvet is megsértettek volna. Sőt, az emberevés, más néven kannibalizmus gyakran éppen azt szolgálta, hogy erőt kapjanak a másik testéből, vagyis ezzel fölemeljék az emberi test értékességét. Ugyanez azonban később már merőben más jelentést kapott, és a kannibalizmus a gyűlölet kifejezője is lehetett. Ezt példázza annak a 17-dik századi, holland politikusnak az esete is, akinek a megölésével nem elégedtek meg az ellenségei, hanem a halála után megcsonkították és valószínűleg ettek is a testéből. Witt esetét nemrég a BBC History munkatársa, Eugene Byrne író-újságíró tárta fel, az izgatott közvélemény számára.


 
Johan de Witt portréja 1754-ből maradt fenn. A szemmel láthatóan szelíd és bölcs politikus személyes tulajdonságai mit sem számítottak abban a pillanatban, amikor a hosszú ideje uszított emberek rárohantak, megölték és még egyes testrészeit meg is ették.

Miért ölték meg Johan de Wittet?
Johan de Witt története természetesen mindig ismert volt a hollandok előtt, de bizonyos részei kevésbé voltak világosak. Eugene Byrne nemrég alaposabban is utánajárt, hogy pontosan mi történhetett a Holland Köztársaság egykori vezetőjével, a Nagy-Britanniával és Franciaországgal vívott harcok idején.
A vestfáliai béke (1648) után Hollandia függetlenné és egyúttal kiemelkedően sikeressé is vált, amit az akkori nagyhatalmak nem néztek jó szemmel. 1652-ben háború tört ki az ország és Nagy-Britannia között, és ez minden téren jelentősen visszavetette Hollandiát. Sokan úgy gondolták, hogy a rend és nyugalom visszaállításához kevés az akkor érvényben lévő köztársasági forma, és azt szerették volna, ha egy erős kezű vezető kerül hatalomra és rendezi el az ügyeket. A türelmetlenek jelöltje a fiatal III. Orániai Vilmos herceg (a későbbi III. Vilmos angol király) volt, akinek családja a múltban hosszú időn keresztül Hollandia uralkodóháza is volt (igaz, a tagjai nem a királyai, hanem a helytartói voltak az országnak). Ekkoriban azonban elsősorban a gazdag polgárság és a kereskedők befolyása határozta meg az államformát (köztársaság), amelynek élén Johan de Witt állt első miniszterként, lényegében a mai miniszterelnökök elődeként. Witt eltörölte az örökös helytartói méltóságot és nagyobb lehetőségeket adott a miniszterekből álló kormánytagoknak illetve a parlamentnek. A királypártiak minden módon el akarták őt távolítani, ezért megszerveztek ellene egy merényletet, amely azonban nem sikerült. Ezután, mintegy ennek kárpótlásaként kitalálták, hogy a testvére, Cornelius összeesküvést szervezett Vilmos ellen, és ennek ürügyén börtönbe záratták. Ekkor, felmérve a helyzetet, az első miniszter lemondott, de úgy látszik, az ellenségeinek ez sem volt elég, és továbbfolytatták ellene az alaposan végiggondolt uszítást. Így amikor 1672. augusztus 20-án meglátogatta bátyját a hágai börtönben, a hírre a börtönhöz özönlött egy felhergelt tömeg. Betörtek az épületbe, kihozták a testvéreket és mindkettőjüket felakasztották. Hogy az események mögött vajon maga Vilmos is ott állt-e, azt nem lehet tudni, de hogy nem volt ellenére az esemény, azt mindenképp bizonyítja, hogy amikor majd nemsokára hatalomra került, az általa uralt igazságszolgáltatásnak esze ágában sem volt vizsgálatot indítani és elítélni a vétkesnek tekinthető résztvevőket. Emellett az ország 1793-tól mindenképp belesodródott a francia háborúkba, és majd csak 1815-től konszolidálódott a helyzete.
Johan de Witt már csak az utókortól kaphatott kárpótlást, de attól igen: a történészek máig Hollandia egyik legrátermettebb vezetőjének tartják. Szobra ott áll a halála színterén, az egykori börtön előtti téren. A kivégzéséhez kötődő események pedig a mai napig foglalkoztatják a közvéleményt, hiszen a legendák szerint az uszításnak még annál is borzalmasabb következményei voltak: néhányan ugyanis darabokat téptek ki a testéből, hogy azután megegyék azokat. Ezzel a megsemmisítési rituálévá fajuló politikai gyilkosság egyedülálló áldozatává tették őt.

Valaki 1557-ben ilyennek képzelte el az emberevést, Brazíliában. A kannibalizmust gyakran ábrázolták úgy, mintha valami jópofa piknik lett volna, amelyen az emberek meztelenül és önfeledten eszegetnek egy-egy kezet vagy lábat, holott ezek a rituális evések ennél sokkal komolyabbak voltak. Amikor azért ették meg az elhunytakat, hogy továbbéljen bennük annak a lelke, olyankor vallási szertartásként szervezték meg az evést. Amikor pedig a bosszúállás volt a cél, olyankor sokkal vérfagyasztóbb volt a rítus.

Mióta létezik kannibalizmus?
A kannibalizmus azt jelenti, hogy egy élőlény a saját fajának tagjait eszi meg. Az állat- és növényvilágban egyes fajok között megszokott dolog, hogy egymásból falatoznak. A halak és általában a vízi élőlények 90 százaléka ezt teszi.
Az emberi kannibalizmust tudományos szóval antropofágiának nevezik, azt a személyt pedig, aki a kannibalizmust gyakorolja, kannibálnak.
A spanyol szó eredetileg a karibi térségben élőket jelölte – „caribal”, vagyis „karibi” –, a jelentése pedig „hős”, „bátor” volt, ami nyilván nem csupán az emberevés bátorságára utalt. A „durva, kegyetlen emberevő” jelentése később fejlődött ki, és valószínűleg néhány nyugat-indiai törzsnél látott szokásra utalt. Mivel azonban a kannibalizmus világszerte létező jelenség, nincs sok értelme egyetlen térség népeihez vagy egy népcsoporthoz kötni. Hogy épp indiánoknál vették észre és rögzítették először, az csak a véletlen műve.
Az emberevés szokása egyidős az emberiséggel és a világ minden táján előfordult. Ma már több kutatás is bizonyítva látja, hogy az ősember a létfenntartásához fogyasztott emberhúst. A neandervölgyi emberről a barlangi leletek (kiszívott illetve gondosan letisztogatott csontok, meglékelt koponyák stb.) alapján szinte száz százalékban el lehet ezt mondani. Az olyan időszakokban, amikor például a hideg és a jegesedés miatt felkutathatatlanok voltak az ehető állatok és a növények sem termettek semmit, az embereknek nemigen volt más választásuk, mint az emberhús. Minderre közvetett bizonyítékkal szolgál, hogy a végül fenn maradt embercsoport, vagyis a Homo sapiens DNS-ének egyik génje egy olyan agybetegséggel szemben nyújt védelmet, amelyet csak az emberi hús fogyasztása okoz. Jelenlétük arra utal, hogy alternatívaként vannak ott, vagyis hogy léteztek olyan csoportok is, amelyek tagjainál nem volt meg ez a gén, és akik az evolúció során nem tudtak megküzdeni a betegséggel, vagyis kihaltak, mint pl. a neandervölgyi ember.
A kannibalizmus még manapság is több helyen létezik, így például Afrika egyes részein, Libériában és Kongóban is. De Indonézia Pápua tartományában is él egy csoport: a korowai törzs, amely még mindig kannibál életmódot folytat. Mellettük még számos melanéziai bennszülött nép (pl. a Fidzsi-szigeteken) eszik emberi húst, kulturális okokból. Ezeken a helyeken különféle vallási rítusok fűződnek az emberevéshez.

Mi volt a rítusok célja?
A kannibalizmus rítusa az ember mágikus gondolkodásán alapul. Ennek része például az a hiedelem is, hogy amit megeszünk, vagyis beviszünk a testünkbe, az örökre és teljes egészében a saját testünk és lelkünk részévé válik. Amihez persze azt is el kell képzelni, hogy a másik testének darabjai teljes egészében képviselik a személyiségét. Ezt a gondolkodást mindenki ismeri a gyerekkorából. Mindezek alapján az egyik, legjellemzőbb kannibál rítust azért végezték el, hogy például a szeretett rokon lelke tovább éljen azokban, akik megeszik őt. Ilyenkor a közösen és kiemelt, ünnepi körülmények között elvégzett evéssel mintegy megszentelték a halott testét. Az amazoniai őserdőkben élő warik, de sok kínai csoport tagjai is ezt a szertartást végezték el, és erőt adott nekik a továbbiakban, hogy hitük szerint a halottak lelke tovább él a törzs tagjaiban. Ezzel tehát ők a legnagyobb tiszteletet adták meg ilyenkor az elhunytaknak, hiszen örök életet biztosítottak neki. Egyúttal a saját gyászukat is enyhítették azzal, hogy hitük szerint így mégsem veszítették el teljesen az elhunytat.
Merőben más okból ették meg azonban a természeti népek az ellenségeiket. Az ő elfogyasztásuk körüli rítusnak az volt a célja, hogy a legyőzött fél bekebelezésével, szíve és agya elfogyasztásával maguknak szerezzék meg annak bátorságát és okosságát. Hiszen akivel harcoltak, az nyilván csak erős és ügyes, okos ellenfél lehetett. És ha még a legyőzése után is folytatták a kifosztását, akkor a bosszúvágyukat is kielégíthették. Ez a fajta rítus például az irokéz indiánok körében is népszerű volt. Ők olykor a rituális kannibalizmusra kijelölt ellenségeiket napokig kínozták is, majd kivágták a szívét, és a törzs vezetőinek adták, hogy az bennük éljen tovább. A test további részeit már a többiek ehették meg. Egy ilyen szertartás áldozatává vált 1763-ban a brit Donald Campbell kapitány is, akiket az angolok ellen kitört indián lázadás során öltek meg. Az ő szívét a chippewák főnöke ette meg, azért, hogy ezzel szerezze meg magának a közismerten bátor kapitány lelkierejét. De az ilyen és ehhez hasonló rítusokban az agyvelőnek is kiemelt jelentőséget tulajdonítottak.
A nyelv sokféle szólásban is kifejezi, hogy az ember szeretete mennyire összekapcsolódhat a bekebelezés, az evés cselekvésével. „Úgy szeretlek, majd’ megeszlek!” – mondjuk nem egyszer egymásnak, olykor akár konkrétan is megnevezve, hogy a másiknak melyik testrészéről is beszélünk: „Egyem a pici szívedet!”. Szerencsére a gyűlölet nem termelt ki hasonló nyelvi formulákat és nem kötötte össze az evést a másik testével, vagy ha mégis, akkor az erre utaló képek megmaradtak a külsődlegességeknél, pl. a leköpésnél vagy lehányásnál. Így a hétköznapjainkban semmiképp sem azt gyakoroljuk, hogy a legfontosabb testi funkciónkat, az evést össze lehet kötni a másik gyűlöletével. És a kannibálok közül is jobb azokra emlékezni, akik szeretetből fogyasztották el mit sem sejtő embertársaikat.

 

Lévai Júlia

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum