Azonosító:
Jelszó:
Emlékezz rám!
Elfelejtetted a jelszavadat?

Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Miért is dobunk kesztyűt?

2017. május 19., 08:18
 

Régi magyar szólásunk a „kesztyűt dobott neki”, amelyet azonban időnként úgy használnak, mintha ezt jelentené: „felhívta rá a figyelmét”, „cselekvésre kényszerítette”. Pedig a kifejezésnek sokkal konkrétabb a jelentése. A szólás abból a helyzetből ered, amelyben valaki azért dobott kesztyűt a másik elé, hogy kifejezze vele: az megsértette őt, amit nem hagy annyiban, ezért holnap reggel várja a kiserdő mellett a segédjeivel, párbajozni. De vajon mióta létezik a sérelmek, konfliktusok elrendezésének ez a módja és hogy alakult a párbajozások története?


 
A múlt századi képeken így ábrázolták a „lovagias ügyek” elintézését, két férfi között.

Hányféle párbaj létezik?
A fizikai párviadal valószínűleg egyidős az emberi társadalom kialakulásával, s a kezdetekben a vezérszerep eldöntéséhez kapcsolódott. A középkorban főként földügyeket, vagyoni ügyeket, majd becsületbeli konfliktusokat döntöttek el párbajokkal. Nagyjából ekkor alakult ki a párbaj (latin szóval: duellum) végleges formája, vagyis két személy kölcsönös megegyezésen alapuló összecsapása, amely azután mindig az adott kor szabályai szerint zajlott. A felek eldönthették, hogy első vérig, vagy életre-halálra küzdenek meg egymással, és azt is, hogy milyen fegyverrel harcolnak, de mindenképp veszélyeztették a testi épségüket. Átvitt értelemben szellemi összecsapásokat is neveznek párbajnak: ilyenkor a „fegyver” a tudás vagy a szellemesség. Ennek egyik, legrégebbi formáját az ókori Athénban találták ki, amelynek főterén a kor bölcsei, tudósai tettek föl egymásnak rafinált találós kérdéseket, népes közönség jelenlétében. De később a bibliai Salamon király is folytatott szellemi párbajt Sába királynőjével: ők ehhez hasonlóan rejtvények feladásában vívtak meg egymással.
A modern korra a párbajnak az egyszerű, választott fegyvereket alkalmazó gyakorlata mellett még két, további formája is kialakult: az amerikai és az orosz párbaj. Ez utóbbit orosz rulett néven is szokták emlegetni. Mindkettőnek a sors volt a főszereplője, így az akció kikerült a büntetőjog érvényessége alól, hiszen nem volt benne igazi gyilkos, akire pedig egy idő után minden országban büntetés várt.
Az amerikai párbaj során két személy arról egyezett meg, hogy nem lőnek egymásra, hanem sorshúzással döntik el, hogy melyikük legyen öngyilkos. Az orosz rulettben viszont nem sorshúzás volt, hanem mindkét fél egy-egy kiszámíthatatlanul feltöltött forgópisztolyt kapott, amelynek tárába csak egyetlen golyót tettek. Ezt a pisztolyt kellett azután mindkettőnek a halántékához szorítva elsütnie. Szerencsés esetben a párbajozó kezében az elsütés pillanatában az üres rekesz került az ütőszeg alá. A híres angol író, Graham Greene (1904–1991) háromszor is részt vett egy ilyen párbajban, de mindannyiszor sikerült megmenekülnie.
A szokványos párbajokon belül a kisebb csoportokban végrehajtott párbajok legdrámaibb formája az volt, amikor egy-egy háborút döntöttek el, kijelölt személyek viadalával.

Pasteur sokak életét mentette meg a baktériumokkal végzett, hosszú és fáradalmas kísérletei révén. Amikor párbajra hívták ki, akkor viszont elég volt ezeket csak megemlíteni – ennél több munkát nem igényelt az élete megmentése.

Róma kiemelkedése egy párbajon múlt?
Az egyik leghíresebb, sokak háborúskodását kiváltó párbaj az ókorban zajlott le, Róma harmadik királya, Tullus Hostilius uralkodása idején (i. e. 672 – 642). Ebben az időben a még nagyjából azonos súlyú Róma és Alba Longa között viszály tört ki. A tét az volt, hogy a kettő közül melyik városé legyen az uralkodói szerep. A viszálykodásból háború lett, s a szemben álló két sereg élén egyaránt három-három fivér harcolt: egyfelől a Horatiusok, másfelől pedig a Curiatiusok. Abban már a korabeli történészek sem tudtak megegyezni, hogy melyik testvérpár melyik oldalon harcolt, míg végül a később legnagyobbként számon tartott történetíró, Titus Livius (i.e. 59 – i.sz. 17.) a többség véleménye alapján a Horatiusokat fogadta el rómaiaknak. Ennek pedig politikai jelentősége volt: a rómaiak ebben látták annak igazolását, hogy városuk okkal emelkedett ki a többi közül, és hogy ők azok, akik jelesebb hősöket mondhatnak az őseiknek. Ám épp, mert mindkét oldalon nagyjából azonosak voltak az erők, a két város vezetői végül úgy döntöttek, hogy fölösleges a hosszan elnyúló vérontás, amely ráadásul akár a győztes felet is kiszolgáltatottá teszi közös ellenségüknek, az etruszkoknak. Ezért úgy döntöttek, hogy mindkét oldalról a három-három kiemelkedő harcost jelölik ki arra, hogy az ő küzdelmük döntse el a csatát. A kiválasztott ifjú hősök vállalták a feladatot, a királyok pedig megállapodtak a küzdelem helyében és időpontjában. Ezután az istenek és a városaik polgárai előtt ünnepélyesen szerződést kötöttek, amelyben kimondták, hogy az ő viadaluk helyettesíti a háborút, valamint hogy az a város, amelynek harcosai győznek, a békekötésük után békességben uralkodik majd a másik fölött. A meghatározott napon a három-három testvér megjelent a küzdőtéren, a két ellenséges sereg harcosai pedig mögöttük sorakoztak fel, akár egy futballmeccsen a nézők.  Aztán egy adott jelre megkezdődött az ezúttal csoportos párbaj. A  három-három fiatal férfi karddal a kezében, a testét pedig pajzzsal védve küzdött, a legnagyobb elszántsággal, de természetesen változó sikerrel. Kezdetben az albaiak táborában törhettek ki az örömkiáltások: a Curiatiusok ugyanis két fiatal Horatiust is ledöftek, csaknem ugyanabban a pillanatban. A rómaiak alig reménykedhettek abban, hogy az egyetlen, állva maradt Horatius még bármit is tehet az ügyért. Különösen, hogy az, mindenki legnagyobb meglepetésére, egyszer csak elkezdett kifelé futni a térről. A három, ugyancsak sok sebet kapott Curiatius változó tempóban vette üldözőbe, ami viszont azt jelentette, hogy az egyetlen Horatiusnak bejött a számítása. Taktikájának épp az volt a lényege, hogy így nem egyszerre, hanem egyenként kell megküzdenie az albaiakkal, ami pedig végül sikerült neki, mert a harmadikuk már egyébként is nagyon gyenge állapotban volt. Így tehát a rómaiak képviselője az utolsó pillanatban meg tudta ölni mindhárom ellenfelét, és ezzel el tudta érni, hogy az ő városa vegye át a hatalmat. 
„A harcosok sírját azon a helyen találjuk meg, ahol közülük ki-ki elesett: a két római sírja együtt Alba Longa közelében van, a három albai hősé pedig Róma előtt" – írja majd erről Titus Livius. Mindenesetre tény, hogy a hat harcos, de főként a három római emléke hosszú ideig kiemelkedő példája volt a hazafiasságnak és az áldozathozatalnak. Történetük a művészetbe is bevonult, így például a Horatiusok esküjét, amelyben nem szűnő kitartást ígértek az apjuk és a városuk előtt, egy azóta híressé vált festmény is megörökíti: Jacques Louis David 1785-ben készült képe, amely ma a párizsi Louvre-ban tekinthető meg. De az operaszínpadon is láthatjuk ugyanezeknek a harcosoknak a drámáját, az olasz Domenico Cimarosa (ejtsd: csimaróza) kétfelvonásos operájában, amelynek szövegét Antonio Simeone Sogravi írta, és amelyet 1796-ban mutattak be, Velencében. Ez már, mint minden színpadi mű, az esemény érzelmi vonatkozásait, az emberi kapcsolatokat állította a középpontba. Az opera konfliktusát itt az okozza, hogy a két család, amelyekből a harcosok később kikerültek, eredetileg jó kapcsolatban állt egymással, olyannyira, hogy ketten-ketten keresztbe is házasodtak: A Curiatus család egyik lánya egy Horatius-fiú felesége volt, míg a Horatius családé épp akkor készült arra, hogy összeházasodjon egy Curiatius-fiúval, amikor megjött a híre a fiúk kijelölésének. A két család nőtagjainak tehát a saját párjuk ellen kellett imádkozniuk, miközben viszont a városuk hű polgárainak is kellett maradniuk. Ez megoldhatatlan lelkiismereti gondot jelentett, amelynek szorításában a főpaphoz is hiába fordultak segítségért, mert a papi tanács úgy foglalt állást, hogy ilyen esetekben nem számít a rokoni kapcsolat: a városuk iránti hűség az első. Az albai férjéért izguló Horatius-lány nem is volt képes kinn maradni a csatatéren, és hazatért. Ám amikor majd a harc végeztével Róma főterén fogadták a győztest, aki az ő bátyja, ismét megoldhatatlan helyzetbe került: egyszerre kellett volna örülnie a bátyja győzelmének, és siratnia az általa legyilkolt férjét. Ezt a dilemmát az operaszerzők valami okból nem valamilyen humánus végkifejlettel, hanem azzal oldották fel, hogy miután a lány elkeseredésében az istenek büntetését kérte Rómára, a bátyja odalépett és a kardjával halálra sújtotta őt, mint árulót. Az, hogy a vesztesek oldalára került Curiatius-lánynak mit jelentett a saját gyásza, érdektelenné vált, hiszen neki a városán már nem volt mit elveszejtenie, az tőle függetlenül is elveszett. Az opera tehát ezzel amellett foglalt állást, hogy a hazafiság mindennél fontosabb, és a hazáért még akkor sem kevés az életáldozat, ha az már lényegében semmi további haszonnal nem jár a közösség számára. Vagyis: öncél. Így az ókori párbajozók története Cimarosa operája révén a 19-dik század túlzó, elvakult hazafiság-eszményeinek megerősítőjévé is válhatott.

Az is egyfajta párbaj, amikor a fegyverek és a fényképezőgépek világa kerül szembe egymással. Igaz, kissé hosszadalmasabb, mint amikor csak a fegyvereké.

Mit mondtak a törvények a párbajokról?
Mivel a felvilágosodás kora után egyre inkább egyértelművé vált, hogy a párbajozás értelmetlen dolog, hiszen azt, hogy egy erkölcsi vagy közéleti kérdésben kinek van igaza, kinek megkérdőjelezhetetlen a becsülete, esetleg erősebbek az érzelmei a vita tárgyát képező nő iránti szerelmében, nem dönthette el az, hogy a vitás felek közül ki tud jobban vívni vagy lőni. Addig ugyanis nagyjából ilyen és ehhez hasonló kérdések miatt párbajoztak. Érdekes, hogy ennek a szemléletnek az előzményeit már jóval előbb, az 1473-ban valenciai zsinat döntéseiben is megtaláljuk, amikor is tiltó határozattal lépett fel a bajvívások ellen. Később pedig egyre több országban kezdték el betiltani, vagy legalább is erősen korlátozni a párbajozást. A magyar törvényhozók közül elsőként Mária Terézia rendelkezett császári nyílt parancsban a párbajokról, 1752-ben. Ennek értelmében bosszúból senki ellen nem lehet fegyvert fogni, a sérelmekért a közhatóságnál kell elégtételt keresni. Ha valaki elé mégis kesztyűt dobtak és ezzel párbajra hívták ki, ettől még nem tartozik megjelenni a párviadal helyszínén, és emiatt a jó híre és a becsülete sem szenved sérelmet. Ha mégis lezajlott egy párbaj, akkor annak résztvevőit fejvétellel kell büntetni és a büntetés helyén kell eltemetni. Akinek sikerül a párbaj után megszöknie, annak az állam lefoglalja az összes vagyonát, a jövedelmét pedig mindaddig a királyi ügyésznek folyósítják, amíg ő elő nem kerül. Mindezek ellenére a párbajokra vonatkozó törvényeket hosszú időn át nemhogy az érintettek, de maguk az ügyészek, bírók sem vették komolyan, fontosabbnak tartották, hogy fenntartsák a „lovagias ügyek” mítoszát. Pedig a múlt század elején még Országos Párbajellenes Szövetség is alakult, az Állami Számvevőszék elnöke, Rakovszky István (1847-1910) vezetésével. 1908-ban pedig Európa szerte párbajellenes ligák alakultak, amelyek az első nemzetközi kongresszusukat éppen Budapesten tartották, sőt, a nemzetközi irodájukat is itt nyitották meg. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetése szintén lépett: 1917-ben a tiszteket eltiltotta a párbajozástól. Magyarország ennek ellenére azon helyek egyike volt, ahol évszázadokon át a legtöbb párbajt vívták meg egymással az emberek, köztük nem egyszer politikusok, írók, színészek és újságírók. Pedig az újságokban kiemelt téma volt annak méltánytalansága, hogy miközben egy véletlenszerű, részegen vagy felindulásban elkövetett, halállal végződő kocsmai verekedésért akár nyolc-tíz évet is kaphattak az elkövetők, addig egy gondosan megtervezett és éppen emiatt is halállal végződő párbaj életben maradó résztvevőjét a legsúlyosabb esetben is öt évi fegyházra ítélték. Ám sem ez, sem az, hogy 1923-ban teljes egészében betiltották a párbajozást, nemigen zavarta azokat, akik a becsületükön esett foltért mindenképp ezen az úton akartak elégtételt venni.

Egy biztosan nem lejátszható párbajforma
Ahhoz, hogy miként lehet eleve elkerülni a párbajt, a neves francia mikrobiológus és kémikus, Louis Pasteur (ejtsd: lui pásztőr; 1822 -1895) találta ki a legbiztosabb formát. Az adoma szerint egy alkalommal két, elegáns úr kopogtatott be hozzá, azzal az üzenettel, hogy mivel előzőleg megsértett egy előkelő személyt, az most párbajra hívja ki őt. Az akkori szokások szerint a kihívott fél választhatta meg a fegyvernemet. Pasteur kis ideig gondolkodott, majd végül ezt mondta nekik: – Nézzék, uraim, itt van két lombik. Az egyik pestisbaktériumokkal van tele, a másik tiszta vízzel. Ha a kihívóm idejön és megissza az egyiket, én kötelezem magam, hogy a másikat fenékig le fogom hajtani.
Érdekes módon a kihívó nem jelentkezett, hogy eldöntse, melyik lombik tartalmának felhörpintésével kívánja helyrebillenteni a megsértett (vagy annak képzelt) önérzetét.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum