Az atlanti kábel története I.

2017. június 22., 16:43
 

Sem a gyors hírközvetítés, sem az internet nem létezhetne a transzatlanti kábelek nélkül, amelyek az Atlanti-óceán mélyén kötik össze egymással Európát és Amerikát. Az első atlanti kábelt 19 évnyi munka után, 1858. augusztus 16-án sikerült lefektetnie egy igencsak sokat próbált stábnak, amelynek tagjai rengeteg áldozatot hoztak az ügyért. Ezzel véget ért az a korszak, amelyben postagalambokkal, postakocsikon, majd hajókon továbbították a fontos üzeneteket a két kontinens között, és ezért a hírekre általában több mint egy hétig is kellett várni.


 
A 19-dik század közepe óta a víz alatt is futnak kábelek és viszik az információkat.

Hol voltak az első kábelek?
A kábellel végzett adatátvitelek története valójában akkor kezdődött, amikor a távíró feltalálója, Samuel Morse 1842-ben egy kátrányos kenderrel és gumival szigetelt vezetéket fektetett le a New York-i öböl két partja között, majd ezen távírójeleket váltott. Ennek sikere láttán 1854-ben a Hudson folyó fenekén is lefektettek egy pamuttal és gumival szigetelt, de már ólompáncélzattal is védett vezetéket. Ez hosszú ideig kiválóan működött, csak évekkel később rongálta meg egy jégzajlás, amely ellen akkor még nem építettek ki védőrendszert. Európában először 1850. augusztus 28-án tettek le vezetéket víz alá, az Angliát és Franciaországot elválasztó csatornán át, Dover és Calais között, amelyet azonban a doveri sziklák hamar tönkretettek, ezért a kábelezést jobb védelemmel meg kellett ismételni, így ott végül egy évvel később épült ki az összeköttetés. Ezután egy itáliai hadikikötő (Le Spezia) és Korzika szigete közé került víz alatti vezeték, 1854-ben pedig, a krími háború idején a britek Várna és a Krím-félsziget közt építettek ki egy ugyanilyen vonalat. Mindezek révén tehát már több példája is volt annak, hogy lehetséges felgyorsítani a  hírcserét, akár a vizek képezte akadályok kikerülésével is. Nem csoda, hogy ennek fényében egyre nagyobbnak látszódott a két kontinens közti összeköttetés hiánya. Ezt nyilvánvalóan csak egy vegyes rendszerrel: a szárazföldi és víz alatti vezetékek közös rendszerével lehetett megoldani. Elsőként egy angol távírómérnök, Frederic N. Gisborne (1824-92) kezdett el azon gondolkodni, hogy miképp lehetne kiépíteni ezt a rendszert. Első lépésként távírótársaságot alapított, majd expedíciót szervezett Észak-Amerikába, azzal a céllal, hogy jelöljék ki a szárazföldön a vezetékek legcélszerűbb nyomvonalát. Ám a nehézségek már itt elkezdődtek, mert az általa szervezett, hattagú expedíció egyik tagja elveszett a vadonban. A többieknek azonban végül sikerült kijelölniük a kábelek kihúzására legalkalmasabb útvonalat, egészen a Szent Lőrinc folyóig, amely a Nagy-tavakat köti össze az Atlanti-óceánnal. Ettől kezdve tehát a folyó maga volt az útvonal. Ennek vizébe azután angol gyártmányú kábeleket fektettek le, és így haladtak tovább a tenger felé. Gisborne ezután New Yorkban egy kiemelkedően aktív és ötletgazdag papírgyárossal és kereskedővel, Cyrus W. Fielddel társult, aki pedig magát Morsét vonta be a tervek előkészítésébe. Emellett oceanografusokkal, hajózási szakértőkkel és olyan, ipari szakemberekkel is tárgyalt, akik pl. azt is vizsgálták, hogy milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy állóképes víz alatti kábelnek. Mindezek mellett természetesen pénzt is kellett szerezni a vállalkozáshoz. Mivel Field ehhez is kiválóan értett, az ő tárgyalásainak köszönhetően hamarosan megalakult a New York – Új-Fundland – London Távíró Társaság, amely azonnal másfél millió dolláros tőkére tett szert. Így bizakodón vághattak neki a nagy tervnek, amely tehát Nagy-Britannia és az USA együttműködése révén vált valósággá.

Hogyan kezdtek bele a vállalkozásba?
Első lépésként New York és Új-Fundland keleti partja között építették ki a szárazföldi vonalat. A kábelt egy angol cég gyártotta, amelynek termelése a legmodernebb anyagokra épült. A szigeteléshez az akkor már jól ismert guttaperchát alkalmazták, amely a gumihoz hasonló, biztonságosan szigetelő növényi eredetű anyag volt. Emellett páncélozást is tudtak már alkalmazni a belső, rézből készült vezetőéren.
Ezután következett annak feladata, hogy a szárazföldi vonalat a víz alatt vezessék tovább. Nem volt könnyű eldönteni, hogy vajon a hajók a két földrész felől induljanak-e el, egymás felé, vagy inkább egyszerre kezdjék meg az útjukat, ugyanabból a pontból, míg végül ez utóbbi mellett döntöttek, és mindkét hajó az angol partoktól indult.
Az amerikaiak az 5200 tonnás, vegyes üzemű (tehát gőzgéppel és vitorlákkal egyaránt fölszerelt) Niagara nevű hajót biztosították a kábelfektetéshez, az angolok pedig a tölgyfából épített, Agamemnon nevű, egykori csatahajót. Emellett még több kísérőhajót is béreltek az akcióhoz, amelyben azután szakemberek sorát alkalmazták.

Dover sziklás tengerpartja hamar tönkretette az első kábeleket, amelyeket a csatorna aljára fektettek le. Az itt elveszett kábelek ára volt a tanulópénz ahhoz, hogy azután már sokkal alaposabb védelmet dolgozzanak ki a vezetékekhez.

A tapasztalatlanság árai
A munkák során sok olyan helyzet adódott, amelyre a leggondosabb előkészítés ellenére sem tudtak felkészülni. Az első, drámai esemény akkor zajlott le, amikor még el sem érték a szárazföld és Új-Fundland közti tengerszoros közepét, és máris egy hatalmas vihar csapott le rájuk. Ekkor még vitorlás hajóval vitték a hatalmas kábeltárcsákat, amelyeken a súlytól folyamatosan megfeszült a kábel. A vihar idején pedig ez annyira húzta lefelé a hajót, hogy a kapitány kénytelen volt elvágatni, mert különben elsüllyedtek volna. Csakhogy az addig senkinek nem jutott eszébe, hogy a kábelvéget ilyenkor jó megjelölni egy bójával, mert e nélkül sosem fogják többé megtalálni. Akkor még nem léteztek olyan, tenger alatt is „látó” műszerek, amelyekkel a tenger megnyugvása után felkutathatták volna a ki tudja, merrefelé sodródott vezetéket, csak a bóják segítettek volna. Ezek hiányában ekkor elveszítették a már lefektetett, 80 kilométer hosszúságú kábelt. Emiatt egy évre megakadt a munka, a következő évben pedig már egy új társaság, az Atlantic Telegraph Company vezette a munkálatokat. A további munkákra 4600 kilométer kábelt rendeltek Angliából.
Nehezítette a kábelfektetést, hogy addig még sosem kellett ekkora súlyokat hajókra átemelniük, ott tárolniuk illetve a hajón rögzített dobokról azután a vízbe nagy súlyú kábeleket leengedniük. A legjobb mérnököknek sem lehetett tapasztalatuk arról, hogy ezt miképp lehet a legbiztonságosabban megoldani. A gondot ilyenkor az okozza, hogy ahol több száz kilométernyi, súlyos kábelt kezdenek el leereszteni a mélyülő vízbe, ott annak a súlya nagyon nagy erővel húzza le a hajón lévő dobról az arra feltekert kábeltömeget illetve magának a hajónak a tatját. Ha tehát el akarták kerülni, hogy a már lecsüngő kábel egyszer csak megszaladjon és egy pillanat alatt beletekerje a vízbe a teljes mennyiséget, akkor differenciált és sokféle helyzetben is jól működő fékrendszert kellett kitalálniuk a leeresztőgéphez. William Everett mérnök vezetésével ezt alapvetően sikerült megoldaniuk, és csak egyszer fordult elő, hogy a fékezőkészülék hibájából állt meg a munka. Ez – mint azt Cyrus Field tesvére, Henry Field naplójából meg lehet tudni – akkor történt, amikor 1857. augusztus 10-én a fektetésen dolgozó Niagara hajó és a part között hirtelen megszakadt az összeköttetés, holott a kábelen nem látszott sérülés. És bár végül a kapcsolat magától helyreállt (Morse szerint ugyan mégis megsérülhetett a kábel, de a víz nyomása helyreállította a szigetelését), a mérnökök óvatosságból lelassították a leeresztőgépet, amelyhez azonban nem igazodott a fékezőgép, ezért akkora erővel fogta meg a kábelt, hogy attól a hajó fara hirtelen lesüllyedt majd a víz ellennyomásától vissza is ugrott és ezzel elszakította a vezetéket. Ismét több kilométernyi kábelt nyelt el a víz, ami miatt megint csak le kellett állni és meg kellett várni az újabb kábeleket, amelyeket több darabban gyártottak le. Ez azt is jelentette, hogy külön feladat volt a vezetékek biztonságos összekapcsolása, amihez speciális rögzítő szerkezeteket készítettek. Mint azonban ezúttal kiderült: a jó rögzítőszerkezet kevés az összeillesztés feladatához. Amikor ugyanis megérkeztek a két, különböző helyen gyártott kábelek, kiderült, hogy azokat a megrendeléskor elfelejtették összehangolni, ezért az egyik balsodratú volt, a másik viszont jobb. Márpedig ezeket nem lehet összeilleszteni, hiszen leeresztés közben nagy húzóerő hat a kábelre, amelynek feszítő hatásától az összeillesztésnél kibomlanának a sodratok. A kábelek összehangolatlan volta miatt ismét megakadtak a munkák és most arra kellett várni, hogy új, egyforma sodratú kábelek érkezzenek. A következő kábelfektetési munkák ezért majd csak 1858-ban indulnak meg. A várakozási időt azonban bölcsen arra használták fel, hogy felújítsák és korszerűsítsék a hajók berendezéseit.

Hogy ezt miképpen tették, arról következő cikkünkben számolunk be.

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum