Mióta használunk bankkártyát és miért?

2017. augusztus 10., 14:37
 

Mára megszoktuk, hogy szinte a világ bármely táján fizethetünk a boltokban bankkártyával. Ennek két feltétele van: az egyik, hogy a boltban legyen kártyaleolvasó gép, s a másik, hogy nekünk, mint vásárlóknak legyen folyószámlánk valamelyik banknál, rajta a vásárláshoz szükséges pénzmennyiséggel. Ez persze nem mindig volt így: vásárlásainkat évszázadokon át papír-és fémpénzek használatával bonyolítottuk le. Ezek az eszközök azonban meglehetősen sérülékenyek, emellett olykor hiányozhatnak is a vásárlás pillanatában. A megnövekedett fogyasztás és a változó fogyasztói-hitelezői szokások arra késztették a pénzzel foglalkozó intézményeket, hogy olyan módszereken gondolkozzanak, amelyekkel sokféle, pénzzel kapcsolatos helyzetet is meg lehet oldani. Ma a kezünkbe vehető pénz legkorszerűbb kiváltója a bankkártya, amely fizetőeszközként a magánszemélyek számára 1950-től vált elérhetővé. Ám már ezt megelőzően is többféle pénzkímélő forma létezett.


 

A csekk és a váltó
Amerikai filmeken gyakran látjuk, hogy valaki nem készpénzt ad át, ha valamit ki kell fizetnie vagy ha pénzt akar ajándékozni, hanem elővesz egy csekkfüzetet, kitölt benne egy csekket a megfelelő összeggel, majd kitépi a füzetből és odaadja a másiknak.
Ez a forma a 19-dik század végétől ismert. Csekket Európában is használtak, de elsősorban az amerikai kontinensen volt népszerű. Ott találták ki és onnan is terjedt el azután, a többi földrészre. Amerikai bevezetői futártársaságok és kereskedők voltak, akiknek lépten-nyomon tapasztalniuk kellett, hogy egyre nehezebb biztonsággal lebonyolítaniuk az üzleteiket. A forgalmuk már csak a bevándorlás miatt is folyamatosan növekedett, a távolságok is nagyok voltak, és nekik egyre nehezebb volt folyamatosan megoldani a pénzszállítás biztonságát. Ezért gondoltak arra, hogy megpróbálják valamivel helyettesíteni a pénzt. Így találták ki, hogy utazási csekkeket, szabadon kitölthető csekkeket, pénzutalványokat és hitelérméket adnak a vevőiknek. Ez azt jelentette, hogy a vásárlóik kaptak például egy csekkfüzetet, amelyre minden vásárlásnál ráírták a szükséges ellenértéket, majd az aláírásukkal hitelesítették az okmányt. Ez tehát egy átruházható értékpapír volt. A cégek pedig azután vagy úgy jutottak hozzá a pénzükhöz, hogy a vevők a hónap végén rendezték a tartozásaikat, vagy úgy, hogy a csekket beváltották azoknál a bankoknál, amelyekkel szerződést kötöttek ennek a formának a működtetésére. Ezzel a módszerrel jelentősen csökkentették a távolsági pénzszállítás rizikóit, s egyúttal áttekinthető nyilvántartást is vezettek a vásárlóikról. A csekk lényegében a bankkártya előfutárának is tekinthető.

Az első kártyák egyike, 1955-ből.

Ennél kissé bonyolultabb forma volt a váltó, amelynek nevét már a hazai történelemből, sőt, az irodalomból is ismerhetjük. Jókai Mór például a Szegény gazdagok című regényében, Mikszáth Kálmán pedig A Noszty fiú esete Tóth Marival című művében is írt arról, ahogy a dzsentrik meglehetősen könnyedén nyúltak a váltóhamisítás eszközéhez.
A váltó egy olyan, követelést megtestesítő pénzpapír ill. értékpapír volt, amely nem képviselt hozadékot, csak visszafizetést. A váltó aláírója elismerte, hogy pénzzel tartozik és vállalta, hogy azt meghatározott időben és módon (a váltójog által egyértelműen meghatározott és kikényszeríthető formában) fogja kiegyenlíteni. A váltókat kiemelten szigorú jog szabályozta, amelyen belül mind a követelés létrejöttét, mind az érvényesítését részletesen meghatározott formai feltételekhez kötötték. Ennek ellenére gyakori volt, hogy valaki más nevére kitöltve vagy nem létező folyószámla alapján adott ki váltót. 

Mi volt a hitelérme?
A mai törzsvásárlói kártyák és hitelkártyák elődei voltak a hitelérmék. Ezek többnyire fémből készültek, de bélyeg formájú is létezett köztük. Ezeket a cégek az olyan törzsvásárlóiknak adták, akik hitelre is vásárolhattak náluk. Minden egyes érmének volt egy azonosító száma, s a pénztáros ennek följegyzésével rögzítette a számlakönyvben, hogy a vevő mennyiért vásárolt, hitelbe.

A fizetésre használt bankkártyák mellett ma már sokféle pontgyűjtő kártya is létezik. Mindegyiknél más-más összeghatár felett kaphatunk egy-egy pontot.

Ki adta ki az első fizetőkártyát?
Az első, többek számára elérhető fizetőkártyát egy telefon- és távírótársaság, a Western Union Telegraph Company adta ki, 1918-ban. A társaság ügyfelei a kártya birtokában hitelben telefonálhattak illetve táviratozhattak a hónap végéig, amikor pedig egy összegben fizethették ki a felhasznált perceket vagy a postai szolgáltatásokat.
Hasonló módszerrel élt a General Petroleum Corporation of Californa társaság is, amely 1924-től hűség-hitelkártyát adott a vásárlóinak. A kártya birtokosai bárhol és bármikor vehettek üzemanyagot vagy egyebet, akár alkatrészeket is, a cég benzinkútjainál. Az ötletükhöz egy szlogent is kitaláltak: „Vásárolj most – fizess később!” A siker természetesen nem maradt el, amiért is egyre több, további társaság adott ki kártyákat, így a harmincas évek elején az USA-ban már sokféle fizetőkártya létezett, a különféle üzletágakhoz kötve. A kártyákat fémlemezből készítették, az ügyfél nevét és a kártya számát pedig domborúan nyomták rá a lapocskákra. A domború nyomatokat már egy mechanikus olvasó regisztrálta, a pénztárosnak csak a pénztári bizonylattal volt kézzel végzendő munkája. A kártyatulajdonosok jól jártak ezekkel a kártyákkal, mert a készpénz kikerülése mellett még különféle kedvezményeket is kaptak, így pl. további, előnyös hiteleket is, persze csak ha megbízhatóaknak bizonyultak. A kártyák bevezetése tehát a cégek és az ügyfelek közti bizalmat is elősegítette, miközben a konkurencia-harc eszközévé is vált, hiszen a cégek ettől kezdve versenyeztek abban, hogy ki milyen kedvezményekkel köti össze a kártyákat. Ami pedig egyúttal a felelőtlen hitelfelvételeket is szaporította. Ez is belejátszott az 1929-es, hatalmas válság létrejöttébe, amely azután egy időre a hitelek és a hitelkártyák felfutását is megállította. Ám mivel a kártya maga nem az előidézője, csupán egy eszköze volt az eltúlzott költekezéseknek, ez az esemény nem törhette meg a fejlődését. Ettől függetlenül a kártyákat még hosszú ideig jellemzően cégek használták, magánszemélyek csak egy-egy szolgáltatás kapcsán juthattak ilyesmihez.
(A különféle bankkártyák történetéről részletesen itt olvashatsz)

Az éhség mint ötletforrás
A pénzvilágban elterjedt legenda szerint mind Amerikában, mind Magyarországon az éhség volt a legfőbb tényező abban, hogy végre bárkinek lehetett általánosan, bárhol használható bankkártyája.
Az első esetben valódi, korgó gyomorról volt szó: 1949-ben egy McNamara nevű bankár ebédelni ment a barátaival egy New York-i étterembe, és csak fizetéskor vette észre, hogy nincs nála a pénztárcája. Mivel a többiekkel éppen a vevőkártyákról beszélgettek, így McNamarának csak ezt a kérdést kellett föltennie: tulajdonképpen miért csak a benzinkútnál vagy a postán fizethetek én bankkártyával? Ezután azonnal meg is találta erre azt a választ, hogy ha még nincs olyan, általánosan használható bankkártya, amely nemcsak egy konkrét üzleti területhez kötődik, akkor csinálni kell ilyet. Nem lehetett lusta ember, mert McNamara bankja, a Hamilton Credit Corporation egy éven belül, 1950-ben ki is adta az első bankkártyát, a Diners Club kártyát. Igaz, kezdetben csak 200 tagnak, de mivel bevált, az év végére már húszezren kaptak ilyet. A legendák szerint az első hitelkártya neve a sztori okán az „Ebédelők kártyája” nevet kapta. Ekkor még kartonból nyomták a kártyákat, amelyeket gyakrabban kellett kicserélni. Ettől függetlenül a kártya sikere a többi bankot is arra késztette, hogy maga is vezesse be a kártyarendszert.

A kedvezménykártyákat olyan boltokban használjuk, ahol rendszeresen szoktunk vásárolni. Ennél is változó, hogy az adott cég mekkora kedvezményt ad a termékeire. A képen megjelölt húsz százalék nem a leggyakoribb mérték, az esetek többségében ennél jóval kisebb a kedvezmény, de, mint tudjuk, sok kicsi sokra megy, ezért jó ezt a formát is megbecsülnünk.

A másik esetben a nikotinéhség volt az, amely komoly döntésre késztetett valakit, szintén New Yorkban, csak éppen jó néhány évtizeddel később. A Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) egyik képviselője hivatalos tárgyalásokon vett részt a városban, a nyolcvanas évek közepén, amikor az egyik éjszaka elfogyott a cigarettája. A hotelben, ahol lakott, természetesen árultak cigarettát a recepción, ám ott csak bankkártyával lehetett fizetni. Hogy végül ezt a problémát hogyan sikerült megoldania, arról nem szól a fáma, de tény, hogy miután hazajött, azonnal ugyanazt javasolta, amelyet a negyvenes évek végén McNamara is. És mivel a bank már ezt megelőzően is érzékelte az ügyfeleknél az igényt, tárgyalásokat kezdtek a VISA-val (a bankok nemzetközi szervezetével), amelynek eredményeképp 1988-ban meg is jelent Magyarországon az első bankkártya. Igaz, kezdetben magánszemélyek még nem kaphattak belőle, csak azok a cégek, amelyek MKB-s devizabetéttel rendelkeztek, de ez a döntés csak egy évig volt érvényes, mert azután új rendelkezés született. Ennek értelmében akinek volt ehhez 2000 dolláros fedezete, az magánszemélyként is kaphatott kártyát. A rendszerváltás, a devizagazdálkodás és a bankrendszer gyökeres megváltoztatása után ilyen fedezetet természetesen már nem követelhettek az állampolgároktól. Ma Magyarországon ugyanolyan sokféle kártyát lehet kapni, mint a világ bármely, fejlettebb államában. Ezek mindegyikéhez tartozik egy négyjegyű pin-kód, amelyet a rendszer csak a kártyán lévő chippel és az egyéb azonosítókkal együtt vesz figyelembe, hogy ezzel is biztosítsa a pénzünk védelmét.
A „pin” szó egyébként a „personal identification number”-ből, vagyis a „személyes azonosítószám” jelentésű kifejezésből képzett betűszó, amelyhez ugyan teljesen fölösleges hozzáfűzni a „kód” szót, de mivel már így rögzült, ezen nem érdemes fennakadni. A lényeg, hogy ezt a négy számjegyet igyekezzünk jól megjegyezni, és még véletlenül se írjuk le egy papírra, amelyet azután a kártyánk mellé odateszünk a pénztárcánkba. Ha nehezen tudjuk megtanulni, az is jó módszer, hogy leszolmizáljuk – a 3125 például a Big Ben dallamának eleje: mdrs, –, így legalább vidámabban fogyasztjuk a pénzünket a kártyánkról. De azért lehetőleg ezt se túl hangosan dúdolgassuk!

 

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum