Kályhák

2017. szeptember 22., 13:12
 

Amikor megérkezik a hideg, az emberek egy része a távfűtéstől vagy a házában lévő, közös központi kazántól kap meleget, más része a lakásában felszerelt, gázfűtésű falikazánnal (eredeti nevén cirkogejzer, közkeletű néven cirkogejzír v. cirkó) fűti be a lakását. Ezek közös jellemzője, hogy a központi egységükben megtermelt hőt fűtőtesteken, radiátorokon keresztül adják át a lakás helyiségeinek. Sokan azonban nem ilyen, áttételes rendszerrel, hanem kályhákkal fűtenek, amelyek lehetnek kandallók, cserépkályhák, vaskályhák vagy olajkályhák. A kályhák az őskor óta jelen vannak az emberek életében és egy idő után, mint minden használati tárgyunk, művészi értékekkel is gazdagodtak.


 

Miért éppen kályha a nevük?
A „kályha” szavunk jövevényszó, tehát idegen eredetű. Onnan ered, hogy az első kályhákat égetett cserépből készítették, zárt égéstérrel. Ennek képét a tűzre helyezhető, zárt edénnyel vagy serpenyővel kötötték össze, amelynek a görögben kakabosz volt a neve. A szóból a közép-felnémet területeken kachle lett, és a kályhacserép megnevezésére használták. Innen került hozzánk, és a kachle-kahla-kálha alakváltozásokon átesve vált végül kályhává.

Az egyik leghíresebb cserépkályha a szentpétervári Katalin-palota ebédlőjében áll.

Melyik volt a legrégebbi kályhafajta?
Bármilyen furcsa is, de a legrégebbi kályha az a kandallóféle volt, amelyet mi inkább az előkelő angol házak jellegzetes berendezéseként tartunk számon. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a nevét csak jóval a megszületése után kapta, hiszen a kandalló szó valószínűleg az olasz caldano kifejezésből ered, a középkorból. Ekkor kezdték ezzel a kifejezéssel illetni a nyílt terű (tehát ajtóval nem lezárt) és falba épített szobafűtő berendezéseket. A szó gyökere a latin caldo (=meleg) kifejezés. Kandallókat azonban már az őskorban is építettek, persze jóval egyszerűbb formában, mint amilyenek a későbbi változataik voltak. Kiindulópontjuk az egyszerű tűzrakóhely volt, amelyhez gödröt ástak, majd ezt a biztonság kedvéért kövekkel vették körbe. Hamar rájöhettek azonban, hogy a kövek átveszik a tűz melegét és ha nem is jelentős mértékben, de valamennyire felfokozzák a tűz hatóerejét. Ezért egyre több követ tettek a tűz köré, míg ebből végül egy szabályos építmény lett. Ennek formáját úgy alakították ki, hogy egy helyre terelje a füstöt, vagyis nagyjából kürtő alakúra építették. Amikor pedig már zárt térben – tehát jurtában vagy kunyhóban – is építettek ilyeneket, akkor vágtak felettük egy nyílást arra a célra, hogy ott kivezetődjön a füst a helyiségből. Ezek a nyílások voltak a későbbi kémények elődei. A korai kandallók továbbfejlesztése azt jelentette, hogy egyfelől biztonságosabb és nagyobb hőleadást biztosító falakat építettek hozzájuk, valamint szintén biztonságosabb kéményekkel látták el az akkor már kőből vagy téglából épült helyiségeket. Valószínű, hogy a hidegebb éghajlaton élők arra is hamar rájöttek, hogy ha ajtót szerelnek ezekre az építményeikre, vagyis zárttá tudják tenni a tűzteret, akkor a kandallók sokkal tovább megtartják a meleget. Európában azonban ennek ellenére sokáig voltak használatban a nyitott tűzterű kandallók, amelyek igen gyengén fűtöttek, viszont rendkívül hangulatossá tették a szobát, a folyamatosan lángoló fahasábok látványával.  
Írott bizonyítékaink kb. az i.u. 7-dik évszázadból vannak arról, hogy már használtak nyitott terű kandallókat. Arról pedig, hogy a kő helyett már égetett agyagból, vagyis kerámiából készítették a burkolatát, a 15-dik századtól tanúskodnak leírások. A kerámia azért jelentett előrelépést, mert sokkal tovább tartja meg a hőt, mint a kő.

Hol állt a legtöbb nyitott kandalló?
Nyugat-Európában a 13-14-dik században jellemzően a kastélyokban építettek nyitott kandallókat, amelyek a zárható ajtó hiánya miatt csak minimális hőt adtak le, a ráadásul nagy méretű termekben. Ezért inkább presztízs értékük volt, vagyis a szépségükkel, hangulatteremtő hatásukkal járultak hozzá a ház és a gazda jó hírének emeléséhez. Igaz, közvetve a ruhadivat változásait is befolyásolták, hiszen a nagy hidegekben a kandallóktól már csak néhány méternyire is aligha lehettek meg a nők melegítő kendők vagy szőrmegallérok nélkül, a férfiak pedig szintén nem mellőzhették a meleg felöltőket, kabátokat, köpenyeket vagy sálakat. Sőt, a szőnyegek forgalmát is jelentősen növelte, hogy telenként a fűtés ellenére is meglehetősen hidegek maradtak a termek, hiszen a hideg áramlását a legjobban a falakra-padlókra helyezett kárpitokkal tudták enyhíteni.
A középkor folyamán Nyugat-Európában a kandallóépítő mesterek egyre gazdagabb formavilágot alakítottak ki és egyre szívesebben éltek a burkolatként feltett csempék kínálta lehetőségekkel. Ezeket a csempéket már erre szakosodott manufaktúrákban gyártották, és minden egyes területen igyekeztek a helyi népművészet jellemző mintáival, színeivel is gazdagítani a látványukat. A csempék épp úgy lehettek mázatlanok, mint mázasak és a mintát felvihették rájuk dombormű-technikával és festéssel is. Ugyanakkor a kandallók szerkezetét a fémek használatának terjedése is befolyásolta: egy idő után a belső égésteret nemcsak samottból (égetett agyaglapokból) készítették, hanem olykor már erős öntvényekből is, ami egyúttal a biztonságot is fokozta.

Ahogyan mindenütt, úgy nálunk is gyakran kerültek fel a népművészeti motívumok is a kályhák csempéire.

Miért jobb a zárt tűzterű kandalló?
Szükségképpen megjelent a zárt tűzterű típus is. Ezek ajtaját az égés megfelelő szakaszában kellett becsukni, és ha jól eltalálják, a kandalló hosszan melegít. Az égésterméket a tűztér fölött lévő falazott aknából külön füstcső vezeti a kéménybe. A belső légtér-nyílásokon át ez a típus konvekciósan is fűti a helyiséget. Ez azt jelenti, hogy a fűtés a hőátadás egy speciális formáján, a konvektív hőátadáson alapul. Ezt a formát mindennapi életben közvetlenül is megfigyelhetjük: amikor pl. egy lábasban vizet melegítünk, láthatjuk, hogy előbb a lábas forró aljánál lévő vízrészecskék vesznek fel hőt a lábas aljától, majd amikor kellően felmelegednek, felfelé kezdenek áramlani (ezt mi kis bugyborékolásnak látjuk), és ennek során a hőjük egy részét fokozatosan átadják a távolabbi, még hidegebb vízrészecskéknek. Ilyenkor a hőáramlást egy külső erő, a meggyújtott gáz lángja idézi elő, ez tehát egy mesterséges konvekció. A hőáramlásnak azonban van természetes vagy szabad formája is: abban az áramlás az áramló közeg belső állapotából adódik, illetve abból, hogy a közegben eltérőek az egyes állapotjelzők, pl. az anyagok sűrűsége. Ennek legismertebb példája a földköpeny, amelynek nagy része szilárd halmazállapotú, mégis létrejönnek benne olyan anyagáramlások, amelyek a sűrűségek különbségeiből adódnak.
Mivel a szobai fűtőtestek is a hőáramlás elvén működnek, ezért nevezzük ezeket konvektoroknak.

A kandallók testvérei: a cserépkályhák
Míg nyugaton inkább a kandallók, keleten a nagyobb hatásfokkal működő cserépkályhák voltak a gyakoribbak. Ezeket ugyanúgy samott béleléssel és csempe borítású külső falakkal építették, csak most már nem voltak besüllyesztve a falba, hanem önállóan álltak, többnyire a szoba egyik sarkában vagy egy rövidebb fala mellett. Általában hasáb alakúra építették ezeket, de később a változatosság kedvéért készítettek alul szélesebb kályhákat is.
A kályhakészítő mesterek természetesen itt is éltek annak lehetőségével, hogy a csempéket könnyű volt díszíteni. A különleges minták mellett felül és középütt cifra párkányokkal is ékesítették az építményt. Formában és díszítésben sokáig a svájci és a német kályhák tűntek ki, s ezek diktálták a divatot egész Európában, így Magyarországon is. A barokk és rokokó korszakban az addig inkább zömök kályhák megnyúltak, könnyedebbekké váltak. Ebben a korszakban inkább a francia kályhák vezették a divatot. A huszadik századra azután ismét kissé leegyszerűsödtek a cserépkályhák, de azért akkor is jellemző volt, hogy egy-egy különlegesen szép színű vagy mintájú kályha a szoba ékességének számított. Ezért nem egyszer gázt is bevezettek a cserépkályhákba, hogy ne kelljen lebontani az olykor múzeumi értékű tárgyat. Addig azonban meglehetősen sok gondot is okoztak azokban a családokban, ahol már mindkét felnőttnek időre kellett reggel elindulnia a munkahelyére. Az ilyen családoknál okosan be kellett osztani, hogy ki hozza fel a pincéből a tüzelőt (aprófát, szenet és alágyújtóst), ki építi fel a tűztérben az aprófából a máglyát, amely a tűz alapjául szolgált, és ki önti rá erre éppen a megfelelő időben a szenet. De még itt sem ért véget a munka, hiszen valakinek meg kellett várnia, amíg a szén minden darabja lángra kap és el is ég, majd oda kellett figyelnie, hogy épp akkor zárja rá a tűzre az ajtót, amikor a szén már nem lángol, de még izzik, mert így még hosszasan termelődik odabenn a meleg és az izzó szén hosszasabban adja át a hőjét a csempéknek. Mindennek persze haszna is lehetett, ha jól csinálták, hiszen sok gyereknek kifejezetten erősítette a tekintélyét a családban, ha megbíztak benne és jóízűen vonták be a munkába, ha ügyesen részt tudott venni a közös feladatok megoldásában.
A cserépkályhák mellett a még annál is díszesebb porcelán kályhák szintén divatosak voltak jöttek egy időben, ám ezek túlságosan sokba kerültek ahhoz, hogy szélesebb körben is elterjedjenek.

Városi lakásokban jól ismert volt a zöld csempés cserépkályha.

Az iskolák réme: a füstölgő vaskályha
A vaskályhák nagyjából a 17-18-dik században terjedtek el, de pl. Magyarországon már a 15-dik században is volt belőlük. Ezek nagy előnye, hogy jóval olcsóbbak és egyszerűbbek, ezért sokan könnyebben tudtak belőle vásárolni. Az ilyen vaskályhákat vegyes tüzelőanyaggal lehet fűteni, de a jó minőségű, kis gáztartalmú szenek eltüzelésére is alkalmasak. Ezek a kályhák henger alakúak, egy acéllemez burkolatból és egy öntöttvas testből állnak. A bélelésük szintén samott. Általában két ajtajuk van: egy fölül és egy alul, a felsőn töltik bele a tüzelőanyagot. Előfordul, hogy egy harmadik ajtócskát is tesznek rá, a szelelés szabályozására. Előnyük, hogy nagyon gyorsan befűtik a szobát, hátrányuk viszont, hogy szintén elég gyorsan kihűlnek, és mivel az anyaguk nem tartja jól a hőt, olyankor újra meg kell rakni a kályhát. Léteznek azonban kétaknás, ún. folytonégő vaskályhák is, amelyekben az egyik aknába teszik a tüzelőanyagot, ami a másik akna rostélyára csúszva ég el, és mivel ott az elégett anyagot a rostély mozgatásával majd a kihamuzással el lehet távolítani, a másik aknában a tüzelőanyagot ismét föl lehet tölteni. Ez viszont nemcsak megdrágítja a fűtést, de a környezetet is erősebben szennyezi és jóval több munkát is igényel. Ezért ezeket nem is nagyon alkalmazták.
Hidegebb teleken még az ötvenes-hatvanas években is előfordult, hogy a fűtőnek akár óra közben is be kellett mennie egy-egy osztályterembe, hogy újra megrakja a nagyobb teljesítményre kényszerített kályhát. És ha egy picit vizesebb volt a fűtőanyag, ami szintén nem volt ritka, akkor bizony sokat kellett kínlódnia, hogy valóban újra be tudjon gyújtani. Ilyenkor mindenki szenvedett a füsttől és a tanítás megzavarásától, de mindig volt olyan is, akinek jól jött az ilyesmi. Így a fűtők mindenképp az iskolák népszerű alakjai voltak.

 

Lévai Júlia

 

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum