Itt bepillanthatsz
a Mi MICSODA filmekbe:

Get Flash to see this player.

Az oszlopos szentek

2017. október 13., 15:50
 

1944-ben egy alpinista a grúziai hegyek egyik, különösen szép vidékén járt, ahol egy különleges gránitoszlop is áll. Ez arról nevezetes, hogy a tetején akkoriban egy romos házikót lehetett látni. Az alpinista kíváncsi volt a házra, ezért felmászott a kb. negyven méter magas oszlopra, amelynek tetején egy több száz éves kápolnát talált, benne egy emberi holttest maradványaival. Mint azután kiderítették, egykor egy olyan szerzetes élt odafenn, az oszlop tetején, aki a kora középkori oszlopos szentek gyakorlatát követve magányosan és imákkal töltötte a napjait, és csak olyankor jött le, amikor az élete tanulságait meg akarta osztani a többiekkel. Mivel a kápolna nehezen elérhető helyen volt, ekkor semmit nem tettek vele, csupán megőrizték. 1993-ban azonban megjelent ott egy 39 éves férfi, aki épp akkor tett szerzetesi fogadalmat. Ő nem kis nehézségek árán újjáépítette a kápolnát, majd maga is beleköltözött, és ettől kezdve ennek az oszlopnak a tetején éli az életét. Elsőként a több országban is kapható amerikai lap, a The Huffington Post közölt róla egy képes riportot, 2013-ban. Innen lehet tudni, hogy mit is jelent, ha valaki az oszlopos szentek életmódját követi.


 
A huszadik századi Oszlopos Maxime különleges hangulatú, ikonokkal díszített kápolnát rendezett be magának, negyven méter magasan, a gyönyörű grúziai hegyek között.

Hogy került az egykor darusként dolgozó Maxime az oszlop tetejére?
Az interjú idején 59 éves Maxime Qavtaradze fiatalkorában darukezelő volt, aki szabadidejében ivott és kábítószerrel kereskedett. Egy időre börtönbe került, ám szabadulása után elhatározta, hogy megváltoztatja az életét. Döntése azonban nem egyszerűen a becsületesség felé vezette őt, hanem a végletes aszkézishez, vagyis egy olyan életformához, amelynek gyakorlója minden létező testi igénytől és örömtől távol tartja magát. Mivel a mélységtől nem félt, ennek érdekében egy sziklaoszlopra költözött fel, és hamarosan egy, és megtérésre illetve megbékélésre alkalmat adó, vallási helyszín középponti alakjává vált. Az egykori, romos kápolnát újjáépítette, falait ikonokkal díszítette fel és az épület alatt még egy kriptát is létrehozott, ahová szép, díszes fadobozban helyezte el elődje, a hatszáz évvel ezelőtti szerzetes csontjait. Idővel az egyik szerzetesrend egy kolostort is épített az oszlop szomszédságába, így Maxime mégsem tölti a napjait teljes egyedüllétben. Társai egy csigarendszer segítségével juttatnak fel a számára élelmet, ő maga pedig hetente egyszer-kétszer jön le hozzájuk, és ilyenkor együtt imádkozik a többiekkel. Életének értelmét azonban abban találta meg, hogy odafönn minél többször átélheti: Isten közelségében lehet és érezheti annak jelenlétét. Ennek érzetét pedig azután igyekszik átadni mindazoknak, akik valamilyen okból válságba kerültek, és most kapaszkodót keresnek ahhoz, hogy megtalálják a lelki egyensúlyukat. Sokaknak megnyugvást ad, hogy létezhet egy magasabbrendű erő, amelyhez közel juthatnak, ha minden egyebet kiiktatnak az életükből, és csak arra figyelnek, hogy ezt megkeressék. Maxime nem áll egyedül azzal, hogy a magánnyal elérhető csend az, ami ehhez hozzásegítheti az embert. „Szükségem van erre a csendre. Itt fenn, a csendben lehet megérezni Isten jelenlétét” – mondta a CNN riporterének, akit egyébként csak több napi várakozás után engedett föl a kápolnájába. Ez egyébként korántsem csak a keresztény vallás reménye – más vallások és filozófiák is alapvetőnek tartják a csend szerepét Isten közelsége, illetve általában az élet lényegéhez való közelség átélésében. Amihez persze egyáltalán nem szükséges több méter magasra felköltözni és a testünket szándékosan kitenni a legkülönfélébb megpróbáltatásnak, néhányan azonban egy időben azt gondolták, hogy ennek ez a legbiztosabb és legpéldamutatóbb módja.

Miután Maxim elvégezte az imáját odalenn, legalább húsz percen át kell másznia, amíg feljut az otthonába.

Mióta szenvednek oszlopokon a szerzetesek?
Az oszlopos remeték hagyománya a szíriai Szent Simeontól ered, aki az ötödik században élt vezeklő életet, egy oszlop tetején, az egyéb kényelmetlenségek mellett az időjárás viszontagságainak is kitéve magát. Ő egy 16 méter magas oszlopra költözött fel, amelyen azonban semmiféle fedél nem volt. A szír keresztények körében ettől kezdve hagyománnyá vált  a szerzetesi aszkézisnek ez a formája, és külön névvel, a sztilita szóval illették az ezt követő szerzeteseket. Simeon néven egyébként majd még két oszlopos szent is ismertté válik, de a legelső sztilitaként az ötödik századi Szent Simeont tartják számon. Ő egyébként Nikopoliszi tartomány Szisz nevű helységében született, és már fiatalon egy közeli monostor tagjává lett. Már itt igen szigorú aszkézisben élt: böjtjét csak vasárnap függesztette fel, tehát hetente csak egyszer evett normálisnak mondható módon. Emellett válogatott kínzásokkal büntette magát, nyilván olyan bűnökért is, amelyeket csak ő illetve vallásának fanatikus, megszállott képviselői minősített bűnöknek. Hiszen egy monostorban ha akarta volna, akkor sem igen térhetett volna le a becsület útjairól. Előfordult, hogy két éven át is félig eltemetve töltötte a napjait a monostor kertjében. Bőre ezektől az önbüntetésektől annyira kisebesedett, hogy gyógyíthatatlanná vált, ezért borzalmas szagot árasztott maga körül. Végül a monostor vezetői szabályosan elkergették őt, mert attól féltek, hogy ezzel az állapotával mindenkit el fog rémiszteni az ennél egyszerűbb aszkézisektől. Simon ekkor a hegyek közé menekült, majd 410 nagyböjtje táján az Antiókhiától délkeletre lévő Telnesinbe ment, ahol az ottani monostor melletti kunyhóban töltötte a 40 nagyböjti napot, étlen-szomjan. Miután ezt is túlélte, egy szomszédos hegy rejtekében keresett újabb menedéket. Lábán ekkor nehéz bilincset is viselt, hogy már a puszta helyváltoztatáskor is legyen milyen nehézséget legyőznie, ám ezt később egy püspök tanácsára elhagyta. Ekkorra azonban már sokan szentként tisztelték őt, és tanácsokat kértek tőle a saját gondjaik, főként a bűntudataik feloldására. Simeon ekkor gondolta úgy, hogy legjobb, ha valamilyen magasabb pontra költözik, hogy a köréje sereglő emberekkel csak akkor kelljen szót váltania, amikor ez nem zavarja őt a folyamatos imádkozásában és elmélkedésében. Azt találta ki, hogy ehhez egy oszlop lesz a leginkább megfelelő forma, ezért elkezdett ilyeneket építeni. Az első oszlop magassága 1,76 m volt, majd egyre magasabbakat épített, míg végül egy 16 méteres oszlopon ült, egész nap. Ott imádkozott, ünnepnapokon pedig kitárt karral meghajlások ezreit végezte el. A többieket naponta kétszer tisztelte meg a prédikációival, délutánonként pedig vagy a magasból, vagy leereszkedve tanácsokat adott a tévelygőknek és a betegeknek is. Mivel mindenki számára érthetően és szelíden, kedvesen beszél, a nép a szívébe fogadta és csodatevőként tekintett rá. Egy leírás szerint az akkor ismert világ minden tájáról özönlöttek hozzá az emberek, Galliától a Kaukázusig. Több uralkodó is felkereste őt: II. Theodóziosz császár pl. levélben kérte az imáit, Marcianus császár pedig álruhát öltött és úgy kereste fel. Hetven évéből harminchét esztendőt élt le oszlopon, és amikor meghalt, nagyon megsiratták az emberek. Alakját számos festmény őrzi, ahogyan a további oszlopos szentek életét is sokan megörökítették.

Az ötödik századi Oszlopos Simeonnak nem volt háza, csupán egy mellvéd óvta meg őt egy esetleges egyensúlyvesztés következményétől.

Kik voltak Simeon követői?
Az 5-dik század második felében sokan követték példáját: Szírián kívül Mezopotámiában, Palesztinában, Egyiptomban, Bizáncban majd később Oroszországban jelentek meg sztiliták. Nyugaton azonban nem talált követőkre ez az életforma. Igaz, Tours-i Szent Gergely egy alkalommal hírt adott arról, hogy 585 körül egy Vulflagius nevű ember  megpróbálkozott ezzel az életmóddal, de a helyi püspök parancsára végül elhagyta az oszlopát. Az iszlám és a judaizmus pedig kifejezetten ellenezte, mert képviselői úgy gondolták, hogy az aszkézis könnyen tagadhatja az isteni teremtés jóságát és életellenességhez vezethet.
Az aszkézisnak ez e sajátosan keleti formája a 16-dik században végleg megszűnt. Addigra azonban az idősebbként emleget Oszlopos Simeon mellett jelentős hírnévre tett szert például Oszlopos Szent Dániel (409 – 493), Oszlopos Szent Alüpiosz (515 – 614), ifjabb Oszlopos Szent Simeon (521 – 592), Harmadik Oszlopos Szent Simeon (7. század), Thesszalonikai Szent Euthümiosz (824 – 898), Oszlopos Szent Lukács (879 – 979), Csodatévő Szent Lázár (967 – 1053), szláv területeken pedig Oszlopos Szent Nikétasz (Nyikita, ? – 1186), Vyserszki Szent Szabbasz (Száva, ? – 1460), és végül a sztiliták egyik, késői követője, Szarovi Szent Szerafim (1759 – 1833). Ő egy orosz remete volt, aki azonban nem egy szabályos oszlopon, hanem egy erdei sziklán állva töltötte az éjszakáit, és folyamatosan azt ismételgette, hogy "Jézus Krisztus, az élő Isten Fia, irgalmazz nekem, bűnösnek!".
Ha végignézünk azoknak az oszlopos szenteknek az életén, akikről maradtak pontos feljegyzések, azt látjuk, hogy mindegyiküknek különösen drámai volt a gyerekkora. Közös vonás volt az életükben, hogy már egészen kicsi korukban el kellett veszíteniük a szüleiket, mert azok vagy meghaltak, vagy elküldték őket maguktól, egy messzi kolostorba. Nagyon valószínű, hogy ez a számukra feldolgozhatatlan veszteség, a legalapvetőbb kapcsolataik erőszakos, drámai elvágása, megszakadása is belejátszott abba, hogy azután egész életükben csak a magányban, az önmagukba fordulásban találták meg a nyugalmukat. És ezt az igényüket egy oszlop kétségtelenül biztosíthatta nekik.

Lévai Júlia

 
Nyomtatóbarát verzió
Küldd tovább ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek
Ajánld a Mi MICSODA Klubot barátodnak, ismerősödnek

Kapcsolat | Impresszum